„A férfi az árok szélén állt, és segített a lányoknak az ugrásnál: elkapta a derekukat, kissé felemelte, s aztán letette ?ket a másik oldalon. S ekkor Don Juanra gondoltam. Maguktól rohannak a karjaiba a fiatal lányok, s akkor ugyanilyen gyorsan megragadja ?ket, és ugyanilyen kecsesen teszi le ?ket az élet árkának másik oldalán.”  (S. Kierkegaard: Vagy-vagy)

Mindannyian ismerünk olyan magányos farkasokat, akik életük végéig csak id?leges kapcsolatokra vállalkoznak. ?k azok, akiket „nem lehet megfogni”, akik minden komolyabb érzelmi szituációból kiugranak, akik azt élik át, hogy soha nem sikerült megtalálniuk a méltó párt, s egy szintjükön aluli kapcsolatban, egy unalmas életformában pedig képtelenek teng?dni. Az izgalmas élet egyúttal laza baráti kapcsolatok sokaságát is jelenti, mindenhol vannak haverok, akik körülveszik, akik igazolják ennek az életformának a létét – és létjogosultságát. Számukra a nyugalom és az unalom párban járó fogalmak, amikt?l egy ilyen karakter? ember szinte irtózik, azért, mert ha az állandó élménydömping nem fedné el a valóságot, kénytelen lenne találkozni önmagával. Az ilyen férfi valójában nem is párkapcsolatokat alakít, inkább „megéget másokat, aztán továbbáll”. Az ilyen „m?ködés” nagyon sok fájdalmat okoz partnerének, aki általában nem érti, mi miért történik. Mégis sokan bennragadnak egy ilyen helyzetben, mintha abban bíznának, hogy majd minden megváltozik...

A párkapcsolati köt?dések háttere

Ahhoz, hogy valaki kölcsönös szeretetre, bizalomra és a másik tiszteletben tartására épül? érzelmi viszonyt tudjon létesíteni, rendelkeznie kell a köt?dés képességével.  A köt?dési problémákkal küzd? emberek munkahelyükön látszólag feszültségmentesek, könnyen kapcsolódnak másokhoz, szociábilisak a kollégákkal – de magánéletükben nem feltétlenül ilyenek. El?fordulhat, hogy az illet?nek látszólag van ugyan partnerkapcsolata, de a „paraván mögé nézve” kiderül, hogy abban nincsenek valódi érzelmek, a másik „fontossága” epizódszer?. Jellemz? rájuk a gyors váltású, rövid, csupán pár hetes párkapcsolatok sorozata, melyekben jól látszik a nárcisztikus m?ködés alaptétele: a bizalmatlanság és a szeretetre való képtelenség, annak ellenére, hogy a felszínen a „Nagyon vágyom egy kapcsolatra”  fogalmazódik meg. Egy párkapcsolat azonban elkötelez?dést kíván, kölcsönösséget és olyan kitartást, amelyben komoly szerepe van a bizalomnak és a kompromisszumoknak is. Jól tudjuk, hogy e képességek a korai érzelmi élményekt?l függenek. Egy kisgyermek másra sem vágyik, mint arra, hogy anyjától és apjától megkapja azt a szeretetet és biztonságot, ami számára azt is jelenti, hogy szeretetre méltó, kedves és fontos a szüleinek. Az olyan családokban, ahol ez az üzenet nem érkezik, esetleg az ellenkez?jét kapja, ahol folyton ostorozzák és teljesítményekre sarkallják, a gyerek énképe lassan sérülni kezd. Ha a szül?k érzelmileg kiegyensúlyozatlanok, szül?i feladataikat nem vagy csak hiányosan tudják m?ködtetni, a gyerekük személyiségfejl?désében okozott kár leginkább majd feln?ttkorban, és különösen a partnerkapcsolatok terén érezhet? majd.  Az ilyen légkörben felnövekv? gyerekek önértékelése bizonytalanná válik, s nem lesznek képesek kiegyensúlyozott érzelmekre, hiszen ?k maguk sem kapták meg azt soha…Feln?tt pszichoterápiákban sokszor hangzik el: „Rájöttem, semmire nem vagyok jó, nem tudok semmit sem jól csinálni”, „Az anyám is megmondta, hogy engem nem lehet szeretni, annyira rossz vagyok”. Ezek a gondolatok világosan mutatják, hogy az illet? saját magáról kialakított képe roncsolt és több ponton hiányos. A sérült önértékelés pedig „benyújtja a számlát”: a feln?tt párkapcsolatokban az ellenkez? nem? társ magán hordozza majd mindazon negatív vonásokat, melyek annak idején a szül?ket jellemezték. A korai bizalmatlanság élménye így áttev?dik arra az emberre, aki err?l mit sem tehet – mégis ? lesz az a projektív felület, ahol ezek az érzelmek újra aktiválódva beindítják a nárcisztikus védekezést.

A nárcisztikus páncél – és ami mögötte van

Minden olyan gyerekkor, amiben a szül?k érzelmi képessége instabil vagy sérült volt, konfliktusokat hordozott. És ne gondoljuk, hogy ilyenkor egy gyerek képes megvédeni magát! Ne higgyük, hogy belátja, nem benne van a hiba, hanem szülei érzelmi attit?djei furcsák... Ha a családban konfliktusok és szeretetproblémák vannak, a gyerek minden esetben saját magát kezdi hibáztatni. Azért történik ez így, mert a tudattalan, idealizált szül?képet nem tudja negatívvá változtatni azzal, hogy rájuk hárítja a felel?sséget. Akinek korai érzelmi élményei arról szólnak, hogy nem egyenletes szeretet vette körül, nem azt gondolja majd, hogy „anyám képtelen szeretni”, hanem azt: „engem nem lehetett szeretni”. Ez azt is jelenti, hogy énképébe az épül bele, hogy ?t nem lehet szeretni, ? nem elég jó, nem elég hasznos, nem elég tehetséges, kitartó, stb. A komoly önértékelési problémák mellett ez a fajta korai érzelmi hiány a nárcisztikus érzelmek er?södését is okozza. Alapvet?en ezek a tulajdonságok az én érvényesítését teszik lehet?vé, ám a korai érzelmi sérülések nyomán kialakuló nárcisztikus védelem páncélja gyakorta egy kisebbrend?ségi érzésekkel és szeparációs szorongással teli kisgyereket takar. Ugyanakkor ez a kett?sség hozza létre azt a jelenséget, amire a n?k oly fogékonyak: ez a „kisfiús” érzelmi sejtetés sokuknál valamilyen „megmentési” fantáziához vezet, amely a jöv?t olyan színben tünteti fel, ahol a n? érzelmeivel, valódi, mély szeretetével „megválthatja” a férfit, és boldogan élnek, míg meg nem halnak… Ez azonban sosem vezethet megoldáshoz – a partnerkapcsolat nem a karakterpáncél oldódásának terepe. Sokszor hosszú évek pszichoterápiája kell ahhoz, hogy a falak mögött védekez? kisgyerek egy olyan feln?tt életet indítson, amiben nem retteg a kölcsönös érzelmekt?l és attól, hogy a másikat közel engedje magához. 

Vágy egy szeretetteljes kapcsolatra

„ Legtöbben oly buzgón hajszolják az élvezetet, hogy elrohannak mellette. Úgy járnak, mint az a törpe, aki egy megszöktetett hercegn?t ?rzött a kastélyában. Egy napon ebéd után lefeküdt aludni. Mire egy órával kés?bb felébredt, a hercegn? elt?nt. Gyorsan felrántotta a hétmérföldes csizmáját, egyetlen lépéssel messze túljutott rajta.”  (S. Kierkegaard: Vagy-vagy)

A köt?dési problémákkal küzd? (el nem kötelez?d?) ember személyiségében tehát a korai érzelmi tapasztalatok a viselkedést is befolyásolják. Ez azt jelenti, hogy számára a szeretet ijeszt?, mert a kapcsolattól való érzelmi függést jelent, szorongásokat és félelmeket ébreszt, nem pedig vágyat a létrehozására. A közelség a menekülés vágyát éleszti fel. Miután érzelmi emlékei másik szerepl?je az anya volt, a n?khöz f?z?d? viszonyban az agressziót is megtaláljuk. A gátlástalanság, a felel?tlen ígéretek, a másik semmibe vevése, leértékelése – mindezek sosem az adott partnerr?l, hanem az összes n?r?l szólnak, vagyis arról a bels?, korai fantáziaképr?l, amelyben a n? elemészt és megsemmisít, szeretete hamis és agresszív, esetleg álságos, amennyiben valójában az eltaszításról szól.Sok olyan partnerkapcsolatot látunk, ahol a férfi az elején kedves, érezhet?en akarja a másikat – aztán egyszer csak nyoma vész. Hasonló a képlet az elt?n? majd megjelen?, a valódi kapcsolatra csak utalgató férfiak esetében is: a vágyak és az illúzió ellenére egy ilyen embernek – legyen n? vagy férfi – valóban menekülnie kell, mert számára egy szeretetteljes kapcsolat olyan fájdalmat idéz fel, amit nem akar még egyszer átélni. A félelem a köt?dést?l olyan bizalmatlanságot és gyanakvást is hordozhat, ami valóban lehetetlenné teszi, hogy az illet? a kapcsolatban maradjon és kipróbálja, hátha a valóság felülírja a szorongásait. S miután ezek az érzések tudattalanok, a menekülés valódi oka sokszor még az illet?nek magának is megmagyarázhatatlan, mert ? csak azt tudja és érzi elemi er?vel, hogy neki mennie kell. A partnere pedig végképp nem ért semmit, mert kívülr?l csak annyit lát, hogy egyik pillanatról a másikra mindaz semmivé válik, amit addig együtt átéltek. A partner számára az a legnehezebb, hogy minél er?sebbek az átélt érzelmek, annál nagyobb a szakítás lehet?sége is, mert akkor válik egyre intenzívebbé az elt?nés vágya. Ami azt jelenti, hogy egy er?teljes érzelmekkel jellemezhet? kezdet nem a köt?dést, hanem el?bb az ambivalenciát, majd a menekülés reflexét váltja ki, végképp megkavarva a másikat, aki ekkor már magasra csapó szorongással reagál arra, mi is zajlik kettejük között. A n? úgy érzi, ? nem elég jó, nem kell, miközben a valóság persze nem ez, hanem a köt?dési probléma, amihez nem lehet elég „jónak” lenni, hiszen az nem oldódik egy párkapcsolat keretei között. Így a n?k ebben a szorongásos állapotban maguk is önértékelésük és önbizalmuk sérülését élik át.

Ki áll a másik oldalon? 

Nehéz helyzetben találja magát, aki egy ilyen el nem kötelez?d?, „szabad” ember partnere akar lenni. Mégis azt látjuk, sokan kerülnek ilyen helyzetbe, annak ellenére, hogy a vészcseng? sokszor már az els? pillanattól szól a fejükben. A n?knél is igaz, hogy az elérhetetlen mindig felértékel?dik – aki jelen van, az érdektelenebb és értéktelenebb is. Akinek tehát a személyisége úgy m?ködik, hogy a sóvárgás a legjellemz?bb életérzése, azt éri el, hogy „örök vágyakozó” marad, és tulajdonképpen mentesíti magát egy tartós kapcsolat alól – miközben úgy éli meg, hogy egy különlegesebb élet részese, mint a „szürke eminenciások”. Azok a n?k, akik ilyen párkapcsolatokba bonyolódnak, sokszor fogalmazzák meg, hogy az a rövid id? is „különleges” volt, és a kapcsolati élmények filmszer?en beteljesítették mindazon vágyakat, amikr?l egy n? álmodhat. Minden látszat ellenére azonban ezekben az esetekben gyakran igaz az, hogy a „szenved?” fél is köt?dési problémákkal küzd, az ? tudattalan érzelmi tendenciája is hasonló: valójában arra szolgál, hogy ne kelljen egy kapcsolatot kialakítani, elkötelez?dni, egyszóval bizalommal belemenni. Ha valaki olyan párkapcsolatot létesít, ahol társa bizonytalan és kiszámíthatatlan, a fantázia világában kell a társ alakját biztonságossá és elérhet?vé tenni. De nem ez a realitás. A valóságban az el nem kötelez?d? partner, bár látszólag részt vesz a kapcsolatban, azonban érzelmeivel egyáltalán nincs jelen. Nem lehet rá számítani, s kett?jüknek valójában nincs jöv?képe, csak jelene – és az is er?sen kétséges. Gyakoriak a hazugságok, megígér mindent, de valójában nem tesz meg semmit. Annak ellenére, hogy ezek a férfiak sokszor nagyon simulékonyak, látszólag jól szocializáltak, a n?kkel való viszonyukban mégis olyan mennyiség? agressziót mozgatnak, ami szinte „kivasalja” a másik lelkét. A látszat fenntartása, a „mindent megmagyarázás” olyan légüres térben történik, amiben a partner csak azt érezheti, nincs mibe kapaszkodnia, nincs semmilyen fogódzó. Hiába a kiborulás, a számonkérések, hiába az érzelmi kommunikáció, tulajdonképpen a falnak beszélnek. A feléjük irányuló tudattalan agresszió kizárja a valódi megértés és a kölcsönös elfogadás lehet?ségét. Az el nem kötelez?dés aranyszabálya: csak a saját érdekeket lehet nézni, minden más nagyon veszélyes. A partner tehát csináljon az érzelmeivel, amit akar, oldja meg a feszültségeit, önértékelési válságait, ahogy tudja. És elszenvedheti a leértékeléseket, a negatív megjegyzéseket – vagy a csendet, ami sokak számára mindennél borzasztóbb reakció.  A n?k általában komolyan hisznek a „majd én megváltoztatom” gondolatban, ami persze gyönyör? fantáziákkal jár, de ritkán sikeres – egy feln?tt ember ragaszkodik a saját személyiségéhez, és nem enged a nyomásnak, ha azt érzi, most pányvázzák le, miközben szárnyalni szeretne…Vannak gyönyör? filmek, amikben elhihetjük a mesét, hogy sikerül... A hétköznapokban azonban nincs mindig happy end, inkább bánat és szomorúság, elhagyatottság és a csalóka érzés, hogy az igaz szerelem veszett el a szakítással. Pedig léteznek az igazi érzelmek, csak észre kell venni a létez?, kölcsönösségre, valódi kapcsolatra képes hús-vér embereket. Kétségtelen, hogy egy fájdalmakkal teli „különleges” kapcsolat után színtelennek látszhatnak a kölcsönös köt?désre képes férfiak, akik nem rendelnek hintót egy születésnapra, nincs rózsaes? vagy hirtelen ötlett?l vezérelt utazások, nincs romantikus este egy hegy tetején a hóban, odakészített pezsg?svödörrel. Lehet, hogy a mellettük átélhet? élmények nem filmszer?ek, de valódiak és közösek…