Mi is a baj a házassággal? Valószín?leg az id?sebb generációk házasságról alkotott elképzelése, elvei és „módszertana” egészen más, de a mai harmincas értelmiségiek világával nem igazán kompatibilis az intézmény. Már senki sem csodálkozik, hogy nem házasodnak össze a „mai fiatalok”, amikor harmincéves korukig egyetemre járnak, sokszor otthon laknak a szüleikkel, és/vagy az egyetemisták felh?tlen-felel?tlen életmódját élik. Ha pedig dolgoznak, az napi 12 órát jelent egy multinál. Ráadásul az önmegvalósítás szlogenjeiben már a n?knél is egyre hátrébb sorolódik, hogy „légy anya” – az pedig, hogy „légy feleség”, ki tudja, hol kullog a tornasorban. Röviden: semmi nem hajt minket arra, hogy harmincévesen elkötelez?djünk. Ráadásul számtalan statisztikát olvastunk arról, hogy a házasságok fele válással végz?dik. Ezenkívül sokan látjuk a szüleink rossz házasságát, és még többen gondoljuk azt, hogy jobb lett volna, ha elválnak. S?t, a harmincas éveinkre már mi magunk is elég sok párkapcsolaton túl vagyunk, amelyek jelent?s része a kezdeti rózsaszín idillt követ? megcsalások, drámák után szakítással végz?dött. Úgyhogy a saját b?rünkön tapasztaltuk, hogy hiába szeretünk valakit, hiába folydogál többé-kevésbé harmonikusan a kapcsolat, bármi történhet: például nincs kizárva, hogy egy buliban váratlanul olyasvalaki jön szembe, akit többé nem tudunk kiverni a fejünkb?l… Aztán ahogy gy?rjük magunk alá az éveket, a harmadik évtizedben kezd bezáródni a lehet?ségeknek ez a végtelen tárháza. Szerencsés esetben ekkor épp olyasvalakivel osztjuk meg az életünket, akivel van kedvünk gyereket vállalni, és el tudjuk képzelni, hogy pár évtizedre elég potenciál még van a kapcsolatban. De persze az is lehet, hogy ha épp a biológiai óránk jelzi, hogy most már gyereket kéne szülni, akkor az épp aktuális pasi lesz az, akivel összeköltözünk végül, hiába súgja valami, hogy nem így képzeltük az életünket.

A vágy körforgása

Lehet azt mondani, hogy a házasság válsága a nyugati értékek elértéktelenedésének következménye, azonban a házasság intézménye már száz éve sem volt a boldogság záloga – csak akkor még sokkal inkább normatív volt a társadalom, és a válást mint opciót kitakarta az elgondolható cselekvések lehet?ségteréb?l. Maga Freud nagyrészt a századforduló környékén él? férfiakból és n?kb?l sugárzó boldogtalanságból merítette az ihletet pszichológiájához. Az általa „rossz közérzet a kultúrában”-nak nevezett létállapot nem holmi polgári spleent takar, hanem nagyon is indokolt: az ösztönök és a vágyak elfojtásából ered. Szerinte ugyanis ez az ára annak, hogy kultúrát, együttélést, harmóniát, rendet, családot tudjunk fenntartani, különben az ösztönök – a szexuális ösztön és a halálösztön – káoszba vinnék az emberiséget.A paradoxon azonban ebben az, hogy vágyainkat hiába fojtjuk el, a szexuális energia – avagy az „életvágy”, a libidó – mindig új tárgyakat keres magának. Nem nehéz ugyanis belátni, és a tapasztalat is ezt mutatja, hogy a vágy hiányból születik, és amint elértük, amire vágyunk, vagyis a hiány betölt?désével a vágy el?bb-utóbb kioltja saját magát.

Azoknak, akik a megfoghatóbb levezetéseket szeretik: a fenil-etil-amint (C6H5 – CH2 – CH2 – NH2, az amfetaminok családjába tartozó, eufóriát okozó vegyületet), más néven szerelemhormont 18 hónapig (egyesekénél csupán 6 hónapig, másoknál akár 3 évig) termeli az agy. Átlagosan eddig tart a pirulás, a tenyerek izzadása, az úgynevezett „rózsaszín köd” állapota. Ezután szépen fokozatosan kifogyunk bel?le, s helyét az endorfin veszi át, ami a nyugodtabb, kevésbé intenzív, inkább meghittségre épül? szeretetkapcsolatoknak ágyaz meg. Ha valaki pedig az évmilliók megfigyelésein nyugvó magyarázatokat szereti, akkor az evolúciós pszichológia sem mond mást, mint hogy az emberre a sorozatos monogámia jellemz?, tehát pár év után evolúciósan kódoltan új partnerre vágyunk, amit a válási statisztikák is igazolnak…

Tehát bárhonnan is, akár a filozófia, akár az endokrinológia, a statisztika vagy a pszichoanalízis fel?l vizsgáljuk az emberi vonzódás és kapcsolatok mintázatát, az érvek amellett szólnak, hogy a házasság „holtomiglan” intézménye nehezen egyeztethet? össze párválasztási sajátosságainkkal – ha tetszik, a lélek természetével. Úgy t?nik, nem lelki és testi vágyainkat tükrözi, sokkal inkább morális, vallási, gazdasági vagy éppen kulturális törvényeken nyugszik. Kérdés tehát, hogy mi marad egy kapcsolatból az els? évek lángolása után, netán az els? gyermek születése után, az els? együtt töltött évtized után. A következ?kben nem azzal kívánok foglalkozni, hogy miért fut zátonyra egy házasság, vagy miért vágyódnak el akár a legharmonikusabb házasságban él?k is idegen tájak felé, hanem „kilistázom” az azok el?tt álló lehet?ségeket, akik úgy érzik, aktuális kapcsolatukban vészesen apad a fenil-etil-amin, de mégsem szeretnének szakítani. A kérdés tehát, hogyan menedzselhet? úgy a házasság egy id? után, hogy a boldogságra és a morál vagy a lelki békénk meg?rzésére is legyen lehet?ség. 

1. Szakítsunk pár évenként – de meddig?

Els? verzióként mégiscsak muszáj azzal számot vetnünk, hogy id?r?l id?re szakítunk – de meddig lehet ezt büntetlenül folytatni? B?nön természetesen nem a morális igazságszolgáltatás terrénumát értem, hanem hogy el?bb-utóbb – mi harmincasok – egyszer?en kiöregszünk ebb?l a m?fajból. Mindig új partnert keresni a húszas években még adaptív gyakorlat, van id? kísérletezni, azonban harminc után megváltozik az emberek perspektívája, még ha ez mutat is némi nemi eltérést. A n?k többsége – és számos férfi is – lassan megállapodna, gyereket akar. Illetve ha már meg is született a poronty, a pár évenkénti szakítás nem t?nik járható útnak. De ha mégis ezzel a lehet?séggel élünk, ne feledkezzünk meg arról, amit a fenil-etil-aminról tudunk…

2. Tartsunk szeret?t – de ha kiderül?

Ez akár jó hatással is lehet egy kapcsolatra, felvirágoztathatja, hiszen aki szeret?t tart, megtelik új energiával, elektrifikálódik, amib?l a házastársnak is jut. A probléma morális aspektusain túl (már ha valaki ezt is számításba veszi) jelent?s lelki nehézségek akadnak ezzel a verzióval. Nem csupán a partnerrel szemben tisztességtelen, de saját magunkkal szemben is nagy kihívás. A morális és lelki ellenérvek tehát az érme két oldalaként gondolhatók el. Amit morális szempontból a partner felé elkövetünk, annak pszichológiailag mi is megisszuk a levét: könnyen befeketedik a lelkünk a hazugságtól. Lelkifurdalással, b?ntudattal, szorongással büntetjük magunkat (vagy felettes énünk minket). Ha egyéjszakás kalandról van is szó, jön a szokásos kérdés: elmondjuk-e? Bár úgy t?nhet, hogy tisztességes dolog elmondani, felmerül a kérdés, nem önzés-e egyben. Hiszen ilyenkor a lelkiismeret-furdalásunkat akarjunk enyhíteni, meg akarunk könnyebbülni. Viszont ha nem mondjuk el, akkor „istent játszunk” – olyan „valóságot” viszünk színpadra a párunk számára, amelyr?l tudjuk, hogy nem igaz, nem érvényes többé, de úgy döntünk, ? nem „ehet a tudás fájáról”, nem ébredhet rá a valóságra.

3. Nyitott házasság: te is, én is (de inkább csak én)

Kereshetünk olyan partnert, aki szintén a nyitott házasság híve. Az ötlet nem rossz, bizonyítják ezt a szvingerklubok is. Azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy míg az ember meglehet?sen elnéz? a saját félrelépésével szemben, elviselhetetlen és megalázó, ha ?t csalja meg a partner. Miért van ez? Valószín?leg azért, mert az ember a saját félrelépését így vagy úgy, de indokoltnak tartja: részeg voltam, Gabi alig akar velem lefeküdni, elmúlt a szexuális vágy, stb. És érzelmileg is képes árnyalni: nem jelentett semmit, én igazából Gabit szeretem. Ráadásul még olyankor is nagyon rosszul tud esni párunk h?tlensége, ha mi magunk is szeret?t tartunk. Sok kimondott-kimondatlan szerz?dés tehát így hangzik: mindenki azt csinál, amit akar, csak ne tudjak róla, és te se kérdezd.

4. Elfojtás: nincsenek is vágyaim!

Bármilyen ok miatt is éljünk ezzel a módszerrel, legyen az anyagi megfontolás, családi nyomás, vallási parancs, vágyaink tudomásul nem vételének királyi útja (Freud után szabadon), az elfojtás nem szünteti meg ki nem elégített vágyainkat, csupán a tudattalanba szám?zi ?ket. Sokan folyamodnak ehhez a nem túl kreatív, a legkevésbé „humánus”, viszont igen tisztességes megoldáshoz – ami hosszú távon igen nagy energiabefektetést igényel. Nagy árat követel a pszichét?l nem venni tudomást arról, hogy valami hiányzik. Ez az ár tünetként: frusztrációban, passzív agresszióban, tisztaságmániában, szorongásban is testet ölthet. Freud mással sem foglalkozott, mint az elfojtástechnikáknak és következményeiknek a katalogizálásával, és mivel ez száz év alatt nem sokat változott, érdemes el?venni a mestert szakirodalom gyanánt.

5. Szublimáció: munka, hobbi, meditáció

Ez az élhet? verziók egyike, amikor nem elfojtjuk, hanem valamibe „beleinjektáljuk” a szabadon lebeg?, magának tárgyat keres? libidónkat. Könny? azonban túll?ni a célon, és a munkába temetkezést, karrierépítést vagy éppen a gyereknevelést élethivatássá tenni. Természetesen ezek olyan értékes dolgok, amelyek önmagukban is méltán kitölthetik egy ember életét – a kérdés csak az, mennyiben fedezhet? fel bennük a behelyettesítés mozzanata. Azért fektetem-e be az összes energiámat például a munkámba, hogy ne kelljen másra gondolnom? Ennek finomított formája a hobbik széles sora, amelyek nem pályáznak arra, hogy életünk értelmességét megtaláljuk bennük, de arra biztosan jók, hogy némi energiát megkössenek.

6. Párterápia

Azonban ha sem elfojtani, sem munkába temetkezni, sem szeret?t tartani hosszú távon nem válik be, akkor érdemes megpróbálkozni egy valóban konstruktív megoldással: a párterápiával, ami segíthet megérteni, mi történik az életünkben, és miért. Mert bár a hevesen lángoló szerelem valóban törvényszer?en elmúlik, sokszor mégsem csupán azért, mert kezdünk kifogyni a fenil-etil-aminból. Hanem mert ezzel együtt máshogy kommunikálunk, kezd felt?nni, hogy mennyire mások lehetünk, máshogy gondolkozunk, mint a párunk. Ezt viszont meg lehet reformálni.

Hogy melyiket választjuk, jelent?s mértékben azon is múlik, hogy miben hiszünk, azaz mi az igazi érték számunkra az életben. Boldogok akarunk lenni, erkölcsösen vagy szabadon akarunk-e élni? Netán mindezt együtt? Az elveink ugyanis er?s irányt?ként szolgálnak párkapcsolatunkban is, de korántsem biztos, hogy a minket kormányzó elveket nem kezdi ki valami hatalmasabb er?: saját magunk.Világos, hogy a kérdés embert próbáló kreativitást és/vagy lemondást kíván. A házasság furfangos csapda, mert nincs jó megoldás arra, hogy mit kezdjen az ember a saját vágyával, amely kérlelhetetlenül mindig új tárgyat keres magának. Szenvedünk vagy szenvedést okozunk – vagy mindkett?. Freud szerint nincs kiút, mindenképpen a rossz közérzet a válasz a kultúrára, azaz vágyaink megzabolázására. A kérdés nyitva marad. Mindenki dönthet, hogyan tudja a maga számára elfogadhatóvá reformálni a házasság intézményét!