Miért vagyunk hiszékenyek?

Az ember gyakorlatilag képtelen felismerni, ha valaki hazudik neki – pedig sokan épp az ellenkez?jét gondolják magukról.

A lehetséges áldozatok közül sokan nem tudják elképzelni: egy másik ember annyira aljas lehet, hogy szemt?l szemben állva céltudatosan hazudjon

Elterjedt nézet, hogy a hazugságnak árulkodó jelei vannak: aki nem mond igazat, az nem néz az ember szemébe, fészkel?dik ültében, akadozva beszél és így tovább. Mindezek azonban nagyon megbízhatatlan jelzések. Egy pszichológiai kísérlet résztvev?inek egy videofelvételt játszottak le, és arra kérték ?ket, próbálják megállapítani, hogy a képerny?n látható személyek – három igaz válasz után – a nekik feltett negyedik kérdésre igaz vagy valótlan választ adnak. A találati arány 49% volt, ami a véletlen szintnek felel meg. Amikor azonban a résztvev?knek azt mondták, arra figyeljenek, hogy a videón látható személy viselkedése általában véve megváltozik-e a negyedik kérdésnél, a jelzések aránya a hazug válaszoknál már 54 százalékra emelkedett. Mindez arra utal, hogy még ha kifejezetten akarjuk is, akkor sem tudjuk felismerni a hazugságot, bár teljesítményünk egy kicsit rafináltabb módszerek bevetésével némileg javítható.

Hirdetés

Vagyis: eredend?en hiszékenyek vagyunk. A kommunikáció mikéntjére figyelve nemigen tudjuk megállapítani, ki akar becsapni bennünket, ezért sokkal jobban tesszük, ha a hallottak-olvasottak tartalmára összpontosítunk.

Aki be akar csapni másokat, alapvet?en két módon csusszanhat át hazugságával az ellen?rzés véd?vonalán. Az egyik módszer, hogy olyasmir?l kezd el beszélni, amit a másik nem tud ellen?rizni. Amikor a hiszékenységet az internettel kapcsolatban emlegetik, általában arról esik szó, hogy az emberek fenntartások nélkül képesek elfogadni mindenféle homályos eredet?, ellen?rizetlen információt. S ezt igen könny? is demonstrálni. Nemrégiben például valaki aláírásgy?jtést indított a neten egy nagyon veszélyes anyag, a dihidrogén-monoxid alkalmazásának betiltásáért. Jó sokan támogatták is a kezdeményezést, és csak nagyon kevesen jöttek rá, hogy a dihidrogén-monoxid nem más, mint a víz.

No persze az efféle, tömegeket becsapó tréfák vagy szélhámosságok – ki-ki min?sítse ízlése szerint – egyáltalán nem új kelet?ek, nem kellett hozzájuk megvárni a világháló feltalálását. Az irodalmi életben az egyik legismertebb ilyen eset a XVIII. század közepén történt, amikor James Macpherson állítása szerint lefordította egy III. században élt kelta bárd, Ossian verseit. Valójában ? maga írta – hamisította – ?ket. Köztudott, hogy Thaly Kálmán a XIX. században szintén eredetinek hazudva adta ki a saját maga által költött „kuruc” dalokat. Kevésbé ismert, hogy Prosper Mérimée, aki az opera alapjául szolgáló Carmen cím? kisregényt írta, fiatal korában szintén „fordított” egy kötetnyi „eredetileg illír nyelv?” verset. Goethe kételkedett a versek eredetiségében, Puskin viszont annyira hitt bennük, hogy le is fordította ?ket.

Ezekb?l a példákból talán érezhet?, hogy itt a hiszékenység csak fokozatban tér el a teljesen rendjén való gondolkodástól. Mert hiszen egy laikustól nem várható el, hogy elkezdjen utánajárni, a könyvesboltban vásárolt versgy?jtemény darabjai eredetiek-e. A dihidrogén-monoxid példája épp azért bosszantó, mert a legtöbben az ilyen esetekben is úgy viselkedünk, mintha el lennénk zárva az ellen?rzés lehet?ségét?l. Pedig aki egy fél percig elgondolkodna azon, vajon mi is a dihidrogén-monoxid képlete, könnyen átláthatna a szitán. Az effajta hiszékenység tehát inkább a szellemi restségen, a „fogadjuk el úgy, ahogy van, az a legegyszer?bb” elvén alapul. No persze a hiszékenységnek ez a formája szinte kizárólag csak olyankor jellemz? az emberre, amikor személy szerint ? maga nem sokat veszíthet az ügyön.

Amikor viszont súlyos árat fizethetünk hiszékenységünkért, akkor azért óvatosabbak vagyunk, s ilyenkor a csalóknak egy másik taktikát kell alkalmazniuk: arra kell játszaniuk, hogy egyszer?en nem feltételezzük, hogy hazudnak nekünk.

A sikeres csalók, trükkös tolvajok azokat a viselkedésformákat, reagálási módokat fordítják ellenünk, amelyek a szocializáció során nagyon er?sen belénk vés?dtek, s amelyeken ezért igen nehezen tudunk változtatni. Ilyen elemi szabály például, hogy a bajbajutottakon segíteni kell. Ezért akik meg akarnak károsítani bennünket, gyakran azt játsszák el, hogy bajban vannak: leállnak autójukkal az út szélén és felnyitják a motorháztet?t, becsöngetnek, hogy rosszul vannak és kérnek egy pohár vizet. Amikor pedig megállunk segíteni vagy beengedjük ?ket a lakásunkba, egyszer?en kirabolnak bennünket. Az is számtalan formában alkalmazható trükk, hogy a csalók valamiféle hivatalos személynek adják ki magukat, hiszen velük kapcsolatban az rögz?dött, hogy bízhatunk bennük.

Már gyanúsabbnak kellene lennie a helyzetnek, ha remek vételt, óriási haszonnal kecsegtet? üzletet kínálnak nekünk, ám ilyenkor a mohóság könnyen elvakíthat bennünket, ami azt jelenti, hogy igyekszünk az ügylet nyereség oldalára koncentrálni, bagatellizálva a kockázatokat. Ám érdekes módon ez a fajta hiszékenység magukra a szélhámosokra is jellemz? lehet! Újabban ugyanis Amerikában megjelentek a „csalószívatók”, akik úgy tesznek, mintha bekapták volna a horgot, s interneten tartva a kapcsolatot a szélhámosokkal, különféle kellemetlen és veszélyes helyzetekbe viszik bele ?ket.

A csalók helyzeti el?nye abban áll, hogy a lehetséges áldozatok közül sokan nem tudják elképzelni: egy másik ember annyira aljas lehet, hogy szemt?l szemben állva céltudatosan hazudjon értékeik megszerzéséért. Márpedig pszichopaták – korszer? szóhasználattal élve: antiszociális személyiségzavarban szenved?k – igen nagy számban fordulnak el? a b?nöz?k között, és nekik éppen az az egyik, a laikus számára nehezen elképzelhet? jellemz?jük, hogy nem érdekli ?ket, ha sérelmet okoznak másoknak.

Azt is mondhatnánk, a hiszékenység annak észre nem vétele, hogy valaki egyoldalúan és rejtetten megváltoztatta a normális emberi érintkezés szabályait, mégpedig úgy, hogy abból haszna származzon. Szabályosan képeznünk kell magunkat arra, hogy minél jobb hatásfokkal ismerjük fel az olyan helyzeteket, amikor rá akarnak szedni bennünket. Tanulmányoznunk kell a rend?rség jó tanácsait, az újságok beszámolóit, oda kell figyelnünk ismer?seink történeteire. Ez az igazi élethossziglani tanulás. S még így is milyen könnyen el?fordulhat, hogy akir?l jót gondoltunk, kárt okoz nekünk. Mégis, így élni még mindig jobb, mintha mindenkir?l eleve aljasságot feltételeznénk.