„A Professzor Úrnak kiváló a memóriája, csak egy kicsit feledékeny.” A mondat az MTA büféjében hangzott el – a szendvicsek és üdít?k szervírozásáért felel?s kedves hölgy fogalmazta meg ily módon azt az els? látásra paradoxonnak t?n? gondolatot, hogy az emlékezet egyszerre lehet kiváló és csapnivaló. Ez a gondolat egyben az elmúlt száz év emlékezetkutatásának is egyik legnagyobb felfedezése. Az emberi emlékezeti folyamatok tanulmányozásából egyértelm?en arra a következtetésre lehet jutni, hogy többféle emlékezet létezik…

Egyféle vagy sokféle - avagy minden tanulás emlékezés?

Az emlékezet sokféleségének talán legnyilvánvalóbb bizonyítékait azok a szerencsétlen sorsú betegek szolgáltatják, akik a központi idegrendszerüket ért súlyos károsodás következtében elvesztették emlékezési képességeik nagy részét. Az anterográd amnéziának nevezett állapotban a beteg néhány perccel kés?bb már nem emlékszik egy találkozásra, nem tudja, reggelizett-e aznap, és a századik találkozás után is újra idegenként fog minket üdvözölni. Ezek a betegek képtelenek arra, hogy rögzítsék életük történéseit, hogy újraéljék a múltat, úgy t?nik, végérvényesen a jelenbe vannak zárva. A meglepetés akkor érte a tudósokat, amikor kiderült: ezek a betegek mégis képesek tanulásra, például új készségeket tudnak elsajátítani, megtanulhatnak biciklizni vagy gépírni, vagy ha folyamatosan szavakat mutogatunk nekik, akkor egy id? után meghatározott teszthelyzetekben ezeket a szavakat el? fogják hívni. Mindez azt bizonyítja, hogy ezeket az amnéziás betegek elraktározták elméjükben.

Van azonban egy jellemz? hasonlóság az összes tanulási formában, amit ezek a betegek produkálni képesek: miközben el?hívják a tanultakat, nem lesz emlékezési élményük. Más szóval: nem lesz az az élményük, hogy valami olyat jelenítenek meg, amit a múltban egy adott helyen és id?ben már átéltek. Az amnéziás betegek megtanulnak biciklizni, de fogalmuk sem lesz róla, hogy ezt mikor tanulták meg, vagy felidézik a korábban bemutatott szavakat, de az lesz az az élményük, hogy találgatnak. Az amnéziás betegek nem képesek arra, amit az emlékezet egyik híres kutatója, Endel Tulving mentális id?utazásnak nevezett: olyan élményeket élni át, amelyekr?l tudjuk, hogy valamikor a múltban történtek velünk.

Az elmúlt évtizedek kutatásai megmutatták, hogy azok a tanulási formák, amelyek úgy okoznak viselkedésváltozást, hogy közben emlékezünk az eredeti eseményekre, nem csupán az amnéziás betegeknél különülnek el azoktól a tanulási formáktól, amik emlékezési élmény nélkül módosítják viselkedésünket. Ezt a két különböz? információelsajátítási formát az idegrendszer eltér? hálózatai m?ködtetik. A kérdés csak az, vajon nevezhetjük-e mind a kétféle tanulást emlékezetnek?  A válasz megosztja a tudóstársadalmat. Egy részük úgy véli, hogy minden olyan információrögzítés, amelynek következtében megváltozik a viselkedésünk, az emberi emlékezet valamelyik alrendszerének m?ködését tükrözi. Mások viszont úgy gondolják, hogy az emberi idegrendszer számos módon képes információkat rögzíteni és ezzel megváltoztatni a viselkedésünket – s ebben nem feltétlenül tér el mondjuk az immunrendszerünkt?l. Ezek a tanulási formák azonban nem feltétlenül vezetnek emlékezéshez – annak ugyanis kritériuma, hogy az információt mozgósító személy átélje a mentális utazást, vagyis azt az élményt, hogy azok a képek, hangok, érzetek, amelyek éppen megjelennek elméjében, nem a jelen információinak feldolgozásaiból származnak, hanem a múltban tapasztalt élmények újra átéléséb?l.

Mindenesetre nem tévedhetünk nagyot, ha azt mondjuk: az ember sokféleképpen képes tanulni, s ezek egy része olyan változásokat idéz el? viselkedésében, amelyeknek az eredetével ? maga sincs tisztában – de nem biztos, hogy ezekhez azt a rendszert is m?ködtetnie kell, amit hétköznapi értelemben emlékezetnek nevezünk.

Múlt és jöv?: az emlékezés terepei

A hétköznapi értelemben vett emlékezés jellemzésére valójában az emlékezetkutatás kreált néhány szakkifejezést. Epizodikus emlékezésnek nevezik, ha egy meghatározott helyen, egy adott id?ben történt epizódot úgy hívunk el? emlékezetünkb?l, hogy annak téri-id?i kontextusához is hozzáférünk. Abban az esetben tehát, ha elsajátítunk valamilyen információt, például, hogy Törökország f?városát Ankarának hívják, ezzel kapcsolatban kétféle információ-el?hívásra lehetünk képesek. Amennyiben egy kvízjátékban azt a kérdést kapjuk, hogy mi Törökország f?városa, kapásból rávághatjuk, hogy Ankara. De mi van, ha nem ezt kérdezik, hanem hogy mikor és hol hallottuk ezt az információt? Ebben az esetben lehet, hogy azt fogjuk válaszolni, fogalmunk sincs, egyszer?en csak tudjuk. Tehát van egy információ a fejünkben, amelynek elsajátításáról nincs epizodikus emlékünk. De az is lehet, hogy emlékszünk rá: eredetileg egy barátunktól hallottuk ezt, mivel korábban azt gondoltuk, hogy Isztambul, a jóval ismertebb metropolisz a török f?város. Emlékszünk, ahogy barátunk röhög rajtunk, emlékszünk a szégyen érzésére, ahogy dobol a halántékunkban a vér, és az aggodalomra, hogy barátunk biztos el fogja mondani szégyenünket annak a lánynak, akinek mind a ketten udvarolunk. Ebben az esetben a fejünkben tárolt tudáshoz – a Gettómilliomos cím? film f?h?séhez hasonlóan - epizodikus, kontextuális emlékek kapcsolódnak. Az els? esetben tudást mozgósítunk, a második esetben emlékezünk.

Ezzel a rendszerrel kapcsolatban van egy olyan érzésünk, hogy többé-kevésbé pontosan rögzíti az eseményeket. Számos családi vacsora ment már tönkre a közös emlékek részleteivel kapcsolatos vitákon – mindannyian nehezen viseljük, ha a saját emlékeink hitelességét kérd?jelezik meg. Ezzel szemben az emlékezet m?ködésével foglalkozó kutatások arra hívták fel a figyelmet, hogy az egyedi események rögzítéséért felel?s epizodikus emlékezeti rendszer nagyon is pontatlan, nemcsak a kihagyásra hajlamos, hanem a betoldásra is. Elizabeth Loftus és munkatársai számos szellemes kísérletben demonstrálták: bizonyos technikákkal elérhet?, hogy a kísérleti személyek egy része olyan eseményekre kezdjen el emlékezni, amelyek nem történtek meg velük. Mindennek persze akkor lesz súlya, ha fontos az emlékek pontossága, például a szemtanúk kikérdezésénél. A valódi és a téves emlékezésnek az elmúlt fél évszázad kutatásai számos olyan lényegi elemét tárták fel, amelyek segíthetnek eligazodni egy emlék valódiságát illet?en - bár biztosra soha nem mehetünk.

Persze joggal tehetjük fel a kérdést, mi értelme egy ilyen rendszernek, ami ennyire pontatlanul rögzíti a múlt eseményeit? A közelmúltban Daniel Schacter a Harvard Egyetemen egy új kutatási programot elindítva meglep? választ adott erre a kérdésre. Kísérleteiben a hagyományos emlékezeti feladatoktól eltér?en nemcsak az volt a feladat, hogy a résztvev?k múltbeli emlékeket hívjanak el?, hanem az is, hogy próbáljanak meg elképzelni lehetséges jöv?beli eseményeket. Mivel mindeközben mérték a kísérleti személyek agyában megjelen? aktivitásváltozást, így arra a kérdésre is választ kaphattak, vajon mekkora az átfedés az emlékez? és az esemény-elképzelést kivitelez? hálózatok között. A meglepetés az volt, hogy hatalmas. Azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen ugyanaz a hálózat felel?s a kétféle funkcióért, kiegészítve más-más extra funkciókkal. Mindez azt a furcsa jelenséget is megmagyarázná, hogy az amnéziás betegek nemcsak a múltjukat nem tudják felidézni, de a jöv?t sem tudják elképzelni. A mentális id?utazás tehát nem csupán a múlt, hanem a jöv? felé is irányulhat – vagyis az epizodikus emlékezet nemcsak arra szolgál, hogy újra tudjuk élni a múltat, hanem arra is, hogy reálisan és részletesen el tudjuk képzelni a jöv?t. Egy ilyen rendszernél érthet?en nem a pontosságon, hanem a részletgazdagságon lesz a hangsúly…

Emlékezetünk azonban nemcsak a lehetséges eseményeken keresztül lép kapcsolatba a jöv?vel – valójában a hétköznapi életben legalább olyan gyakran használjuk a jöv?ben megvalósítandó események megjegyzésére, mint a múlt eseményeinek rögzítésére. Lekapcsolni a süt?t egy óra múlva, beriasztani a lakást, miel?tt elmegyünk otthonról, kett?kor találkozni a barátunkkal, befizetni a csekkeket, elmenni a gyerekért az óvodába munka után… Csupa olyan feladat, ahol az emlékezetünket, szakszóval a prospektív emlékezetünket használjuk. Egy adott id?ben vagy egy adott esemény bekövetkezésekor emlékeznünk kell rá, hogy egy meghatározott cselekvést végre kell hajtanunk. Úgy t?nik, hogy ez az emlékezési forma sok mindenben eltér a múltbeli események el?hívásától. Egyrészt más a szociális megítélése, ha valaki rendszeresen elfelejti a megbeszélt randevúkat: nem az jut róla eszünkbe, hogy rossz az emlékezete, hanem, hogy megbízhatatlan. Másrészt úgy t?nik, ezt az emlékezési formát más idegrendszeri hálózatok m?ködtetik, mint amelyek a múltbeli események rögzítésért felel?sek. Az MTA büféjében emlegetett professzor részletesen fel tud idézni múltbeli emlékeket, de folyamatosan elfelejti napi teend?it. Tehát igen gyenge prospektív emlékezettel és kiváló epizodikus emlékezettel rendelkezik. E kétféle emlékezési forma beható ismerete elengedhetetlennek t?nik az emlékezetet sújtó változatos neurológiai és pszichiátriai zavarok megértéséhez.

Miért felejtünk, és miért nem?

Az emlékezettel kapcsolatban talán leggyakrabban megfogalmazott tévhit a felejtéshez kapcsolódik. Az egyik leggyakrabban használt metafora az emlékezet m?ködésével kapcsolatban az úgynevezett „raktár koncepció”. Ez az évezredek óta velünk él? elképzelés úgy láttatja az emlékezetet, mint egy helyet, ahová bepakoljuk az emlékeket. Az információ tárolásának változó formái újabb és újabb verzióit hozták a raktár-metaforának, de az alapelgondolás ugyanaz maradt. Kezdetben hatalmas raktárhelységként, majd filmként, végül digitális merevlemezként képzelték el, de az alapelgondolás közös: az információkat elraktározzuk, ezek pedig vagy ott maradnak, vagy egy id? után megsérülnek, tönkremennek, köznapi szóval elfelejtjük ?ket. Pedig Endel Tulving már a 60-as években szellemes kísérletekkel bizonyította, hogy számos információ, amely a felejtés áldozata lett, kés?bb mégis elérhet?vé válik, ha más hívóingereket alkalmazunk az el?hívás során. Vagyis egy adott emlékezési próbában csak azt állapíthatjuk meg, hogy mi az, amit a személy az éppen alkalmazott hívóingerek segítségével képes elérni az emlékezetében, nem pedig azt, hogy mi az, ami memóriájában a korábbi tanulást követ?en rendelkezésére áll. A kísérleti pszichológusok arra hívták fel a figyelmet, hogy a felejtés, vagyis a sikertelen emlékezés többnyire nem annak a következménye, hogy az emlékek lenyomatai véglegesen erodálódtak idegrendszerünkben, hanem hogy az el?hívás során alkalmazott stratégiák, emlékeztet?k nem alkalmasak az adott emlék elérésére.

A felejtési jelenségek másik köre viszont a raktár-metafora másik aspektusához kapcsolódik. Az emlékezetr?l nemcsak úgy gondolkodunk, mint egy raktárról, hanem mint egy folyamatosan m?köd?, szelekciót nem ismer? non-stop áruházról. Számos - az idegrendszer és az emlékezet kapcsolatát boncolgató - tanulmányban érhet? tetten az az elképzelés, hogy az emlékezet egy folyamatosan perg? film, ami minden eseményt rögzít, és a felejtés szelektál majd ebb?l a tengernyi emlékb?l. Ezzel szemben a kísérleti pszichológiai kutatások azt bizonyítják, az emlékezeti rendszer szelektíven vesz fel információkat, és az átélt élményeknek csak egy töredéke lesz emlékké kódolva. Vagyis a dolgok egy jelent?s részére nem azért nem emlékezünk, mert elfelejtettük, hanem mert eleve nem is rögzítettük azokat. A jelenlegi kutatások talán legnagyobb feladata éppen annak tisztázása, hogy emlékezetünk mi alapján dönti el, mit érdemes rögzítenie és mivel nem kell bajlódnia?     

Úgy t?nik, a Self-nek nevezett komplex rendszer s az ehhez kapcsolható aktuális céljaink azok, amelyek kijelölik a rögzítend? események körét. De ugyanezek a célok módosítják kódolt emlékeink elérhet?ségét is. Ha aktuálisan mások a céljaink, mint amikor az emlékeket rögzítettük, nehezen fogjuk megtalálni a részleteket. Zeigarnik majd 100 évvel ezel?tt kimutatta, hogy azokra a feladatokra emlékszünk igazán jól, amiket nem tudtunk befejezni. Vagyis amelyekkel kapcsolatban még céljaink vannak. Mindezt úgy érthetjük meg a legkönnyebben, ha feltételezzük: céljaink a leghatékonyabb hívóingerek emlékezetünk számára. A befejezett célok többé nem szolgálnak aktív hívóingerként. Ezért éli meg sok színész, hogy amíg játszik egy szerepet, addig a szerep minden mondatára emlékszik, de ha levették a m?sorról, kínkeservesen idézne fel bel?le valamit. Vajon azt jelenti mindez, hogy elfelejtette a szerepet? Korántsem. Csak vegyék újra m?sorra a darabot, és kiderül, vajon ugyannyi idejébe kerül-e újra meg tanulni a szerepet, mint el?ször? Az epizodikus emlékezet nem perg? film, aktuális céljainknak megfelel?en vesz mintát az eseményekb?l, és ezekb?l az emléknyomokból konstruál egy viszonylag elfogadható, részletgazdag eseményt. Pontatlan, de nélküle örökké a jelen falai közé lennénk börtönözve.