A folyamathoz mindkét fél aktív szerepe, közrem?ködése szükséges: a szül? leválaszt, a gyerek pedig leválik. Nézzük, hogyan zajlik mindez az állatvilágban. Az állatok a nevelést az utód önálló életvitelének kialakításáig folytatják. Aktívan készítik a kicsinyeiket arra, hogy képesek legyenek ellátni, megvédeni magukat, párt találni és utódokat nemzeni, majd felnevelni ?ket. A madaraknál például elég látványos a leválasztás folyamata. A szül? megérkezik, szájában egy csábító falattal, amihez boldogan szaladna, repülne a fiókája, de miel?tt el tudná kapni a falatot, a madárszül? átrepül egy közeli ágra. Így veszi rá utódját a repülésre. Egyre nagyobb távolságot járnak be, majd ha ez és a táplálék keresése is jól megy, egy id? után nem engedi vissza a fészekbe. Az élelemkeresésben egy darabig még segít a fiókának, akár kiegészít? ételt is visz neki, de már elengedte. Eleinte a házimacska is szinte minden idejét a kicsinyeivel tölti, aztán id?nként elhagyja a fészket szükségleteinek intézésére. Az id?keret el?ször nagyon sz?k, aztán egyre nagyobb, ráadásul már nemcsak a szükségletei miatt marad távol, hanem napozik, alszik, láthatóan élvezi a szabadságot. Eközben a kicsik is megszokják, hogy az anyjuk nélkül is tudnak játszani, élni. Az anyamacska egy ideig a szoptatást is korlátlanul nyújtja, majd lassanként elkezdi korlátozni a kölyköket, s amikor a kicsik már képesek más táplálék elfogyasztására, ezt is megvonja t?lük.

Ki felel a szül?k jóllétéért?

Az állati példák a szül?k leválasztási törekvéseit mutatják, jól látható, hogy a lényeg a kicsinyek önállóságának elérése. Az embereknél sincs ez másképp: a kamaszok és a fiatal feln?ttek leválásában is az önállóság a cél. Ez az igény már középiskolás korban megjelenik, fontos a saját határok szabása, egyre több önálló döntés meghozatala és a felszabadulás a szül?k napi kontrollja alól. Ez az autonómiaigény persze feladat a szül?k számára is, amit sokszor aggodalom kísér, hisz a féltés ott munkál bennük. Az aggódás van, amikor dühöt vált ki a fiatalból, mert sértve érzi magát, hogy nem bíznak a képességeiben. De szülei viselkedése el is bizonytalaníthatja a kamaszt, vajon elég id?s-e ahhoz, hogy képes legyen az önállóságra, vagy ez talán annyira nem is fontos még.

Az a fiatal, aki lemond az autonómiaigényér?l a szülei javára, kés?bb kevésbé lesz asszertív, kevésbé tud majd kiállni magáért. Problémás az a szül?i magatartás is, amikor tudattalanul felel?ssé teszik a gyereket a saját hangulatukért, érzelmeikért, aki így azt tanulja meg, hogy ? tehet a szülei jóllétéért. Ezért nem tesz olyat, ami elkeserítené a szüleit vagy fájdalmat okozna nekik, akkor sem, ha ez lenne az érdeke, igénye.

Dorothy Freeman a családi életciklusokat tekinti át, azok feladataival és nehézségeivel együtt. A leválási id?szak krízisének feladatáról azt írja, mindkét félnek lehetnek nehezít? tényez?i. A fiatalok egy része akár a középiskola után, de az egyetem évei alatt és után már külön szeretne lakni a szüleit?l, elkezdené az önállóságot. Vannak azonban olyanok is, akik nem igyekeznek önállósodni, még akkor sem, ha lenne rá lehet?ségük. Látszólag kényelmességb?l kihasználjak a „mamahotelt”. De az is el?fordul, hogy az egyik vagy mindkét szül? tartja vissza a fiatalt, mert így nem kell szembenézniük az üres fészek szindrómával, ami nagy kihívással jár. Az eddigi fókusz, ami a gyerekeken, a gyereknevelésen volt, most átkerülne rájuk, a párkapcsolatukra, és nem mindig egyszer? visszatalálni egymáshoz, vagy új fókuszokat találni az életükben.

Ki csinálja jobban?

Nézzük, hogyan történik a visszatartás. Legtöbbször aggodalmakkal és érzelmi zsarolással. A szül?k szinte elvárják, hogy a fiatal számoljon be a mindennapjairól, például telefonáljon mindennap. Ha nehézség, probléma akad, azon ugyanúgy dolgozni akarnak a szül?k is, mint amikor a fiatal még gyerek volt, azaz amikor ez még valóban az ? dolguk volt. De ha nem is avatkoznak be tev?legesen, mindenképp tanácsokkal látják el gyereküket, és persze ha ? nem azt a megoldást választja, megsért?dnek. Sokszor a fiatal partnerével szemben is lojalitást kérnek a szül?k, nehezítve ezzel a párkapcsolatát. Elvárják, hogy hétvégén meglátogassák ?ket, közös programokat szervezzenek. De sokszor eleve nem nézik jó szemmel a kapcsolatot, nem tudják elfogadni a partnert. Ennek hátterében is aggodalom állhat: vajon biztosan szereti-e a fiukat/lányukat annyira a partnere, mint ahogy ?k szeretik. Mindez rivalizáláshoz és gyermekük figyelmének, szeretetének er?szakos kisajtolásához vezet. A partnernek ez persze többnyire terhes, miközben saját gyerekük talán nem is érzékeli tisztán szülei törekvéseit, csak kedvesnek, gondoskodónak látja ?ket.

Kétségtelen, hogy a szül?k veszteséget élnek meg az elszakadással, hisz kevesebb a szül?i szerep és a felel?sség is, és a gondoskodást sem t?lük várják. Feln?tt gyerekük már nem úgy néz (fel) rájuk, mint kiskorában, elfogadása sem feltétel nélküli, látja a hibáikat, és nem látja már olyan er?snek ?ket. A szül?k így a saját maguk által kialakított képr?l is kénytelenek lemondani, vagy módosítani azt. A család kisebb lesz a mindennapokban, és kevesebb feladat hárul rájuk. Az unokák megszületése hoz ugyan változást, de sokszor ekkor is el?kerülnek a leválással kapcsolatos problémák: aggódás, bizalmi kérdések, hozzáértés-, kompetenciaviták. Újraindul hát a rivalizálás: ki tudja, ki csinálja jobban. Ez pedig növeli a konfliktusok számát, ami senkinek nem jó, hiszen éppen elég az újdonsült szül?knek a csecsem? körüli teend?kkel foglalkozni.

Mikor történik meg a leválás?

Susan Forward Mérgez? szül?k cím? könyvében azt írja, hogy az ilyen családokban a gyerekek annyira igénylik szüleik jóváhagyását, hogy képtelenek azt az életet élni, amit szeretnének. Felteszi a kérdést: „Képes-e ön úgy gondolkodni, cselekedni és érezni, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe szülei reményeit, elvárásait?” Természetesen erre a kérdésre nem lehetséges teljesen ?szinte igennel válaszolni, hisz valamilyen szint? szimbiózis mindig van a szül?k és gyerekeik között. Persze nem mindegy, hogy mekkora. Forward listákat állított össze a szül?kkel kapcsolatos hiedelmekr?l, érzésekr?l és a velük kapcsolatos viselkedésr?l. Ezekb?l képet kaphatunk, mennyire vagyunk érzelmileg függetlenek t?lük.

„Az a dolgom, hogy boldoggá tegyem a szüleimet.”

„Az a dolgom, hogy büszkék legyenek rám a szüleim.”

„Én vagyok a szüleim élete.”

„A szüleim életképtelenek lennének nélkülem.”

„Semmi olyat nem szabad tennem vagy mondanom, ami érzelmileg megsértheti ?ket.”

„Gyakran engedek a szüleimnek, függetlenül az érzéseimt?l.”

„El?fordul, hogy nem beszélek nekik a valódi érzéseimr?l, gondolataimról.”

Érdemes ránézni ezekre a listákra, és szembenézni azzal, hol tartunk a leválásban. Történhet a folyamat kevésbé fájdalmasan és kevésbé elhúzódóan is. Az egyik kulcs ebben, ha a szül?k a nevelés során folyamatosan szem el?tt tartják az önállóságra nevelés szempontját. Azaz támogatva, de folyamatosan biztatva segítik a gyerekek szárnypróbálgatásait. Már a kicsiknek is lehetnek önálló területeik: például melyik játékkal játsszanak, melyik ruhát vegyék fel. Persze az, hogy az id?járásnak, a helyzetnek megfelel? ruhát vegyen fel a gyerek, a szül? felel?ssége, de hogy azon belül milyen szín?, mintájú legyen, az már lehessen az ? akarata. Így alakul ki az önállóan öltözködés. Ugyanígy fontos, hogy a gyerekek a családi feladatokban is szerepet vállaljanak, mert így képesek lesznek majd az önellátásra, legyen az takarítás, mosás, f?zés. Természetesen ezeket eleinte a szül?vel együtt végezzék, aztán id?vel egyre kevesebb ellen?rzést kell beiktatni, egészen az önálló munkavégzésig.

Hogy miért fontos ez? Mondhatnánk, ráér erre feln?ttként. Ám aki már gyerekkorától beleszokik, begyakorolja mindezt, automatikusan képes lesz sok más feladattal is megbirkózni. A sikerélmény er?síti a kompetencia élményét is, azaz azt éli meg: „képes vagyok elvégezni feladatokat”. Ezzel az igény is kialakul a saját döntésre, az önálló cselekvésekre, azaz az önállóságra.