„Macskakaparás” mint elakadásjelz?

Miért baj a „macskakaparás”?

A rendezetlen füzet láttán a szül? legtöbbször számon kér, elmarasztal, rosszabb esetben szidalmaz. Kérdés nélkül. Nem értve a lecsapott ceruza sikolyát: a magukat megmakacsoló kezek iránti dühöt, a sikertelenség kudarcát, nem figyelve a „nem mozog úgy a kezem, ahogy én akarom”, „nem is mindig hallom, amit Juli néni mond, ezért csak írok valamit”, „utálok írni, mert ha kört kell írni, nekem mindig tojás lesz” kétségbeesett háborgására. A rendetlen iskolai füzetre figyelni kell, segíteni a gyereknek, nem újabb terhekkel megpakolni, s remélni, hogy az iskolai nyomás és a szül?i elvárások közepette egymásra zsúfolódó bet?k, a vonal alá, margón kívülre futó szavak, a papírba „kapart” szöveg a figyelmeztetés hatására majd rendessé válik. A macskakaparás ugyanis azt jelenti: baj van.

Az a kisgyerek ugyanis, aki az írástanulás katonás menetelése közben nem tanulja meg rendesen formálni a bet?ket, megfelel?en kapcsolni a bet?elemeket, egy vonalon, margók közt tartani a szavakat, kés?bb folyamatosan küzdeni fog az iskolában. Állandóan lemarad, így nagy valószín?séggel tanulási problémái lesznek. A sorozatos kudarcok hatására alulmotiválttá válik, és elkezdi begy?jteni a címkéket: magatartászavaros, rossz tanuló, lusta. Ennek a következménye pedig egy életre szóló teher, hiszen beépíti saját önértékelésébe: én rossz vagyok. Mindez azonban megel?zhet?, ha szül?ként, pedagógusként figyelünk az int? jelekre, s ahelyett, hogy ostoroznánk a gyereket, hogy „írj már végre rendesen”, s agyonnyomnánk a problémát csak mételyez? gyakoroltatással, felismerjük: segítségre van szükség, mert a füzetbe vésett macskakaparás segítségkérés, ami elakadást jelez.

Hogyan keletkeznek a kusza bet?k?

Az iskolapadba kerül? gyereknek az órákat rendesen végig kell ülni és figyelni, a tanítói instrukciók alapján szépen, rendben megoldani a feladatokat. Ez pedig teljesen ellentmond minden bels? késztetésének, a legtöbb gyerek pedig sem fizikailag, sem pszichikailag nincs még erre felkészülve.

Az írásban ez különösen megfigyelhet?.  A gyerek keze még fejletlen (csak 12 éves korra alakul ki a teljes kézt?csontozat), az eddigi sereghajtó jobb félteke mellé most zárkózik fel az írásért felel?s bal agyfélteke, még alakulóban a figyelem-koncentráció, a feladattudat pedig sok esetben meghátrál a nagy mérték? teljesítményelvárás hatására.  És mégis tudni kell vonalak közé szépen ívelt formákat a „szép” (jobb) kézzel, sokat, sokszor, sokáig… Mindezt a feszültséget, a próbálkozások vagy-vagy frusztrációját a kisgyerek más lehet?ség híján a fehér papírt szántva éli ki. Aki nem tudja tartani a tempót, mert nem elég ügyesek a kezei, esetleg nem is hallja jól, amit mondanak neki, vagy egyszer?en nem képes a figyelem-reflektorral fókuszálni, csak gy?jti és gy?jti a kudarcélményt, aminek hatására azt építi be formálódó önértékelésébe: „én nem vagyok elég jó”. És a dominó elindul: a lemaradás, a sikertelenség, a kompetencia-érzet sérülése lesz az élethosszig tartó tanulás alappillére.

Nem lesz magától rendes a füzet. Amíg a gyerek nem tudja újrapozicionálni önmagát a megváltozott körülmények között, újraértékelni képességeit az elvárások közepette, addig a kesze-kusza vonalak, a biceg? mozdulatok megmaradnak, és 12 éves kor után magába a személyiségbe is beépülnek. Addig azonban minimális beavatkozással, az írófolyamatok újrahangolásával, a körülmények újrakeretezésével jelent?s eredményeket lehet elérni.

Minden tojásból lehet kör?

Igen! Szerencsés esetben azért, hogy utána ismét tojássá váljon a személyiség alakulásával.

Az írómozgás rögzülésének fázisában, ha megmakacsolják magukat a kezek, a biológiai okok sz?résével kell kezdeni. A látás- és hallásproblémák, diszlexia-diszgráfia enyhe mérték? jelenléte is komoly z?röket okozhat egy írni tanuló nebuló füzetében – s kés?bb ennek hatására a lelkében is.

Az id?ben felismert és megfelel? módon feloldott elakadások hatására már könnyedén lesz valódi kör a tojásból. Komoly pszichikai terhet vehetünk le ezzel e teljesítményelvárások hálójában verg?d? gyerekr?l – így azt építi be a tudatába: „nincs velem baj, én is képes vagyok erre, ugyanúgy, mint a többiek”. (Ez különösen jó hatással van a 9-10. év környékén megjelen? kortárs-orientáció esetén, amikor már nem a szül? lesz a referenciaszemély a gyerek életében.) Az a gyerek, akinek nem megy, akinél akarat-problémaként értelmezik az összeakadó bet?ket, a pacás füzetet, rendszerint rombol-tombol, hisz maga sem érti, de nagyon is érzi: baj van vele.

Az a fels? tagozatba lép?, akinek iskolai pályafutása alatt már sok kudarcban volt része, akinek amúgy is lemaradása van – akár mert lassabban alakult nála az íróapparátus fejl?dése, esetlegesen valamilyen fizikai-biológiai problémát nem ismertek fel –, újabb kudarcra van ítélve. Fels? tagozatban ugyanis a megváltozott tananyagmennyiség, a többféle megközelítésmód és munkastílus, a felgyorsult munkatempó a „nekem úgysem megy, akkor meg minek” ellenállást aktiválhatja. És az ördögi kör beindul: rossz jegy, szül?i elégedetlenség, kudarc és a kudarctól való félelem kiváltotta elzárkózás, visszahúzódás, vagy a tehetetlen düh megnyilvánulása agresszió formájában. És itt már nem a „tojás-kör” a tét, hanem az önmagáról alkotott képe, saját önbecsülése, az, hogy a kezd?d? kamaszkori határfeszegetés milyen szint? lázadást indukál, és végül az újraépítkezés során milyen (ön)értékeket involvál.

Túldíszített bet?k, az igazi kamaszpanasz

A kamaszkori gyöngybet?, a tökéletes kör, a kifogásolhatatlan szépírás sok magyartanár álma, pedig ekkor lenne igazán indokolt a macskakaparás. A kamaszkori átépítés hatására jobb esetben ismét összekuszálódnak a vonalak, papírszélt?l papírszélig futnak, gabalyodnak és egyenesednek – pont mindig máshol, mint ahol az iskolában megtanították. A normakövet? gyöngybet? épp a természetes kamaszkori identitásválság hiányát jelzi, ami a túlzott megfelelésvágyról szól: hogy csak akkor vagyok jó, ha minden elvárásnak „bet?forma szerint” megfelelek. A kamaszkorban a tojás a rendes forma, hisz minden érték átértékel?désének, a saját egyéniség megformálásának, az egyéni határok keresésének az id?szaka ez. Itt az a segélykérés, az önértékelés zavarának jele, ha túl szabályosak, a tanult formától el nem térnek a bet?k, ha 1-2 havonta nem változnak a formák, méretek.  A 18-20 éves korra kialakuló egyéni írásban az indulatok lecsitulva, a saját utak kijelölése és az öndefiniálás révén letisztul a forma, és legyen tojás vagy kör, de egyéni, immár mindenkinek a sajátja.

Megel?zés vagy t?zoltás?

Az írástanulás sikere vagy kudarca az egész iskolai pályafutást meghatározza. A macskakaparást nem orvosolja sem az ostor, sem a mézesmadzag, s nem vezet eredményre a struccpolitika sem, hisz a gyerek önértékelése a tét, nem a külalak megítélése. A szabálytalan formákat kompenzáló magatartás beépül a személyiségbe, a szépírás reményében órákon át kényszerített másoltatás romboló hatása pedig felmérhetetlen. Minden formának oka van: a gy?rött füzetlapok krikszkrakszaiból dekódolhatóak a bels? vívódások, ami így támpontot adhat a függ?ségi prevenció során, önértékelési és beilleszkedési problémák esetén, akár a tehetséggondozás és pályaorientáció vonatkozásában is. És ha valaki feln?ttként jut el oda, hogy valami nem stimmel, akkor is van megoldás. Feln?ttként is lehet új pszichomotoros pályákat kialakítani, amíg azonban a gyereknél új autópályák jönnek létre, addig kés?bb már csak a kátyúk foltozgatása révén válik járhatóvá a régi f?út.

Az írástanulás a spontán mozdulatok feletti kontrollból indul ki, majd az automatikus pályák kiépülésével az írás már nem a bet?formálás, hanem az egyéni eszköztár, a gondolatok, érzések közvetítette lenyomattá válik. 6-12 éves korban az írómozgás rögzülése történik, ezt a normakövetést a mozgásváltozások, az egyéni formák kialakítására tett kísérletek veszik át, majd 14-18 éves korban a kamaszkori identitáskeresés teszi változatossá az írásképet.

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2014. 5. számában