Ez a kérdés  ?sid?k óta foglalkoztatja az embereket, filozófusok sora kereste rá a választ – s egyfajta magyarázatot a tranzakcióanalízis is kínál. Központi értéke az autonómia, miszerint mindenkinek megvan a lehet?sége, hogy megszabadulva sorskönyvi kötöttségeit?l, önállóan létezhessen és irányítsa életét. Ez azonban majdnem minden ember számára csupán óhajtott állapot, valójában – gyerekkorunk lenyomataként – az ún. el?írások (angolul driverek) hajtanak bennünket, amikor foglalkozást választunk, amikor a munkánkat végezzük, s amikor kapcsolatainkban „m?ködünk”.

Szerencsés esetben – ha az újszülött várt gyermekként érkezhet erre a világra, és azzal is elégedettek, amilyen nem?nek született, – a kicsinek könnyebb kivívnia szülei elfogadását, szeretetét. A feltétel nélküli elfogadottság azonban csak ritka pillanatokban élhet? meg, hiszen általában különböz? elvárásoknak kell megfelelnünk. A gyermekek nagyon hamar megtanulják azt, hogyan boldogulhatnak a környezetükben, mikor elégedettek velük a feln?ttek, és ez hogyan érhet? el. Ezek a túlélési technikák aztán rögzülnek, és általános késztetésként irányítják a viselkedésünket – sokszor még akkor is, ha már nem célravezet?ek. Mivel nem az aktuális elvárásokra adnak választ, hanem a régi sémát követik, el?fordul, hogy valójában meg is nehezítik a problémák megoldását. Ugyanakkor pozitív er?forrásként is szolgálnak, hiszen segítségükkel tudjuk a rossz eseményeket jóra fordítani, és még azt az illúziót is adják, hogy rajtunk is múlnak a dolgok.

Tibi Kahler és Hedges Capers klinikai megfigyeléseikre alapozva öt els?dleges el?írást határoztak meg:

• LÉGY TÖKÉLETES!

• SIESS!

• TÉGY ER?FESZÍTÉST!

• SZEREZZ ÖRÖMET MÁSOKNAK! 

• LÉGY ER?S!

 „Ha... (így vagy úgy viselkedem, ezt vagy azt teszem), akkor… (ez vagy az lesz)” típusú mondatok fejezik ki az el?írásokat. Pl. „Ha jó jegyet hozok haza az iskolából, akkor a szüleim büszkék lesznek rám, megdicsérnek és szeretni fognak.” Ez a gondolat aztán feln?ttkorban is er?teljesen hat, minek következtében csak akkor érezzük magunkat biztonságban, ha kell?en szorgalmasan és hibátlanul végezzük a dolgunkat.

• Úgy, mint a 29 éves Erika, aki közgazdászként egy közvélemény-kutató cégnél szépen halad a ranglétrán, már osztályvezet?. Rendszerint a munkaid? kezdete el?tt érkezik és ritkán megy haza annak lejártakor. Minden kimutatást többször is átnéz, a beosztottjaiét is, a számításokat ellen?rzi, nehogy véletlenül hiba legyen benne. F?nökei meg vannak vele elégedve, önállóan és megbízhatóan végzi a munkáját. A munkatársai azonban nem rajonganak érte, nem lehet vele viccelni, túl komoly. Arról nem is beszélve, hogy a hibákat rögtön kiszúrja és szóvá is teszi. Az ? el?írása a „LÉGY TÖKÉLETES!”, amelynek hatására valóban hibátlanul dolgozik, de nem engedheti meg magának, hogy természetes és spontán legyen, hogy esetleg hibázzon.

• „Ha elég hamar teljesítem a kötelességemet, elismerést kapok” – gondolhatta gyerekként Péter, akinek szülei alig várták, hogy feln?jön végre és a saját lábára álljon. Már iskolásként a kishúgát kellett hoznia-vinnie, mintha az apja lett volna. Ma 32 éves és rendezvényszervez?, munkájában állandóan pörög. Még telefonálás közben is mindig csinál valamit, evés közben pedig nemcsak a rádiót hallgatja, hanem olvas is. Nála a „SIESS!” m?ködik, ami nem engedi lazsálni, de a gondolkodását is leblokkolja, hiszen az agya állandóan a rá váró feladatain zakatol. A cégnél jó munkaer?nek tartják, sok mindent elvállal, bár igaz, hogy néha zaklatott. A munkatársaival türelmetlen, nehezen tudja kivárni, míg valaki kifejti a nézetét, sokszor közbevág. Mintha attól félne, hogy nincs elég ideje.

• Megint más eset Annáé, aki szerkeszt? egy hetilapnál. Nagyon szereti a munkáját, de úgy érzi, 42 éves korára nem vitte igazán sokra. A sikereket inkább újságíró kollégái aratják le, ráadásul még nyaggatnia is kell ?ket, hogy id?ben leadják a cikkeket. Szerencsére nem adja fel, legendás a kitartása. Még a pihenése rovására is végzi a feladatát, de még így sem maradéktalanul elégedett magával. Rá a „TÉGY ER?FESZÍTÉST!” illik, gyerekkorában vélhet?en azt gondolta: „Ha minden rám bízott feladatot lelkiismeretesen elvégzek és még csak nem is dicsekszem, akkor biztosan jó kislánynak tartanak”.

• Juli az ideális szociális munkás megtestesít?je. 35 éves, jó tíz éve dolgozik egy családsegít?ben, de még mindig az élteti, ha másoknak segíthet. Addig nem nyugszik, míg minden lehet?séget ki nem próbál, ha egy ügyet meg kell oldani. Ezt néha az ügyfelek ki is használják, visszaélnek vele. Úgy érzi, hogy ? maga nem fontos, nem tör?dik magával, de ebben téved. Nagy nála a kiégés veszélye, ha még hosszabb távon így folytatja. Kicsi korában az lehetett a fejében: „Ha örömöt szerzek a szüleimnek, ha tör?döm velük, akkor meg lesznek velem elégedve.” Az ? el?írása a „SZEREZZ ÖRÖMET MÁSOKNAK!” – ez azonban nem teszi lehet?vé, hogy saját magát fontosnak tartsa s ennek megfelel?en odafigyeljen magára, saját szükségleteire. Id?nként megengedhetné magának, hogy örüljön…

• S végül nézzük András esetét, aki nyomozó egy vidéki rend?rkapitányságon. Szívvel-lélekkel végzi a munkáját, szereti, hogy kicsit veszélyes, izgalmas. El? akarták már léptetni, de 38 éves kora ellenére ? továbbra is nyomozni szeretne a terepen – magasabb pozícióban ezt jóval kevésbé tehetné. Az is kedvére való, hogy viszonylag függetlenül dolgozhat, bár nem mindig kellemes, hogy többnyire parancsot kell végrehajtania. Szereti a szálakat a saját kezében tartani és önállóan végigelemezni a lehetséges alternatívákat. Nemigen szeret segítséget kérni, attól tart, hogy esetleg gyengének, vagy nem elég körültekint?nek tartanák. Kemény fából faragták, tud uralkodni az érzelmein, a magánéleti nehézségeit sem vették észre a kollégái, nem látszott rajta. Néha úgy érzi, hogy kezd megkérgesedni, de nagyon nehéz elengednie magát. Tipikusan a „LÉGY ER?S!” el?írás szerint m?ködik, ami megnehezíti számára az érzelmei  kimutatását és meghitt, bizalomteli kapcsolatok kialakítását. Feltételezhetjük, hogy gyermekként kialakult benne egy olyan elképzelés: „Ha elég bátor és er?s vagyok, ha nem mutatom ki, amit érzek, ügyes, talpraesett, bátor fiúnak ismernek el.” Még azt is feltételezhetjük, hogy a szülei sem tudták kimutatni az érzelmeiket, így minta sem állt a rendelkezésére, hogyan is tudná ? megtenni. A környezete azonban kissé ridegnek, érzéketlennek látja, nehéz hozzá közeledni.

A felvázolt esetek talán jól érzékeltetik az el?írások, a driverek mibenlétét, s habár itt minden szerepl?nél csak egyet emeltünk ki, a valóságban több el?írás is meghatározó lehet. Kérdés, hogy problémahelyzetekben a megküzdéshez mennyire jelentenek pozitív er?t, illetve mennyiben hatnak inkább korlátként? Különböz? pályák eredményes gyakorlását – mint láthattuk – határozottan el?segítik, különösen, ha jól begyakorolt készségek formájában hasznosulnak. Ugyanakkor, ha túlzottan uralják a viselkedésünket – vagyis nem vagyunk kell?en autonómak –, akkor a többi emberrel való kapcsolatainkat keseríthetik meg. Ilyenkor nem a helyzetnek megfelel?en reagálunk, nem tudunk természetesen viselkedni, képtelenek vagyunk elengedni magunkat. Mindig mintha valamilyen elvárásnak akarnánk megfelelni, s ez végs? soron nagyon fárasztó.

Ha megszületik bennünk a változtatás igénye, vajon meg tudjuk-e tenni? Ha úgy érezzük, hogy igen, akkor sem könny?, mivel az el?írások viszonylag hosszú ideig a túlélésünket szolgálták, nem lehet egyik napról a másikra kidobni ?ket. Egyszer csak jól bevált kapaszkodók nélkül maradnánk, ami akár veszélyes is lehet. A változtatáshoz olyan elfogadó és támogató közegre van szükségünk, amely lehet?vé teszi , hogy ösztönz?, felszabadító engedélyek birtokába jussunk, s a régiek helyett újabb, kielégít?bb érvényesülési módokat dolgozzunk ki. Ha már gyerekkorunkban részünk lehetett volna a feltétel nélküli elfogadásban, csak minimális mértékben szorultunk volna rá az el?írások nyújtotta biztonsági technikákra.

A feltétel nélküli elfogadást a tranzakcióanalízisben az ún. engedélyek tükrözik. Úgy is fölfoghatjuk, mintha életünk meséjében az engedélyek lennének a jó tündérek jó kívánságai, varázslatai a gonosz tündérek átkaival, az ún. gátló parancsokkal szemben. A legfontosabb számba vehet? engedélyek a következ?k:

• „Létezhetsz. Jó, hogy itt vagy.”
• „Cselekedhetsz, aktív lehetsz a lehet? legtágabb értelemben.”
• „Emberi lehetsz, hibázhatsz is.”
• „Szeretheted magad. Fontos lehetsz.”
• „Feln?hetsz, függetlenné válhatsz.”
• „Gondolkodhatsz, lehet saját véleményed.”
• „Dönthetsz bármikor, de ezzel felel?sség is jár.”
• „Szerethetsz másokat, kimutathatod az érzéseidet.”
• „Megváltozhatsz, újradönthetsz és ehhez segítséget kérhetsz.”
• „Lehetsz másmilyen, különbözhetsz.”
• „Megnyílhatsz egy téged átjáró energiának.”

Jó esetben  kisgyermekkorunkban az engedélyek közül sokat megkaphatunk a szüleinkt?l, de más, számunkra fontos emberekt?l is (pl. nagyszül?kt?l, rokonoktól, tanároktól, edz?t?l, stb.). S?t, feln?tt fejjel saját magunknak is megadhatjuk, mintha ezáltal a bennünk örökké ott él? gyermekr?l gondoskodnánk, s így bepótolható, amit szüleink akarva-akaratlanul elmulasztottak. De nemcsak magunkkal tehetjük ezt meg, hanem a környezetünkben él? szeretteinkkel, els?sorban a saját gyermekeinkkel is. A pedagógiában is a mai gyakorlatnál sokkal fontosabb szerepet kellene kapnia az engedélyeknek, amiket a tanár nyújthat tanítványainak. Minél több engedéllyel rendelkezünk, annál harmonikusabban, kiegyensúlyozottabban élhetjük az életünket.