Ez mindannyiunkkal megesik id?nként, s?t az emlékezetkutatók szerint jóval gyakrabban, mint ahányszor fény derül rá. De hogy lehet ez? Hogyan emlékezhetünk olyasmire, ami valójában meg sem történt?

Emlékezeti torzítások

Bárkit megviccelhet az emlékezete. Ulric Neisser, a kognitív pszichológia egyik kiemelked? kutatója például a Pearl Harbor-i támadásról rendelkezett egy élénk emlékkel, amir?l kiderült, hogy nem lehet pontos. ? úgy emlékezett, hogy épp egy baseball-meccset hallgatott a rádióban, amikor megszakították az adást a támadásról szóló hírrel. A dolog ott hibádzik, hogy a támadás decemberben történt, amikor az id?járás miatt már nem rendeznek meccseket az Egyesült Államokban. Valószín?leg valami mást hallgathatott a rádióban, de az emlék id?vel átalakult, idomult a magát baseball-fanatikusnak valló kutató világképéhez.

A memória tökéletlensége azonban nem egy modern felfedezés, ?seink hétköznapjait is minden bizonnyal színesebbé tették az emlékezeti torzításokból adódó nézeteltérések. Az ír írón?, Francis Power Cobbe már a XIX. században leírta, hogy az emlékezet csalfaságát magunk is könnyen tetten érhetjük: nincs más dolgunk, mint a bekövetkezése után nem sokkal feljegyezni egy bizonyos esemény részleteit. Néhány nappal kés?bb próbáljunk újra visszaemlékezni rá, majd írjuk le újra, amit sikerül felidéznünk. Ismételjük ezt meg néhányszor, aztán hasonlítsuk össze a jegyzeteinket. Nagy valószín?séggel azt fogjuk tapasztalni, hogy az emlék jócskán megváltozott az els? lejegyzésünkhöz képest. A részletek talán elvesztek, de az is el?fordulhat, hogy olyasmivel egészült ki az emlék, ami eredetileg nem is szerepelt benne. Noha az ember akár évezredekkel ezel?tt is felfedezhette a memória ezen furcsaságát, természetes, hogy megbízhatónak tartjuk az emlékeinket, és manapság is teljesen kézenfekv?nek t?nik számunkra, hogy memóriánkban a múltbéli események tökéletes lenyomatához férünk hozzá. Ez az elképzelés azonban téves, és ezt nagyon emlékezetes módon szemléltette Elizabeth Loftus a kilencvenes években.

Sátánista szekták rontják meg a gyerekeket Amerikában?

Loftus vizsgálatai a nyolcvanas években kialakult morális pániknak köszönhet?en kerültek a figyelem középpontjába. A nyolcvanas években az Egyesült Államokban a média közbenjárásával elterjedt az a félelem, hogy az országban hemzsegnek a sátánista szekták, melyek ártatlan gyermekeket áldoznak fel, vagy kényszerítenek szexuális tevékenységekre. A pánik egy kanadai pszichiáter, Lawrence Pazder 1980-ban megjelent könyvével kezd?dött, amelyben leírta, hogy egy depressziós beteg, Michelle kezelése során sokkoló szörny?ségekre derült fény a n? gyermekkorából. Az üléseken Pazder segített Michelle-nek felidézni az elnyomott emlékképeket gyermekkorából, és így kiderült, hogy Michelle szülei egy sátánista szekta tagjai voltak, lányukat pedig elhordták a szekta rituáléira, ahol bántalmazták, ketrecbe zárták, emberáldozatokat kellett végignéznie, s?t volt, hogy az áldozatok vérével kenték be.

A történetet természetesen felkapta a média, és hamarosan több hasonló esetr?l számoltak be Amerika-szerte, így alakult ki a morális pánik. Egy esetben egy fiatal n? pszichoterápiás kezelése során felidézte, hogy az édesapja 7 és 14 éves kora között több ízben meger?szakolta, az édesanyja segítségével. Ráadásul kétszer teherbe is esett, a szülei pedig arra kényszerítették, hogy vállfa segítségével távolítsa el a méhéb?l a fejl?d? magzatot. A felháborító tetteket a szül?k természetesen tagadták, így a bíróság igazságügyi orvosszakért?t kért fel az állítások igazolására. A szakért? azt a meglep? megállapítást tette, hogy a lány még sz?z. Az állításai nem lehetnek valósak. De akkor miért vallotta eskü alatt, hogy emlékszik ezekre az eseményekre gyermekkorából? Erre a furcsa kérdésre Elizabeth Loftus tanulmányai adtak választ.

Elveszve a plázában

Elizabeth Loftus a 70-es években kezdte pályafutását a kísérleti pszichológiában, ekkor az úgynevezett téves értesülési hatást vizsgálta. Számtalan kísérlettel mutatta meg, mennyire képlékenyek az emberek emlékei. Egy kísérletben például olyan jelenetet mutattak be a résztvev?knek, melyen egy autóbaleset látszott egy stoptáblával ellátott keresztez?désben. A kísérleti személyek ezután röviden megbeszélték a jelenetet a kísérletvezet?vel, aki a csapat felének azt mondta, hogy a keresztez?désben els?bbségadás tábla volt. A kép kés?bbi felidézésénél a csoport ezen felének nagy része már els?bbségadás táblára emlékezett, míg a csoport másik feléb?l szinte mindenki pontosan fel tudta idézni a keresztez?désben lév? stoptáblát. Loftus és munkatársai több hasonló vizsgálatot végeztek, az egyikben például Mickey egér helyett Minnie egérre emlékeztek a résztvev?k – vagyis a kutatócsoport jól bejósolható módon képes volt manipulálni a kísérleti személyek emlékeit.

Ez persze még nehezen hasonlítható össze azzal, hogy sátánista rituálékra emlékezzünk a gyermekkorunkból, mikor a valóságban nem is történt velünk ilyesmi. Természetesen ezt Loftus is látta, éppen ezért dolgozott ki egy olyan kísérleti elrendezést, amelyben teljesen hamis emléket próbáltak létrehozni a kísérleti személyeknél. Igyekeztek egy traumatikus emléket el?állítani, hiszen nyilvánvaló volt, hogy egy hétköznapi esemény „elültetése” nem lenne túl meggy?z? hasonlat a sátánista szekták karmai közt átélt borzalmakhoz. A kísérleti résztvev?ket természetesen nem tehették ki akkora stressznek, hogy ennyire szörny? gyermekkori emlékképeket próbáljanak elültetni a fejükben, ezért végül abban állapodtak meg, hogy az emlék tárgya egy plázában való elkószálás lesz. A kísérlet 24 résztvev?jének olyan történeteket olvastak fel, melyeket közeli hozzátartozók írtak le az alanyok gyermekkorából a kutatók kérésére. A beszámolók között volt egy teljesen fiktív eset is, amikor a résztvev? ötéves kora körül a családjával egy plázába ment, ahol valahogy elkeveredett a családtagjai közeléb?l, elveszett a bevásárlóközpontban. Sírva kereste a szüleit, majd egy kedves id?s hölgy segített neki megtalálni ?ket. A résztvev?k el?ször elolvasták az emlékekr?l szóló leírásokat, majd a kutatók arra kérték ?ket, hogy próbálják felidézni a lehet? legtöbb részletet egy adott emlékb?l egy-egy mondat alapján. A résztvev?k a valódi emlékek nagyjából 70 százalékát tudták részletesen felidézni, ám érdekes módon több mint negyedük a hamis „eseményre” is emlékezett, ráadásul a hetek múlásával, ahogy újra és újra kikérdezték ?ket, az emlék egyre részletesebb lett. 

A képzelet ereje

Loftus kísérlete bebizonyította, hogy megfelel?en meggy?z? állításokkal akár a semmib?l is lehetséges részletes, valósnak t?n? emlékeket elültetni az emberek fejében. Valószín?leg ez a magyarázat arra, hogy a nyolcvanas, kilencvenes években számos zaklatott emberb?l sikerült sátánista rituálék „emlékeit” el?hívni az ilyen jelleg? abúzusra gyanakvó kérdez?knek. Loftus vizsgálatai azt mutatták, hogy a hamis emlékek id?vel egyre részletgazdagabbak lettek: a kísérleti személyek „emlékeztek” megment?jük kinézetére, saját kétségbeesésük megnyilvánulásaira, családtagjaik reakciójára, amikor végre újra egymásra találtak. Mindez arra utal, hogy az emlék felidézésekor az emberek elképzelik a szituációt, és ezek az elképzelt helyzetek aztán beszivároghatnak az emlékezetbe.

Más kutatócsoportok azt találták, hogy az emlékek meghamisításához az is elég lehet, ha egy másik ember elég meggy?z?en állít valamit, ami meg sem történt. Egy tanulmányban például a kísérlet résztvev?i egy számítógép el?tt ültek, ami adott pillanatban magától kikapcsolt. Mikor a kísérletvezet? megvizsgálta a gépet, kiderült, hogy az elromlott, és megkérdezte a kísérleti személyt, hogy csinált-e valamit a géppel. Ekkor még természetesen mindenki azt válaszolta, hogy nem. Volt azonban a szobában egy beépített ember is, aki arról gy?zködte a kísérletvezet?t és a kísérleti személyt is, hogy a résztvev? megnyomott egy gombot a billenty?zeten, emiatt ment tönkre a számítógép. A kísérlet résztvev?inek közel felét sikerült meggy?zni err?l, alá is írtak egy nyilatkozatot, mely szerint tönkretették a számítógépet.

2021-01 lapszámban megtalálható