Ezt a pedagógusok többsége is kész meger?síteni. „Tudna, ha akarna” – halljuk gyakran a fogadóórán vagy a szül?i értekezleten a pedagógusoktól, amikor gyengébben teljesít? gyerekekr?l beszélnek.

Sokan úgy vélik, ez a mérhetetlen akarathiány kifejezetten a modern kor, azon belül is jelen világunk problémája. Van, aki a sok ingert, mások a túl sok szórakozási lehet?séget, megint mások a szül?k erélytelen nevelési attit?djét teszik felel?ssé – de akad, aki táplálkozásunk hiányosságaiban véli felfedezni e probléma gyökerét.

Ezzel kapcsolatban három kérdést kell tisztáznunk.

1. Vajon tényleg csak a „mai fiatalok” akaratgyengék, vagy ez a probléma régebbi korokban is éppúgy felmerült, mint századunkban?
2. Hová t?nik a gyerekekb?l az a nagy akarat, ami kétéves korukban még arra is képessé teszi ?ket, hogy ha a dolgok nem kedvük szerint alakulnak, földre dobják magukat és eszel?sen visítsanak, kezükkel-lábukkal vadul hadonászva?
3. Ha a probléma valós, és tényleg beszélhetünk az akarater? fokozatos vagy folyamatos gyengülésér?l a fejl?dés során, akkor mit lehet tenni az akarat meg?rzése, fejlesztése és irányítása érdekében?

„Már az ókori görögök is…”

Az akarat, mint meghatározó emberi jellemvonás messze nem t?nik új kelet? pszichológiai, filozófiai, ill. társadalmi problémának – az err?l szóló könyvekkel, tanulmányokkal szinte könyvtárakat lehetne megtölteni. Ezek közé tartozik Payot 19. század végén írt sorozata is. A világ számos országában népszer?vé vált könyv[1] el?szavából kiderül, hogy a szerz?t a kor fiataljainak körében megnyilvánuló akaratgyengeség miatt érzett aggodalom indította megírására. A több mint száz esztend?s sorok között meglep? gondolatokkal találkozhatunk: az akarat gyengesége, az er?feszítések hiánya szerinte azzal magyarázható, hogy a kor fiataljainak túl sok lehet?ség vonja el a figyelmét és nem tudnak egy dologra koncentrálni. Ha a könyv nyelvezete nem jelezné, hogy régen íródott m?vet olvasunk, úgy érezhetnénk, hogy a digitális kor problémáiról írt szöveggel van dolgunk. Mindez arra utal, hogy a jelenség, amit a feln?tt generáció a fiatalokkal kapcsolatosan észlel s baljósnak vél a jöv?re nézve, pusztán a néz?pontbeli és életkori különbség következménye is lehet. Valószín?leg része a fiatalok és id?sek közötti generációs szakadék egyik megnyilvánulásának.

De mit?l fejl?dött a világ?

Ha valóban igaz lenne, hogy már száz évvel ezel?tt is akaratgyengék voltak a fiatalok, akkor hogyan fejl?dhetett ilyen mértékben a társadalom, a tudomány és a technika? Ki talált fel új megoldásokat, kik vitték végig akár legvadabb elképzeléseiket? Kik termeltek kitartó munkával ruhát, élelmiszert és más fogyasztási cikkeket? Kik építették újjá a háborúk után az országokat stb., ha az akkori fiatalok nem akartak és nem tudtak er?feszítéseket tenni?

Ha a jelenségr?l levesszük a „káros” vagy „beteges” címkét, és képesek vagyunk más szempontból rátekinteni, máris látszik, hogy az átmeneti akaratgyengeségnek látszó viselkedés nem valamilyen súlyos rendellenesség, sokkal inkább egy fejl?dési jellemz?, amely adott életszakaszban minden generációban megjelenik.

A serdül?kor egyik f? feladata, hogy az ember megtalálja élete célját, értelmét, ráleljen a neki legmegfelel?bb tevékenységformára, érdekl?dési területre. Ennek a „keres?” id?szaknak szükségszer? velejárója, hogy a fiatal számos területen kipróbálja magát, megismer új dolgokat, és ezek között válogat. Ez a folyamat nem kedvez az akarater? egyetlen témához vagy tevékenységhez történ? „lehorgonyzásának”.

Az is kétségtelen, hogy a mai fiatalok lehet?ségei jóval szélesebbek, mint korábban, így ez a figyelem-szétforgácsolódás gyakran hosszabb ideig áll fenn – ezért beszélnek a szakemberek napjainkban elhúzódó serdül?korról. El kell fogadnunk tehát, hogy a fiatalok csapongó érdekl?dése, látszólagos akaratgyengesége a fejl?dés velejárója. Ez persze nem jelenti azt, hogy mivel ez természetes folyamat, nem érdemel figyelmet és tör?dést. Az igazi kérdés egy fiatal életében az, sikerül-e végül megtalálnia, ami igazán érdekli, el tud-e kötelez?dni egy terület mellett, és abban képes-e valódi kitartást, akarater?t felmutatva el?rejutni? A sikeres fejl?dés több más tényez? mellett nagyrészt a nevelést?l függ…

„Elt?n? gyermekkor”

Ezzel el is érkeztünk második kérdésünkhöz: hová t?nik – és miért nem tér vissza – a kisgyermekkori akarat?

A szül?k nevelési elvei és gyakorlata sokat változott az elmúlt száz évben. A legnyilvánvalóbb különbség talán abban van, hogy milyen jogokkal és lehet?ségekkel rendelkezik egy mai gyerek a régebben élt társaihoz képest. A 20. században egyre inkább elterjedtek azok a nevelési elvek, amelyek rámutattak a gyermekkor egyediségére, értékére – arra, hogy a gyereknek a feln?ttét?l eltér? igényei vannak.

Mára azonban ez a folyamat mintha kezdene a visszájára fordulni. A „gyerekség” egyedi jellege ismét elt?nni látszik – ám most nem abban az értelemben, mint a századel?n, hanem úgy, hogy a mai gyerekek szinte kiskoruktól kezdve a feln?ttekéhez hasonló jogokat és lehet?ségeket kapnak a családban. Az „elt?n? gyermekkorral” kapcsolatos tanulmányok szerint ennek a „feln?ttesítésnek” számos negatív következménye lehet. A korán megkapott nagy önállóság és szabadság sok esetben csökkenti a gyerekek biztonságérzetét, az ésszer? korlátok és keretek hiánya szorongást, magárautaltság-érzést eredményezhet. Ezzel párhuzamosan azonban azt is megfigyelhetjük, hogy a szül?k a kicsi gyerekekre jellemz? akaratosság csökkentését nevelési célnak tekintik. Sokan úgy vélik, hogy a gyereknek miel?bb meg kell tanulnia, hogy nem érhet el mindent. Ez persze alapvet?en helyénvaló is volna – a probléma f?ként abból adódik, hogy gyakran er?szakkal, tiltással állítják le az akaratos viselkedést, ahelyett, hogy a nevelés fáradságosabb útját választva megtanítanák gyermeküket az akarat terelésére, irányítására.

Akarat és akaratosság

Ezen a ponton el is érkeztünk a harmadik kérdéshez: mit lehet tenni azért, hogy az akarat, az er?feszítésre való képesség – és a hozzá kapcsolódó kitartás – megmaradjon és/vagy kialakuljon a gyerekekben, fiatalokban? A kulcs ebben az esetben is a nevelés –annak minden értelmében.

• Miként fogadjuk els? önállósági törekvéseket, amikor a kicsi gyerek maga akar valamit megoldani, ki akarja próbálni erejét, képességeit, befolyásolni akarja környezetét? Amikor például szeretné egyedül felvenni a ruháját és ez els?re nem sikerül, a szül? sokféleképpen reagálhat. Ha kiveszi a kezéb?l a kérdéses ruhadarabot és ráadja, az a kisgyermek számára azt jelenti: szül?je nem hiszi, hogy ? képes megoldani a feladatot, illetve azt sugallja, hogy nem kell er?lködni, meg kell várni vagy kérni valakit, aki megteszi helyette. Ám a szül? választhatja azt a megoldást is, hogy egy kis magyarázattal, apró segítséggel (pl. megmutatja a macin, mit kéne csinálni) az újrapróbálkozásra bátorítja a gyereket, türelmesen kivárva a következ? kísérlet eredményét. Ezzel jelzi számára egyrészt azt, hogy a kudarc nem probléma, hanem a tanulási folyamat része, másrészt, hogy bízik benne. Ha rendszeresen ezt a kissé id?igényesebb, több türelmet követel? utat választja, már ez el?segítheti a kitartás, az akarat fennmaradását.
• Az akaratosság legzavaróbb esete a szül?k számára általában az, amikor a gyerek er?szakosan, „hisztizéssel” szeretne valamit elérni, megkapni. Nos, a baj ebben az esetben sem magával az érzéssel van – életkorilag teljesen normális, ha egy kisgyereknek nagyon kell egy játék, vagy nagyon akar valamit megfogni, elvenni stb. A probléma a választott elérési móddal van. Nem azt kell megértetni vele, hogy úgysem kapja meg, amit akar – hanem azt, hogy más módon kell ezt elérnie.
• Ha maga a cél nem lehetetlen, nem veszélyes (és végül is megkaphatná), akkor segítsünk neki megtalálni a legmegfelel?bb módot. Ám ha veszélyesnek ítéljük, vagy ésszer? okból nem akarjuk engedni a cél elérését, akkor azt kell elmagyaráznunk, van értelmes oka annak, hogy ezt nem érheti el, próbáljon más célt kit?zni – vagyis a puszta tiltás helyett ajánljunk egyezséget vagy alternatívát. Gyakorló szül?ként persze tisztában vagyok azzal, hogy egy tomboló gyerekkel ezt nem könny? megértetni. Éppen ezért fontos, hogy a kisebb „akarások” esetén is hasonlóan járjunk el, hogy az események ne vegyenek drámai fordulatot (pl. egy bevásárlóközpontban). S ha mégis, akkor ebben a helyzetben is a szeretetteli, elfogadó, nyugodt, de határozott odafordulás segíthet.

A tapasztalat azt mutatja, ha egy gyerek elé nem állítanak felesleges vagy értelmetlen korlátokat a hétköznapokban, ha megszokja, hogy a célok és eszközök megbeszélés tárgyát képezik, és lehet velük kapcsolatban egyezséget kötni, sokkal ritkábban folyamodik a hisztizés eszközéhez.  Ez persze jóval id?igényesebb, a szül?t?l is sokkal több türelmet igényl? módszer, mint a tiltás vagy más „rövidre záró” eljárások.

Az akarat edzése

Erre a nagyobb gyerekek esetében is van lehet?ség – a kulcs itt is a megfelel? cél és eszköz megválasztása. A gyerekek nagyon is képesek kitartó er?feszítésre, de kizárólag azokért a célokért, amelyeket elfogadnak, sajátjuknak éreznek. A szül? feladata, hogy figyelje meg, mi az, ami érdekli a gyereket, s támogassa ebben. Fontos, hogy ne azért tanuljon zenét, járjon úszni vagy balettra, mert a szül? ezt fontosnak tartja –pláne ne azért, mert valójában a szül? szerette volna ezt tenni valaha.

Lényeges, hogy a szül?, a pedagógus segítse át a gyereket a gyakorlás, tanulás közben óhatatlanul megjelen? hullámvölgyeken. Mit jelent ez?

• El?ször is annak megértését, hogy a gyerek valóban szenvedhet az er?feszítést?l, lehet fáradt, lehet „elege” a gyakorlásból, az edzésb?l stb. El?ször hallgassuk meg, értsük meg és fogadjuk el ezzel kapcsolatos érzéseit, ezt követ?en pedig segítsünk neki felidézni az adott tevékenységt?l korábban kapott örömöket..
• Ha a gyerek abba akarja hagyni az er?feszítéseket, kössünk alkut, kompromisszumot az azonnali feladás helyett. Így megtanulja, hogy szinte mindig vannak hullámvölgyek – s azt is megérti, hogy ha egy adott dolog igazán fontos neki, akkor ezek átvészelése után ismét a kellemes, sikeres rész következik.

Nagyon érzékenyen kell figyelni azonban arra, hogy tényleg csak átmeneti nehézségr?l, vagy tartós kudarcélményr?l van-e szó. Utóbbi esetben nem helyes er?ltetni a folytatást.

Vannak persze olyan helyzetek, amelyekben a kudarcok vagy a nehézségek ellenére sem lehet felhagyni a tevékenységgel. Ennek legjellemz?bb példája sok gyerek számára maga az iskola, hisz a balettet, úszást stb. abba lehet hagyni, ha látszik, hogy nem megy – de suliba mindenkinek járni kell. Az iskolai munkához való viszonyt is er?teljesen befolyásolja, hogy az órákon hallott, tapasztalt dolgok mennyire érdeklik a gyereket, és mennyi sikerélményt él át. Azok tudják meg?rizni az akaratukat és tesznek kell? er?feszítést, akik érzik, hogy annak értelme, eredménye van.

Tanult tehetetlenség vagy fejl?dés?

Lássuk be, feln?ttként is nehéz komoly munkát befektetnünk olyasmibe, amit értelmetlennek tartunk, vagy ha úgy látjuk, akárhogy er?lködünk, nem leszünk benne sikeresek. Utóbbi jelenséget a pszichológia tanult tehetetlenségnek nevezi. Ebben az állapotban az ember korábbi tapasztalatai alapján levonja azt a következtetést, hogy bármit is tesz, er?feszítései nem érnek célba, nem lesz sikeres, ezért felhagy a próbálkozással.

A hazai iskolarendszer sajnos kedvez a tanult tehetetlenség kialakulásának. Sok gyerek már az els? években elveszti érdekl?dését, és részben emiatt feladja a küzdelmet. Ennek legf?bb oka a gyakori kudarcélményekben és következményeikben rejlik. .

A tanulási folyamatban azonban a kudarc nem kerülhet? el. Amit befolyásolni tudunk: hogy hogyan reagálunk ezekre a helyzetekre, illetve hogyan értelmezzük az elszenvedett kudarcot.

• Fejleszt?bb hatású, ha a pedagógus vagy a szül? az er?feszítés hiányával magyarázza, nem pedig a képességek hiányával vagy jellemének gyengeségével indokolja a gyerek sikertelenségét. .
• Ha az iskolai kudarcot megváltoztatható helyzetnek, jelzésnek tekintjük, ami egy fejl?dési lehet?séget jelöl ki a gyerek számára, s egy következ?, kisebb célt kihívásként tudunk számára felmutatni, akkor valószín?bb, hogy er?feszítéseket tesz, és jobban törekszik a cél elérésére. Így hatására az a meggy?z?dés alakulhat ki benne, hogy képes fejl?dni (ha apró lépésekben is), és érdemes küzdenie a céljaiért. Ezt a beállítódást nevezik fejl?dési típusú szemléletnek, szemben a rögzült beállítódással, aminek lényege, hogy úgy véljük, a dolgok (beleértve az intellektusunkat és a személyiségünket) alapvet?en nem változtathatók meg.

A fejl?dési beállítódás kialakításához összehangolt és aprólékos épít?munkára van szükség a nevel?k (szül?k és pedagógusok) részér?l – különösen, ha a gyerekek már „elvesztették” az akaraterejüket. Az érdekl?dés felkeltése, a kudarcok és sikerek megfelel? kezelése, a jó id?ben történ? bátorítás és melléállás segíthet visszanyerni ezt az elveszni látszó akarater?t, küzdeni tudást.

Ezt a folyamatot leginkább az er?síti, ha a gyerek látja is maga körül mindazt, amit a feln?tt társadalom t?le elvár.  Ha nap mint nap megfigyelheti, hogy a szül? is újrakezdi a próbálkozást, ha valami nem sikerül; ha látja, amint magának is megbocsátja a kudarcait; ha látja, hallja, ahogy a szül? és a pedagógus a saját munkájában és életében is kihívásnak tekinti a nehézségeket. Ha tapasztalja, hogy a körülötte él? feln?ttek is képesek er?feszítést tenni az új dolgok megtanulásáért – s azért, hogy megértsék az új generációt, hogy türelmesen és okosan küzdenek meg azokkal a problémákkal, amelyek az ? életükben talán el?ször bukkannak fel, de az emberiség fennállása óta mindig is jelen voltak…

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2015. 6. számában

[1] Payot: Az akarat nevelése. Fordította: Weszely Ödön, 3. kiadás, I. Kötet. Franklin Társulat, Budapest, 1921.