Gyermekkori deficitek

A párkapcsolat egy borderline személyiségzavarban szenved? emberrel leginkább valamiféle tojáshéjtáncként írható le. Partnerének ugyanis olyan feszültségekre és kapcsolati történésekre kell felkészülnie, amelyek nem kevés szenvedést okozhatnak.  lehet A viharos párkapcsolati események hátterében (els?sorban) a borderline fél – és valamennyire partnere – korai köt?désbeli és alapvet?en kedvez?tlen kapcsolati tapasztalatai állnak. A borderline embernek nem volt jó gyerekkora – persze egyáltalán nem biztos, hogy látványosan rossznak kellett lennie, hiszen a BPD kialakulásában nem szükségszer? a fizikai és lelki abúzus. Általánosságban azonban elmondható, hogy a kés?bbi beteg több kapcsolati frusztrációt és több szül?i érdektelenséget élt át a korai köt?dés képlékeny id?szakában, mint amennyi számára elviselhet? és feldolgozható lett volna.

E kisgyermekkori élmények feldolgozatlan/feldolgozhatatlan volta adja párkapcsolati történéseik érdekesen ismétl?d? jellegét – a korai köt?dés élményvilágának forgatókönyvei ismétl?dnek meg partnerével való kapcsolatában.  Ezek a konfliktusok megtéveszt?en hasonlítanak egymásra, és mintha az el?z?k tapasztalataiból senki sem tanulna. Küls? szemlél? – és a nem borderline partner – szerint is nagyjából ugyanazok a konfliktusok ismétl?dnek végeláthatatlanul. Ezeknek a párkapcsolati játszmáknak – kívülr?l jószerivel teljesen érthetetlen módon – nagyon nagy a lélektani szívó- és vonzóereje. A viharos történések ugyanis nem a résztvev?k els? ránézésre is jól látszó szükségleteit elégítik ki, hanem leginkább a már említett korai köt?dés id?szakából tudattalanul ismert forgatókönyvek és koreográfiák ismétl?dései.

Hiánycsomag

E forgatókönyvek els?dleges szerepl?i a szül?k és a (kés?bbi feln?tt) gyermek, aki akkoriban a résztvev?k közül lélektanilag a legképlékenyebb, és leginkább kitett a körülötte lév? feln?ttek viszonyulásának – és legf?képpen a (kés?bbi) kárvallottja (lesz) ennek a mili?nek. A kés?bbi borderline kisgyermek ott, ahol biztonságnak, közelségnek, melegségnek, elfogadásnak kellett volna lennie, valami egészen mást tapasztalt: a szül?i odafordulás, érdekl?dés és elkötelez?dés csaknem teljes hiányát. ? tehát ezzel a hiányokkal teli batyuval érkezik a párkapcsolatba. A szül?i mell?zöttség hatása megjelenik a kés?bbi beteg fejl?d? önértékelésében és érzelemfelismer? képességének alakulásában: értéktelennek, a külvilág érdekl?désének, figyelmének fölkeltésére és megtartására méltatlannak érzi magát, gyakran küszködik az üresség érzésével – mások és a saját érzései pedig számára egymástól megkülönböztethetetlenek és eligazodhatatlanok.

A szül?i mell?zöttség identitásuk alakulására és érzelmeik szabályozásának képességére is kihat. Ezek a deficitek pedig megválaszolhatatlanná tesznek egy olyan egyszer? kérdést is, hogy „ki vagyok én?” – és megjósolhatatlanná a kamasz- és feln?ttkori érzelmi reakciókat.

Biztosan létezem?

A hétköznapi (akár párkapcsolati) élet jelentéktelen eseményei aránytalan – és a külvilág számára értelmezhetetlenül „túlhabzó” – érzelmi reakciókat váltanak ki nála, melyeknek súlyozatlansága és aránytalansága el?tt értetlenül áll, a környezet visszajelzései értelmezhetetlenek számára. Neki nincs „kicsi” vagy „nagy”, „jelent?s” vagy „jelentéktelen” esemény – neki most, itt és ekkor van sérelme. Rettent? érzékeny a visszautasításra. És minthogy nagyon szeretné a világot – beleértve a párkapcsolatát is – mindig vágyai és elképzelései szerint irányítani, gyakori élménye a „visszautasítva levés”. Ha valami nem az aktuális elképzelései szerint alakul, magát érzi elutasítva, nem látja be, hogy a dolgok állása ilyen. Ez pedig nagyon érzékenyen érinti hiszen központi lélektani konfliktusa az állandó kétely önnön létezése fel?l. Emiatt folyton meger?sítésre vágyik a környezett?l: ? van, létezik, és minden porcikájában elfogadható.

A jelent?s másiknak (partnerének) állandóan ezt kell tükröznie, máskülönben kétségbeesik, kétségbeesésében pedig kiállhatatlanná válik, „eltolja magától” a másikat, miközben létfontosságú számára, hogy tartozzék valakihez, akibe csimpaszkodni és akire támaszkodni lehet, és aki nem félelmetes, sem a(z érzelmi) közelsége, sem pedig a(z érzelmi) távolsága miatt. Ugyanakkor épp a korai élmények maradandó hatása miatt fél érdemben belemenni a párkapcsolatba, fél bárkit is feln?tt módon – azaz az autonómiát és az integritást kölcsönösen tisztelve – közel engedni magához.

Közelség vs. távolság

A borderline a teljes összeolvadás és a totális elkülönültség széls?ségei között imbolyog – partnere számára szinte követhetetlenül, de hosszabb távon rendkívül fárasztóan. A kapcsolaton belül a magára hagyottságtól éppúgy fél, mint a másik fél közelségét?l. Egyik f? (tudattalan) félelme: ha partnere elviselhetetlenül közel van, akkor bekebelezi ?t, és ? megsz?nik létezni – ha a másik távolodik, akkor elhagyja és ? magára marad: vagyis a megsemmisülés, – a korai szül?i érdektelenség és a szeparáció Scyllája és Charybdise közt kell elkormányoznia az életét. A párkapcsolatban nehéz számára a semelyik oldalról sem fenyeget?, optimális érzelmi távolság beállítása: ha a közelség válik fenyeget?vé, távolítja a másikat – ha párja vélt vagy valós távolodását észleli, akkor kétségbeesik, és bármi áron vissza akarja szerezni.

A lélek gyarmatosítása

Mindezek miatt a borderline páciensek érzelmi háztartásukat tekintve nem nevezhet?k autonóm egyedeknek. Egyedül nagyjából életképtelenek, szükségük van a másik ember jelenlétére – mégpedig az általuk meghatározott módon. Környezetük gyakran érzi magát olyan lélektani nyomás alatt, amellyel szemben tehetetlen.

Partnerei gyakran tapasztalják, hogy érzelmi életük sem olyan, mint a kapcsolat el?tt vagy másokkal volt, alig ismernek magukra. Mintha az is a borderline fél kontrollja alatt lenne, hogy melyek a megengedett érzelmi reakciók, milyen lelkiállapotokban lehetnek a másik jelenlétében – és milyenekben nem. Beszámolóik gyakran tartalmazzák a „teljesen kifordított önmagamból”, „nem is ismertem magamra”, „én nem ilyen vagyok” fordulatokat. És nem alaptalanul. Azok az alapvet?en tudattalan lélektani eszközök, amelyekkel ezeket a változásokat a BPD emberek a partnereikben elérik, a hasítás, a projekció és a projektív identifikáció – vagyis a primitív énvéd? mechanizmusok kiterjedt és tudattalan használata (lásd keretes írásunkat). E lélektani man?verek nemcsak elkezdik „gyarmatosítani” a másik fél mentális apparátusát, hanem azt a célt is szolgálják, hogy a két szerepl? közti pszichológiai határok elmosódjanak. Az egybeolvadás ugyanis biztonságos a borderline fél számára. Átmenetileg. ? ugyanis kész a másik felet „valamilyen”-nek látni –  és ennek megfelel?en viszonyulni hozzá –, ezáltal akkora nyomás alá helyezve partnerét, hogy az valóban elhiszi: ? olyan „valamilyen”, olyan, amilyennek a beteg fél észleli. E nyomás alatt aztán a rá- és belévetített tartalomnak, vagyis párja tudatos és tudattalan elvárásainak megfelel?en kezd érezni, gondolkodni, viselkedni –akár világnézetét, vallását, politikai beállítódását, ízlésének, értékrendjének alapvonalait is föladva. Ez persze nem egyik óráról a másikra történik, és a másik fél pszichológiai énhatárainak átjárhatósága (is) kell hozzá.

Hasítás, projekció, projektív identifikáció

Ezek a – tudattalan – énvéd? mechanizmusok azt a célt szolgálják, hogy a pszichológiai én integritása valamely hatással szemben megmaradjon, valamint, hogy az én számára elviselhetetlen, elfogadhatatlan, földolgozhatatlan tartalmaktól (ezek érzések, gondolatok, fantáziák, tulajdonságok lehetnek) az individuum megszabaduljon. A hasítás jellegzetes példája mondjuk valamely élménynek a jóra és rosszra való szétbontása, lásd alkoholista szül?k gyerekeinek leírása jó (nem ittas) és a rossz (ittas, nem tör?d?) szül?r?l. Ahol is az iszákos szül? figurája kettéhasad, mert a gyermek számára emészthetetlen, hogy az ? szül?je ilyen is, olyan is. A projekció valamely saját tartalom környezetre vetítését jelenti, pl. én nem vagyok agresszív, velem bánnak csúnyán. A projektív identifikáció, amely a projekción alapul, azt a jelenséget írja le, amelynek során a projekciót befogadó fél a kivetített tartalomnak megfelel?en viselkedik. Ha például a borderline fél a bels? elvárásainak nem tud megfelelni, az ? „elvárókáját” a külvilágra vetíti, ezáltal az ? (tudatosult, elmesélhet?) élménye az lesz, hogy a külvilág valamely elemének vannak vele szemben teljesíthetetlen elvárásai. Ez eddig a projekció. Ha ez a valaki ennek a projektált tartalomnak a hatására, azzal azonosulva tényleg elvárásokkal lép föl, akkor megvalósul a projektív identifikáció – a befogadó fél azonosul a belé vetítettekkel, azoknak megfelel?en viselkedik, vagyis a borderline fél tolmácsolásában a baj kívül van immár, az ? bels? feszültsége csökken. Ez az alapja a beteg környezetében az énidegen, furcsa, rossz közérzetnek.

Mi ebben a jó?

Tiltakozásnak e gyarmatosítás ellen se helye, se értelme nincs – ha mégis megtörténik, az csak olaj a t?zre. Haszontalan bizonygatni, hogy ? nem olyan, mint amilyennek borderline párja látja ?t, a logikus és/vagy racionális érvelés csak falra hányt borsó. A másik (nem borderline) fél szép lassan elveszti autonómiáját, lelki integritását, önmaga számára is meglep? módon hasonlóan kezd érezni, viselkedni és gondolkodni, mint BPD partnere. Létrejön egy furcsa duálunió, amely a borderline fél számára inkább kielégít?, mint nem – partnere számára inkább fojtó, semmint nem.

Akkor mi ebben a jó? – kérdezheti joggal bárki. Pont az ismer?sség. A beteg fél ismer?s forgatókönyveket ismétel, ami ha szenvedésteli is, (els?sorban számára) mégis megnyugtató. S bármilyen hihetetlen, párja úgyszintén így tesz. Bár a partnerek gyakran áldozatnak érzik magukat, lássuk be, hogy párkapcsolati ügyekben nem lehet „egy kézzel tapsolni”. Tehát valamilyen korai köt?désbeli érintettséggel a borderline felek partnerei is bírnak, mert ebb?l a szempontból valóban igaz, hogy „hasonló a hasonlóval”…

Másképpen fogalmazva: e kapcsolatokban a tudattalanok olyan összjátéka történik, amely a résztvev?k mélyebben fekv? – kisgyermekkorból, a korai anya-gyerek kapcsolat tapasztalataiból ered? – igényeit elégíti ki. Ezeket az alapvet?en infantilis igényeket pedig a régi forgatókönyvek határozzák meg. Ez persze nem azt jelenti, hogy abban a bizonyos korai, képlékeny id?szakukban mindkét féllel pontosan ugyanaz történt, s?t. Az azonban biztos, hogy a korai anya-gyerek kapcsolatban a másik fél is szenvedett valamiféle félrehangolódástól.

A felszín alatt…

A jelenben a fontos kapcsolati illeszkedési pontokból következtetni lehet a korai élmények földolgozottságára – vagy annak hiányára.  Rendezettnek látszó mostani felszín alatt is háboroghat sokféle korai érintettség – ezek szakavatott „letapogatói” és felszínre hozói a borderline-ok. Ezt a bizonyos (számukra kedvez?) érintettséget messzir?l kiszagolják, széllel szemben is. Tudattalanul is olyan partnert keresnek, akivel a régi forgatókönyvek megismételhet?k – új szereposztásban persze, hiszen már nem a szül? és a gyermek vesz benne részt.

A másik fél számára a borderline-t vonzóvá teheti gyors és látványos alkalmazkodása, zökken?mentes beilleszkedése partnere élethelyzetébe, életvitelébe. Gyors simulékonyságuk könnyen illúziókat ébreszt a másik félben, aki úgy gondolja, most megfogta az Isten lábát.  A kapcsolat korai szakaszából származó beszámolók jellegzetes fordulata, hogy „mindig is ilyenre vágytam”. Aztán hozzáteszik: „jó, az els? pillanattól kicsit szeszélyes volt, néha hisztis, ami nem volt olyan klassz – na de amikor meg jó volt, akkor az olyan volt, hogy megnyalom a tíz ujjam”.

Nem mást ír le ezzel a partner, mint magát a hasítást, amit kés?bb úgy fogalmaz meg: „mintha két énje lett volna végig, tényleg, ha odafigyeltem volna a kezdetén – de hát ki a fene foglalkozik ilyesmivel, ha szerelmes”. És az ekképp érvel?nek igaza is van, hiszen a korábban már említett projekció és projektív identifikáció m?ködésbe lépett, a borderline fél azt akarja tudattalanul (is) elhitetni partnerével, hogy széls?séges m?ködésmódjai ellenére ? a tökéletes választás. Nála jobb nem létezik a Föld kerekén. Bár szeszélyes hullámzása már az els? pillanattól fogva fárasztó, és az érzelmi hullámvasút követése már a kezdet kezdetén okoz némi diszkomfortot, az efféle aggályokat gyorsan elhessegeti a másik fél. Eljelentékteleníti ezt a diszkomfortot, mert amikor jó, akkor nagyon jó… Így alakul ki az a véget nem ér?, szédít? körforgás, amely sodrásával összességében több kárt tesz, mint amennyi hasznot hoz.

Miért maradnak benne mégis?

Azért, mert olyan mélyr?l jöv? érzésekkel régi-régi vágyak kielégítésével kecsegtet a kapcsolat, amelyek ha beteljesülnek, újraíródhat a (személyes) történelem. Föltámad és izzásban marad a remény, hogy a gyermekkori szül?i mulasztások itt és most, ebben a kapcsolatban jóvá tehet?k. Bepótolható minden, ami akkor és ott nem tudott megtörténni – kiköszörül?dik az összes szül?i mulasztás összes csorbája. Ne felejtsük, a másik fél kisgyermekkori batyuja sem tartalmazza azt az érzelmi „hamuban sült pogácsát”, amely hosszú-hosszú id?kre ellátná ?t mentális muníciókkal, és ? is szeretne ígéretes, finom kapcsolati falatokhoz jutni. Ezeknek a vágyvezérelt ígéreteknek, illetve beteljesülésük reményének nagy az összetartó ereje. Egy ideig… Mert a nem borderline fél el?bb-utóbb belefárad és kimenekül a kapcsolatból – sokadik kísérlete végre sikerül.