A megbélyegzés kultúrtörténete

Az „?rültség” évezredeken át annyira sokkoló és érthetetlen volt, hogy a társadalmak a legkülönfélébb, sokszor egészen képtelen módokon próbálták magyarázni, s ez a betegek számára általában súlyos, megalázó megbélyegzést jelentett.

Jézushoz egyszer odalépett egy ember, térdre hullott el?tte, és így szólt: „Uram, könyörülj fiamon! Holdkóros szegény, és sokat szenved.” Odavitték a gyereket, Jézus ráparancsolt, s az ördög kiment bel?le. A gyerek azonnal meggyógyult. Ez a történet Máté evangéliumának 17. fejezetében olvasható, és pontosan tükrözi azt a számos kultúrában és hitvilágban megjelen? felfogást, amely szerint a pszichés zavarokat az okozza, hogy az ördög, a démonok vagy más gonosz szellemek hatalmukba kerítik az ember testét és lelkét.

Akiket megszállt az ördög

Ez az elv borzasztó stigma, hiszen a beteget valamelyest kitaszítja az emberek sorából: a pszichés zavarban szenved? viselkedésében a benne lakó gonosz nyilvánul meg, beszéde már nem is emberi szó. Ráadásul a megszállottnak tartott személyeket sokszor – például boszorkányság gyanúja esetén – még azzal is megvádolták, hogy elárulták embertársaikat, szándékosan paktáltak le a sátánnal. Az ördög?zés módszerei között az imádkozás mellett a korbácsolás, az éheztetés, s?t a máglyán való elégetés is szerepelt.

Hirdetés

Szeretni való bolondok

Noha a pszichés betegségeket a történelem során viszolygás és elutasítás övezte, voltak kivételek is. Az egyik ilyen az epilepszia, ami egyébként nem pszichés zavar, hanem különféle neurológiai betegségek gy?jt?neve. Igaz, hogy az epilepsziában szenved?ket az ókorban általában elátkozottnak és csökkent érték?nek tartották – például Hammurápi törvényei szerint ha egy rabszolgáról kiderült, hogy epilepsziás, az eladó köteles volt visszaadni az árát –, azért a személyük körül volt valami szokatlan. A ritkán jelentkez? és rövid ideig tartó rohamok között ugyanis teljesen egészségesnek t?ntek, s?t kiemelked? teljesítményre voltak képesek; többek között Julius Caesar és Nagy Sándor is e betegségben szenvedett. Ezért felmerült a gyanú, hogy az epilepsziásokat a rohamok alatt jó szellemek vagy istenek szállják meg; innen ered a morbus sacer (szent betegség) elnevezés.

Néha az is el?fordult, hogy a skizofrének vallási tartalmú téveszméit és hallucinációit környezetük isteni sugallatnak fogadta el, ezért a betegeket bizonyos tisztelet övezte. A leginkább pozitív fogadtatásban azonban minden bizonnyal azok a pszichés zavarban szenved?k, értelmi fogyatékosok részesültek, akiket környezetük ártalmatlannak tartott, és ezért jól be tudtak illeszkedni a közösségbe. A „falu bolondját” szánalom és jóindulat övezte, ami ugyan megalázó is tud lenni, de a kirekesztésnél mindenképpen jobb. S?t a „bolondok” egy szempontból irigylésre méltó helyzetben voltak: nem kellett igazodniuk a viselkedési szabályokhoz, hiszen azokat nem is tudták volna betartani. A „bolond”-létnek ezt a szabadságát vették át az udvari bolondok, akik valójában jól fizetett színészek, humoristák voltak. Szórakoztató m?soruk hatásos elemeként az egyébként formalitásoktól áthatott udvari mili?ben áthághatták az etikett szabályait. Ugyanez a felszabadultság a vonzereje a bolondünnepeknek is, amelyek közül mára csak a karnevál és április elseje maradt eleven.

A megbélyegzés szintjei

Egészen a 18. század közepéig az „?rülteket” gyakorlatilag ugyanúgy elzárva tartották, mint a b?nöz?ket. Láncra verve, cellákban vegetáltak, és az ?rök veréssel, éheztetéssel próbálták fegyelmezni ?ket. Elterjedt nézet volt, hogy ?k maguk tehetnek állapotukról, elméjük erkölcstelen életmódjuk miatt bomlott meg. A bebörtönzés szükségesnek t?nt, mert az „?rülteket” sokkal veszélyesebbnek gondolták, mint amilyenek valójában voltak. Csak az 1700-as évek végén, egy párizsi kórházban merték el?ször levenni a bilincset és a láncokat a pszichés betegekr?l, akik közül többeknek az állapota pusztán az emberségesebb bánásmódnak köszönhet?en jelent?sen javult. Mivel a mentális zavarokat ekkor már betegségnek tekintették, megpróbálkoztak a gyógyítással is, de a kezelések inkább kínzások voltak. A betegeket hideg vízzel locsolták vagy g?zkamrába zárták, böjtöltették, áramütésnek tették ki, s?t volt, hogy gyorsan forgó székbe ültették ?ket, mert az orvosok hánytatással próbálták el?segíteni bels? tisztulásukat.

Az „?rültekkel” való bánásmód terén azonban nem a lánc és a kínzás volt a mélypont. A náci Németországban az 1939-ben indult T4-akció során tíz- és százezrével gy?jtötték be a pszichés betegeket és testi fogyatékosokat, hogy szén-monoxiddal megöljék ?ket. Értéktelen porhüvelynek tekintették ezeket az embereket, akik csak terhére vannak a német gazdaságnak. Ilyen pusztító megbélyegzés remélhet?leg többé már soha, sehol nem fordulhat el?, de azért a pszichés betegek stigmatizációja a mai társadalmakban is jelen van. Rosszallással nézzük a magában beszél? „bolondot” az utcán: miért nem tud rendesen viselkedni? Ha valakir?l kiderül, hogy pszichés betegséggel küzd, helyzete az élet szinte minden területén nehezebbé válik, mert az emberek – akár tudtukon kívül is – gyanakodva figyelik, távolságot tartanak t?le. Sokszor még a hozzátartozókra is stigma kerül. A mentális zavartól szenved? gyerekek szülei szintén megkapják az elítél? gondolatokat: miért viselkedik így ez a gyerek, miért nem szólnak már rá? Ez az értetlen el?ítéletesség a társadalom betegsége. Szerencsére empátiával, a tudás b?vítésével és egy kis humánummal ki lehet gyógyulni bel?le.