Az agyállománynak a korral járó mennyiségi változásait egészen pontosan megmérték. A Kedves Olvasó „nyugodt” lehet: az agyban minden és mindenütt fokozatosan csökken, fogyatkozik. Illetve mégsem. Mert a haszontalan vagy káros összetev?k, a „salakanyagok” viszont gyarapodnak. Csak néhány általános jelenség az öregedés „normális” változásai közül 75 éves kor felett – és igazán nem bosszantásképpen:

• az izmok tömege és ereje 30 százalékkal csökken,
• az idegrostok ingerületvezetése 15-25 százalékkal lassul,
• az agy tömege mintegy 300 grammal megkevesbedik,
• az ízlel?bimbók száma a fiatalkori 240-250 egységr?l 40-50 egységre csökken,
• a testen átáramló vér mennyisége felére csökken,
• a tüd? vitálkapacitása a felére csökken,
• a vese kiválasztó m?ködése több mint felével csökken,
• a látás és a hallás 50-80 százalékkal gyengül.

Miel?tt kardunkba d?lnénk, lássunk egy kutatást, a méltán híres „Nun Study”-t! Az amerikai Minnesotában majd Kentuckyban a 80-as évek végét?l Snowdon és munkatársai a Notre Dame kongregáció 678 (75-105 éves korú) kedves testvérének szellemi m?ködését követték. A vizsgálati személyek tökéletesek voltak, hiszen nem dohányoztak, nem ittak, azonos módon éltek, étkeztek, és beleegyeztek agyuk részletes vizsgálatába haláluk után. Az els? 10 éves elemzés eredményei 2001-ben egy egész könyvet töltöttek meg.

Véd? tényez?k

Többek közt kiderült, hogy a magasabb képzettség és a nyelvi készség késlelteti a kóros szellemi hanyatlás (ún. demencia) kialakulását. Ez egyáltalán nem kézenfekv? összefüggés! Szentgyörgyi Albert a 60-as években amerikai PhD hallgatóknak szóló el?adásában ezeket a pengeagyú fiatalokat ugyanis éppen arra figyelmeztette, hogy jól nézzék meg, mit érdemes megtanulni és mit nem. Mert a „memóriaraktárak” már ebben a korban zsúfolásig megtelnek. Azaz – hasonlatával élve – ha elöl, a homlokuknál benyomnak valamit a fejükbe, akkor hátul, a tarkótájon valami ki fog hullani. Azt megszabhatjuk, hogy mit nyomunk be, de azt nem, hogy mi fog kiesni! A képzettség id?skori mentális véd?hatásának biztos magyarázatát senki sem tudja. Leginkább arra gondolunk, hogy az emlékezetnek a m?veltséggel történ? „olajozása” többet használ a hálózat üzemképességének, mint amennyit „árthat” a raktárak kapacitásának folyamatosan er?sebb igénybevétele.

Hasonló „véd?” tényez?nek bizonyultak a pozitív érzelmek is. Tucatnyi neuropszichológiai vizsgálat támasztja alá, hogy az érzelmileg jelent?s események emléknyomai szilárdabbak. Példaként: a b?ncselekmények szembesítési eljárása szinte a két széls?séges lelkiállapot modellhelyzetét adja. Az érintettek – ahogyan a krimikben is láthatjuk – esetenként a tettes legapróbb ismertet?jegyeit (egy kis forradást, egy ruhadarab márkáját, stb.) is képesek emlékezetükb?l felidézni. Ezzel szemben a véletlenül jelen lév? tanúk (akik számára a történés lelkileg közömbös volt,) képtelenek kiválasztani az elkövet?t a szembesítés során.

Gyakorlati haszna is lehet annak, ha ismerjük a memória és az érzelmek egymásra gyakorolt hatását. A pozitív érzelmekre tehát jobban emlékszünk, illetve ezek az emlékek részletgazdagabbak. Az er?s érzelmi helyzetek viszont „kiüthetik” az egyidej?, esetleg sokkal jelent?sebb, ám emocionálisan közömbös történéseket. Ennek oka, hogy az érzelmek els?sorban a figyelmet er?sítik fel, tehát semmi közük nincs az adott esemény tényleges fontosságához.

Hangulat és emlékezés

Az sem mindegy, hogy az adott eseményt milyen hangulatban éljük meg. S?t! Még az is számít, hogy az emlékezéskor milyen a kedélyünk! Ugyanis könnyebb felidézni olyan eseményeket, amikor hangulatunk azonos volt a jelenlegivel. (Egy széls?séges példával: esküv?n nem érdemes temetéseket felidézni és fordítva.)

Az érzelmek segítségével emlékezetünket még er?síteni is lehet. Könnyebben felidézhetjük az érzelemgazdag eseményeket, ha el?ször az érzelmek akkori megnyilvánulásaira gondolunk.

A „Nun Study” egyébként megkérd?jelezte a leggyakoribb demencia-forma, az Alzheimer-kór (eredeti) szövettani bizonyítékait. Mária n?vérnél, akinek gondolkodási teszt-eredményei mindvégig kiválóak voltak, a 101 éves korában bekövetkezett halála utáni agyboncolás az Alzheimer betegségre jellemz? agyi elváltozásokat mutatott! (Az izgalmas vizsgálat tovább zajlik, részletek: https://www.healthstudies.umn.edu/nunstudy oldalon olvashatók.)

Az emlékezet összetett agyi pályarendszere több fontos területet is magában foglal. Legf?bb elosztó központja a halántéklebenyek mélyén elhelyezked? „mag”, az ún. amygdala, azonban rostjai minden irányba kiterjednek, el?refelé a homloklebeny felé, de hátra is, egészen a kisagyig. A memóriam?ködés további – különös – sajátossága, hogy az éjszakai alvás szabályozásával is kapcsolatban áll. Nem köztudott, hogy az éjszaka során négy-öt alkalommal kialakuló öt-tízperces ún. álomszakaszban (más néven paradox alvás, ill. REM-fázis) történik az el?z?leg emlékezetben rögzült adatok rostálása és raktározása (az ún. memória-konszolidáció).

Számos, egyértelm?en demenciában szenved? n?vér állapotát a környezete fel sem ismerte. Itt els?sorban nem a rendtársak jóindulatáról, toleranciájáról van szó. A demens páciensnek legtöbbször nincsen betegségbelátása, ezért környezete (és saját maga) el?tt sem ismeri el a mulasztást (disszimulál). A kritikai megjegyzéseket, a hibák visszajelzését nemegyszer bántónak találja, ez többnyire el is némítja a környezetet. Amint említettem, aktuális magyarázatok is mindig adódnak. Az állapot tagadása, a szellemi veszteségek feltérképezésének hiánya a mindennapi kapcsolatokban súlyos veszélyforrás. Ugyanis a páciens könnyen b?ncselekmények áldozatává válhat.

Kritikus határ?

Maradjunk tehát abban, hogy középkorunktól fogva szellemi összteljesítményünk lassan és fokozatosan csökken. Kérdés, hogy a változás mikor éri el azt a bizonyos kritikus határt? Amikor már a mindennapi rutin során is bajt okoz… A tudomány mai válasza az, hogy egészséges öregedés mellett ez nem következik be. Ugyanis el?bb halunk meg. És addig? Próbáljunk meg alkalmazkodni az elkerülhetetlen változásokhoz.

Tehát ha eljön az id?, bátran vegyük el? jegyzettömbünket (persze már el?tte is lehet). Miért is kellene megjegyeznünk, hogy a húslevesbe zellerre nincs szükség, mert még van otthon, de egyik unokánk szereti, ha kelbimbót is rakunk bele! Az se agyunkat terhelje, hanem naptárunkat, hogy holnap kett?kor telefonálni kell valahová. Ha viszont kétszer egymás után olyan bosszantó memóriahiba történik, ami zavart okoz életvitelünkben (pl. becsaptuk az ajtót, a kulcs meg belül maradt, vagy telefonáltak, hogy az unokát nem hoztuk el az oviból stb.), akkor sürg?sen forduljunk szeretteinkhez. Kérdezzük meg ?ket, tapasztaltak-e mostanában bármilyen hasonló – vagy egyéb természet? – szellemi hibát nálunk. Ha meger?sítik gyanúnkat, emlékezetünk vagy gondolkodásunk akadozását, haladéktalanul szakemberhez kell fordulni!

De csak ha tényleg szokatlan dolgok történnek. Geriátriai gyakorlatomban ugyanis szinte hetente el?fordul, hogy egy kétségbeesett egyén a saját mentális vizsgálatát kéri Alzheimer-kórtól való félelmében. Engedjenek meg egy számítógépes hasonlatot! Hányszor fordul el?, hogy gépünkb?l egy fontos fájl hirtelen elt?nik. Máskor – spontán, vagy valamilyen küls? hatást, vagy harántimpulzust követ?en – egyszer?en „lefagy”. Ilyenkor azért még nem hívjuk rögtön a rendszergazdát! El?ször elindulunk visszafelé: végiggondoljuk, milyen lépések történtek, hol hibázhattunk.

Reset!

Itt jelzem az id?sebb korúak megjegyz?/felidéz? emlékezetének leggyakoribb károsító körülményét, az ún. megosztott figyelmi helyzetet. Ilyenkor az illet? fejében egyidej?leg két „adás” zajlik. A figyelem meghasad, az emlékbe rögzítés vagy el?hívás elégtelen. Ne csak a látványos kett?s helyzetekre gondoljunk, például egy telefonbeszélgetésre, mely alatt a rádió is szól. A mindennapos jelenségek sokkal alattomosabbak. Ilyenkor ugyanis a másik adás az agyban zajlik! Egy kellemetlenségen töprengünk, vagy egy döntési helyzet nem hagy nyugton. Esetleg éppen a környezetünket vizsgáljuk, mert mindenképpen meg akarunk felelni! Próbáljanak visszagondolni egy-egy saját „emlékstop” körülményeire ilyen szempontból is!

Tehát: ha nem találjuk meg a kisiklás helyét, okát, megpróbálhatunk csak úgy, ötletszer?en megnyomkodni néhány gombot. Végül – legrosszabb esetben eleresztve a nem mentett anyagot – újraindítjuk a gépet. Legtöbbször zavartalanul dolgozhatunk tovább. Ezt a módszert javasolom „memória- és egyéb szellemi teljesítmény ügyben” is. Miért nem engedünk meg magunknak is egy-két „lefagyást”? Talán éppen azért, mert a szükségesnél kevesebbet foglalkozunk az öregedéssel. Képtelenek vagyunk alkalmazkodni hozzá, tehát inkább (hiábavaló, ráadásul néha szánakozást kelt?) harcot folytatunk ellene. Tévhiteket táplálunk.

Nem mítosz az id?sek bölcsessége

De térjünk csak vissza a megváltoztathatatlanhoz. Szóval akkor az „id?sek bölcsessége” kamu? A kriplivé válás elkerülhetetlen? Csak id? kérdése? A küzdelem reménytelen?

Egyáltalán nem. Nem is hinnénk, de van olyan szellemi részm?ködés, amely id?sebb korban egyáltalán nem romlik, még javulhat is. Az elemi pszichológiai tesztfeladatok között ilyenek pl. a szó- és képelrendezés, a helyzetfelismerés, az új tapasztalatokból való ismeretszerzés. A sok személyen végzett, statisztikai eredményekkel záruló kutatások vajon mit is jelentenek egy adott egyén számára? Ez bizony „húzós” kérdés. Anélkül, hogy részletekbe merülnénk, inkább egy közös vonásra hívom fel a figyelmüket. Mindhárom említett feladat megoldásában az el?zetes tapasztalatok mennyisége kifejezett el?nyt jelent. Ugyanis a legjobb megoldások precedens-elv? kombinatív gondolkodást igényelnek. A lényegét két példával próbálom megvilágítani. Vegyük el?ször a tipikus helyzetet. Ez az, amely még korábban sohasem fordult el?, ezért nincs is rá „tanulható” megoldás.

A 70-es években egészen friss elmeszakorvosként a hajdani Lipótmez?n éjszakai ügyeletes szolgálatomban az egyik osztályról izgatottan jelentik, hogy az esti tévénézés idején egy rendkívül nyugtalan beteg besurrant a konyhába, elemelt egy kést, majd bezárkózott a kórterembe. Az ápolók nem tudják lecsillapítani, nem hajlandó kijönni, fenyeget?zik. A helyszínre sietek, közben átgondolom, mit tehetek. A zárt kórteremajtóhoz hajolva látszólag közömbös beszélgetést indítok. Annyit tudok, hogy szóval kell tartanom a pácienst, akit még sohasem láttam, hogy valamennyire uraljam a helyzetet. Közben a n?vér jelzi, hogy rövidesen megérkeznek a ment?k és a rend?rség is. A beteg minden szakmai közeledésemet elhárítja. Fenyeget, hogy engem is megtámad és magával is végez, ha bemegyek. Megérkezik három fiatal ment?s és két rend?r, de nem jutunk el?bbre. A beteg üvölteni kezd, hogy meg akarjuk ölni, tárgyakat dobál az ajtóra. A rend?rök telefonon tanakodtak, mert a fegyver használatát engedélyeztetniük kell f?nökükkel. A f?nök nem egyezik bele. Miközben a beteggel tartom a beszédkapcsolatot, ha nem is nagy lelkesedéssel, suttogva kezdem megszervezni a kis csapattal a behatolást. Egyszerre egy id?s éjszakás ápolón? áll el?ttem. „Hallottam, mi történt. Miért nem hívja a t?zoltókat?” Elcsodálkozom: „A t?zoltókat? De miért? Ki sem jönnének. Nincsen t?zveszély!” „Csak hívják! Mondják azt, hogy a beteg ugrani akar.” Sok id? nincs a töprengésre. Tíz percen belül megérkeznek a t?zoltók. Döbbenten nézzük, amint pillanatok alatt felvonulnak, végiggurítják a fecskend?t, majd szinte szó nélkül kipattintják az ajtót. Nem utánuk, hanem el?ttük a vízözön! Egy perc sem telik el, egy diderg?, ázott embert vezetnek ki karonfogva. Odalépek hozzá, bemutatkozom. „Mi beszéltünk hosszasan.” – magyarázom. „Megismertem a hangját, doktor úr – válaszolja akadozva. – Nincs egy száraz törülköz?je?”

Nyilvánvaló, hogy az id?s n?vér nem tanulmányai, hanem valamilyen korábbi hasonló tapasztalata alapján mondta meg a tökéletes megoldást.

A másikat egy Nobel-díjas író leghíresebb regényéb?l (Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány) idézem fel. Ursula, a n?i f?szerepl? id?s hölgy, aki minden eszközzel titkolja családja el?tt látásának vészes romlását. (Ha a nagyothallásra is gondolunk, netalántán néhány Olvasónak ismer?s a helyzet?) Ennek egyik pompás esete, amikor menye, Fernanda valahol a házban elveszíti a jegygy?r?jét. A fiatalok sikertelenül kutatják át a házat a megszokott útvonalakon. ? viszont abból indul ki, hogy éppen a szokásos helyeken nem lehet, hiszen akkor könnyen megtalálnák. Logikája mentén (amelyhez még látnia sem kell,) új „térképet” szerkeszt, amelynek járatain végighaladva ? találja meg a gy?r?t. (Egyébként a regényben több, az író korát messze megel?z? tudományos felismerés is olvasható. Feljebb már említettem az alvás-memória kapcsolatot. Márquez például kitalál egy alvásképtelenséggel járó betegséget, amelynek legsúlyosabb tünete a feledékenység! – a tünetegyüttest azóta már leírták a szakirodalomban.)

Tehát az id?sek emlékezetében gyakorlatilag már minden esetre van példa, csak el? kell húzniuk – vagyis igenis létezik az a bizonyos bölcsesség. Nem véletlen, hogy egyetemek, jelent?s intézmények, akár kormányok is m?ködtetnek szenátust, és a többgenerációs családi vállalkozások is sikeresek.

Kedves Id?söd?k! Fogadjuk meg a kedves testvérek agytekervényeinek üzenetét. Tessék tanulni, társalogni, sokat olvasni, írni, mosolyogni, mindenkor és mindenütt örömteli dolgokra lelni! (Mert tényleg vannak.) És ha megváltoztatni nem is tudjuk, legalább ne féljünk az öregedést?l! Mindnyájunkra igaz: minden nappal öregszünk. De higgyük el: egyszerre veszítünk és nyerünk is vele.

A cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 01. számában jelent meg