A hódítás útja(?)

A hódítás útja(?)

Magányos hódítók ma is léteznek, bár a pszichológia ma inkább egyfajta pszichopátiaként tekinti „donjuanista” m?ködésüket.

Mindig, minden n?t megkaphat egy férfi, ha erre fizikailag képes – ahogy a híres donjuanisták tették

Az emberiség álmai. Ha beírjuk ezt a szókapcsolatot a Google keres?jébe, az els? száz találat közül kilencven ilyenekkel lesz tele, mint autók, pénz, a világ?r meghódítása. Nem nehéz átlátni az összefüggést: az emberiség álmait keresve a férfiak álmaihoz jutunk. Ezek között pedig – hasonlóan a végtelen, a világ?r, a tenger meghódításához – el?kel? helyen szerepel a n?k meghódításának vágya.

Minden hódításnak két útja van: a romantikus egyéni, illetve az emberi fejl?déssel, technológiai vívmányokkal járó közösségi hódítás. Meg lehet hódítani egyedül a tengereket, el lehet jutni magányos vándorként a világ végére, el?bb-utóbb azonban a világ végén is városok n?nek, és menetrendszer? járat visz az Antarktiszra (lassan már az ?rbe is).

Hirdetés

Különösen érdekes, hogy ezt a fejl?dést az emberiség (vagy inkább: a férfiak) bels? álmai is követik. A n?k meghódításának vágya meglehet?sen új kelet?: az egyéni hódítók, a magányos kalandorok az újkor hajnalán jelentkeztek: Don Juan csak a XIV. század végén csábított, Casanova naplója pedig éppen csak hogy XVIII. századi, de inkább az 1800-as éveknek szól.

A lexikon szerint „Don Juan, a XIV. századbeli spanyol monda h?se a veszedelmes, vakmer? csábító mintaképe; a gyönyör határtalan élvez?inek képvisel?je, aki sem a föld, sem az ég, sem a pokol hatalmasaitól vissza nem retten, ha vágyainak kielégítésér?l van szó, s kit korlátlan érzékisége, féktelen kéjhajhászata számtalan b?n, gyilkosság elkövetésére visz, míg végre lelke az ördög birtokába, a pokolba jut.” Alakjával számos irodalmi és színpadi m?ben találkozhatunk: Moliere, Goldoni, Lord Byron, Boudelaire, Puskin mellett Kierkegaard és Camus képzeletét is foglalkoztatta. A zenem?vek közül talán legismertebb Mozart Don Giovannija, de alakja Lisztt?l Csajkovszkijig számos zeneszerz? fantáziáját is megmozgatta, a mozi feltalálása óta pedig számos film ihlet?je.

De miel?tt a n?i lélek meghódításának „iparosításáról” szólnánk, el?ször érdemes a magányos hódítók pszichológiai eszközeir?l szólnunk.

A magányos hódítók

Magányos hódítók ma is léteznek, bár a pszichológia ma inkább egyfajta pszichopátiaként tekinti „donjuanista” m?ködésüket. A hódítás ennek ellenére ma is m?ködik: ha egy-egy Don Juan leleplez?dik, azaz kiderül, hogy párhuzamosan száz n?nek ígért szerelmet, az esetek zömében még ez sem töri meg a varázst. A legtöbb megcsalt n? továbbra is hiszi, hogy „különleges kapcsolatban” állt a csábítóval, végtelen, egyedi, mély megértést kapott (attól, aki egyébként ezt a különleges egyediséget még egy tucat más n?nek szolgáltatta…).

A donjuanizmus olyan, mintha valaki nagyon könnyen „szerelmi szerepbe” tudna zsilipelni, s ebbe könnyen be tudná vonzani a kiszemelt n?ket is. Ennek egyik eszköze a közvetlen kommunikáció – már az els? találkozáskor az az érzése, hogy ezer éve ismerik egymást, és a férfi minden rejtett vagy megfogalmazott kérdésére tudja a választ. Birtokában van a kincs, amir?l a n? ugyan nem tudja pontosan, mi is az – de olyan érzése van, hogy ez a kincs létezik, és éppen ez a férfi tudja megadni számára.

„Otthon vagyok vele” – mondják a Don Juan áldozatául esett, az otthonosság biztonságát keres? n?k, akik nem tudják, hogy egy szereppel, egy fantommal találkoztak: a férfi valahogy „letapogatta”, mi az, ami hiányzik nekik, milyen titkos álmaik vannak, és magára öltve a vágyak köntösét, eljátszotta mindezt. De ehhez a szerephez belül semmi köze sem volt: ez a n? által elképzelt férfiszerep, amit a férfi „kölcsönvett”, hogy közel kerülhessen a kívánt n?höz. Ez persze a don juani tragédia: mindenkinek „otthont” ad, és ezért sokat kap: szexet, köt?dést, megbocsátást – de ? maga nem kap otthont, hiszen csak a másik álmait kölcsönözte az együttléthez.

A magányos hódítás ebben a pszichodramatikus, talán kissé valóban beteges formájában tehát évszázados és tökéletes. Mindig, minden n?t megkaphat egy férfi, ha erre fizikailag képes – ahogy a híres donjuanisták tették: Arthur Koestler például 5000 n? után hagyta abba az új csúcsok meghódítását és a számlálást. Persze „otthont” ? sem kapott soha, és teljesítménye egyedi ugyan, de élete végéig boldogtalanságra ítéltetett.

Az „ipari” hódítás

Példáját nem követhették túl sokan: egyszerre szükséges hozzá egyedi pszichológiai érzék és berendezkedés a boldogtalanságra, hiszen a lelket adja el a testért. Egy fokkal jobb csak, mint ha pénzért venné a szerelmet (ami persze nem is igazi hódítás). Persze az emberiségnek csak egy része viselkedik magányos vagy „iparosított” hódítóként, de tekintsünk most el azoktól, akik több-kevesebb kitér? után megállapodnak egynél, s tartós kapcsolatuk „megöli” az esetleg lelkük mélyén szunnyadó vadászt.
Egész férfitömegek frusztráltak. „Nem kapok (elég) n?t!” – mondják milliónyian. Ez adta a kezd? lökést, hogy egy egész „iparág” szülessen ennek megoldására – így jött létre a PUA mozgalom.

PUA – „Pickup Artist”, azaz a szexuális ismerkedés mestere (tükörfordításban: a „felszedés m?vésze”)

A „PUA” terminus Neil Strauss: The Game: Penetrating the Secret Society of Pickup Artists (A játszma: a Pickup Artist közösség titkai) cím? 2005-ös könyve után vált népszer?vé Amerikában, azóta egyre-másra alakulnak itthon és külföldön a különböz? PUA-alapú „vállalkozások”. A „játszma”, a game egy Eric Berne-t?l kölcsönzött tranzakcióanalitikus terminus, amely egyfajta rejtett tranzakciók mintázataként írja le a szexuális kommunikációt férfi és n? között.

A magányos hódítókkal az (is) volt a baj, hogy nem voltak igazán férfiasak: mindig indirekt, „pszichó” eszközökkel hódítottak. Most azonban felmerült az igény, hogy mindenki úgy hódítson, mint James Bond, vagy mint egy mediterrán isten: a férfiasságával, az erejével, a szépségével, a határozottságával, a tudásával, az érdekességével és kompetenciájával.

Ezzel persze még nem volt kisegítve a legtöbb férfi (már elnézést, kedves férfitársaim!), hiszen úgy érezték, nincsenek birtokában mindeme gazdagságnak. De a PUA mozgalom indítói szerint mindez nem is kell: nem pénz, hatalom, státusz és tudás kell, hanem a FÉRFIASSÁG. És azt tartják, hogy ez a férfiasság tanulható, fejleszthet?, s?t tökélyre vihet?.

PUA-varázslat

A PUA mozgalom nyílt helyzetekben ?szinte közeledésre tanít a „szexuális ismerkedés” során. A fent idézett frusztrált felkiáltásra a válaszuk: „Szólítsd meg, aki tetszik!” – akár az utcán, akár a boltban vagy egy szórakozóhelyen. Nem számít, van-e pénzed, hogy nézel ki (na jó, azért ebben sem árt fejl?dni), de a megszólítás utáni siker a szexuális kommunikáción múlik. Ez pedig tudomány: az evolúciós biológia, a tranzakcióanalízis, az asszertív kommunikáció, a szociálpszichológia, a Gestalt-elmélet és még sok más tudományág révén összeálló interdiszciplináris tudás, amit a PUA-szakért?k tanítanak a jelentkez?knek.

Csak jól kell csinálni, és megkaptad a férfiasságot, ami után nem kell többé sem frusztrálódni, sem varázsolni, mint a magányos hódítók – ugye, milyen egyszer??!

Sok szakember ellenzi a PUA tréningeket – ebben nyilván közrejátszik az, hogy a felkészült pszichológusok mellett számos „alulképzett csajozóm?vész” kínálja borsos áron „a tudás almáját”. Lehet, hogy a PUA modern el?ítéletnek tekinthet?, azonban ne feledjük: ért? kezekben egy fontos kérdést kompetencia- és tudásalapon kezel. Lehet, hogy már az iskolában kéne tanulnunk a PUA-t, és esetleg annak – még nem létez? – n?i változatát? A szexuális kommunikáció ugyanis legalább annyira fontos területe az emberi szocializációnak, mint a szexualitás maga – mégis, a szexuális felvilágosítás is eléggé új kelet? dolog, ma sem történik mindig a legszerencsésebben, s a feln?ttek közül is sokan keveset és rosszul tudnak a szexualitásról.

A PUA mozgalom – vadhajtásaival együtt – fontos jelzés arra, hogy a pszichoedukáció lemaradásban van, a szexuális kommunikáció terén pedig a globális kultúra, a naiv, laikus pszichológia – és a szakma maga – még adós a jó válaszokkal.