„Sok tényez? zavarhatja meg egy sportoló sikerhez vezet? útját. Ezek közül a koncentrációs problémák, az önbizalom ingadozása vagy a teljesítményszorongás nagyon gyakori.”

Dr. Kárpáti Róbert pszichiáter, neurológus szakorvos 2002 óta a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktatókórház Pszichiátriai Centrumának osztályvezet? f?orvosa. A neurológiai és pszichiátriai kórképek mellett speciális szakterülete utánpótlás-korosztályú és élsportolók sportlélektani felkészítése. A Ferencvárosi Torna Club labdarúgócsapatát sportpszichiáterként kíséri, és emellett megannyi élsportoló, többek között úszók, vívók, parasportolók mentális felkészítésén dolgozik. Saját élménye, hogy mi zajlik egy sportoló fejében és lelkében téthelyzetben, hiszen ? maga is komoly sportmúlttal rendelkezik. Egy alkalommal orvosi világbajnoki címet szerzett párbajt?rvívásban. Többek között a versenysport nehézségeir?l, kihívásairól, a sportolók felkészítésének speciális elemeir?l beszélgettünk. 

Hogy lett neurológusból pszichiáter?

Ennek nagyon prózai oka volt. Az az intézetigazgató, akihez én nagyon köt?dtem neurológusként, nyugdíjba ment. Egyébként is nagyon érdekl?dtem a pszichiátria iránt, mert már a neurológiai klinikán eltöltött éveimben megfigyeltem, hogy a neurológiai betegségek többségének hátterében fellelhet? a psziché érintettsége. Úgy lettem neurológiai szakorvos, hogy már a pszichiátrián dolgoztam, és közben tanultam a neurológiai szakvizsgára, úgyhogy az egy bonyolult éra volt. Nagyon jól döntöttem, de továbbra is él? a neurológiai szakvizsgám, és azóta is dolgozom neurológusként is.

Mi indította el a sportlélektan irányába?

2007-ben Kovács Tamás, az akkori vívószövetségi kapitány – aki tudta, hogy pszichiáter vagyok, és hogy korábban vívtam – megkeresett. Azt gondolta, hogy én biztosan tudok mentális támogatást adni a vívóknak. Elkezdtem dolgozni velük, és elkezdtek jönni az eredmények. Hozzáteszem, hogy egy mentális támogató, egy sportpszichológus alapvet?en azoknak tud segíteni, akik jók az adott területen, az adott sportban. Számomra ez azért is fontos része a munkámnak, mert hiszem, hogy azért nem vagyok a kórházban a betegekkel kiégve, mert napi szinten foglalkozom sportolókkal, illetve elakadásban lév? emberekkel, ami nagyon színessé teszi és kiegyensúlyozza a szakmai életemet. Amit csinálok, az sport-pszichoterápia, sportpszichiátria, hiszen nem vagyok pszichológus.

Hogy történik a mentális felkészülés? Verseny el?tt közvetlenül is kell a sportolókat támogatni, vagy ez egy olyan folyamat, ami fokozatosan beépül, és téthelyzetben „el?vehet?”?

Ez egy folyamat, aminek van egy crescendója és egy decrescendója (zenei fogalmak, jelentésük: fokozatos er?södés és lecsengés – a szerk.), tehát ahogy közeledik a sportoló a nagy megmérettetés felé, úgy érdemes egyre gyakrabban dolgozni vele, és amikor már közvetlenül a verseny el?tt van, akkor nyugodtan lehet hagyni. Tíz perccel a megmérettetés el?tt már ebben a tekintetben sem d?l el semmi. Ez hasonló a fizikai felkészüléshez…Ez gyakorlatilag egy mentális tréning, egy lelki karbantartás vagy edzés.

A munkája során fontosnak tartja a saját élményét, a sportmúltját?

Ezen szoktunk a kollégákkal vitatkozni. Én azt gondolom, hogy egyszer?bb nekem megérteni a sportolót, és talán ? jobban hisz bennem attól, hogy tudom, mit jelent nyerni, veszíteni, majdnem nyerni, éppenhogy kikapni. Tudom, milyen az, amikor egy edzés fáj, milyen esélyesként veszíteni. Igen, tapasztalatom szerint hitelesebb vagyok attól, hogy sportoltam. Én nagyon sokáig vívtam. Az, hogy orvosvilágbajnok vagyok, azt jelenti, hogy valamennyire tudtam vívni, a közepesnél jobban, de nem voltam szupersztár. Az biztos volt, hogy sportkarrierem nem lesz. Amikor vívókkal dolgozom, ezt el szoktam mondani, mert olyankor nagyon megváltozik köztünk a légkör. Hihetetlenül megnyílnak, és egészen konkrét helyzetekr?l is tudunk beszélni. Mi van például akkor, ha már csak egy találat van, mire kell és nem szabad gondolni olyankor. A többi sportolónál csak annyit szoktam mondani, hogy nekem is van sportmúltam. Amióta például futballistákkal is dolgozom, elvégeztem a Magyar Labdarúgó Szövetség alapfokú edz?képz?jét is, mert a futball minden tekintetben a legnehezebb közeg, ott vannak a legnagyobb egók. Ott megjelenni kvázi kívülállóként az ? szemükben okoskodásnak t?nhet. Fontos számukra, hogy tudok focizni, ráadásul jól ismerem a szabályokat is. Ez ad egy nagyobb fokú elfogadást irányomban és a munkám irányába is, ami növeli a hatékonyságot.

Kizárólag a sportolók teljesítményével, a konkrét helyzetekkel vagy az életük egyéb területeivel is foglalkozik?

Én ebben a tekintetben nagyon holisztikus vagyok, mert bizton állíthatom, hogy mindegyikük felviszi az életét a küzd?térre. Amikor éppen balhé van a baráttal, barátn?vel, amikor beteg az egyik szül?, vagy éppen érettségire kell készülni, akkor egészen más egy ember. Ilyenkor teljesen mindegy, hogy sportolóról, tanárról vagy pszichológusról beszélünk. Éppen ezért foglalkozunk mindennel. Nagyon jelent?s és rendre el?kerül? kérdés az edz?kkel való viszony, pláne egyéni sportokban, ahol az edz? szinte második szül?. Átlagban Magyarországon egy szül? naponta hét-nyolc percet beszélget a gyerekével, míg az edz?vel intenzíven és bens?ségesen legalább másfél órát tölt a mindennapokban együtt egy tanítvány. 

Mennyire nyitottak ma a sportolók a mentális állapotukról való gondolkodásra?

Sporttól függ, sportolótól függ, edz?t?l függ. Vannak olyan sportolók, akik ezt az egészet elutasítják, és ennek ellenére kiválóan tudnak teljesíteni. Vannak olyanok, akiknek nem megy, segítséget kérnek, és akkor elkezdenek jönni az eredmények, és kezdenek az egészben hinni. A többség azért szkeptikus, de a legnehezebbek az edz?k. 

Mi lehet ennek az oka, lehet ebben egy kis rivalizálás is?

Abszolút, mert tapasztalatom szerint általában fogalmuk sincs, hogy mir?l szól ez a munka. Azt gondolják, pláne csapatsportokban, hogy átveszem a szerepüket. 

Ezek szerint jellemz?en nem az edz?k keresik fel, hanem a sportolók?

Változó. Vívóknál gyakran az edz?k keresnek fel, de általában maguk a sportolók. A modern sportpszichológia az edz? és a pszichológus kapcsolatán alapszik. Sajnos Magyarországon itt még nem tartunk. Nagy az ellenállás.

Csapattal vagy egyéni sportolóval egyszer?bb dolgozni?

Csapattal akkor egyszer?, ha az edz? hagyja a csoportmunkát. Ebben szokott azonban a legnagyobb félelmük megjelenni, mert ?k azt hiszik, hogy majd edzésvariációkat fogok magyarázni nekik. Ráadásul sokszor szeretnék, hogy megosszam velük mindazt, amir?l a sportolókkal beszélek. Itt gyakran bukik meg a kapcsolatunk, mert vannak kollégák, akik reportálnak a trénerek felé, de én egy szót sem. Ezt én el?re el is mondom, hogy ha azért küld valakit hozzám, hogy információhoz jusson, akkor nem fogunk tudni együttm?ködni. A pályán fogja viszontlátni a munkánk eredményét, de arról, hogy mi mir?l beszélgetünk, egy szót sem fog hallani. Ezt nem minden edz? képes elfogadni. 

Melyek azok a területek, amiken a leginkább dolgozni kell egy sportolóval, hogy mentálisan is készen álljon a legnagyobb megmérettetésekre? 

Leggyakrabban a teljesítményszorongáson kell dolgoznunk. Tehát azon az ellentmondáson, hogy azt a teljesítményt, amit az edzésen hoz, a versenyen nem tudja majd hozni. Ezen érdemes is dolgozni. Az önbizalom alapvet?en alapszemélyiség kérdése, tehát egy önbizalomtól duzzadó sportolónak ha van is egy hullámvölgy a teljesítményében, azt fel lehet újra építeni. Egy introvertáltabb, örökké önmagában kétked? személyiségb?l nehezebb ezt kihozni. Az önbizalom alapvet?en kora gyermekkorban eld?l. Mint ahogyan az is, hogy milyen valakinek az élethez való hozzáállása. Ha valamilyen sportban ?k tehetségesek és kitartóak, az alapszemélyiségük akkor sem fog változni, abban az esetben, ha a szüleikt?l nem kapták meg azokat a meger?sítéseket, amikre korai életéveikben szükségük lett volna.

Hogyan lehet egy nagyobb kudarc után visszaépíteni a bizalmat?

Erre számos példa van. Egyéni sportokban, küzd?sportokban nagy tapasztalatú, eredményes versenyz?kkel viszonylag gyakran el?fordul egy alulmaradás olyan ellenfélt?l, akit még talán nem is láttak. Nyilván ez óriási kudarc, amivel kell foglalkoznia a sportpszichológusnak. Az érett, jó személyiség? sportoló ebb?l képes felállni, s?t, a maga javára tudja fordítani a csalódást, tehát épül bel?le, és képes levonni a megfelel? következtetéseket. A rossz személyiség? pedig összerogyhat t?le, és talán soha többé nem épül fel. Nagyon sokáig dolgoztam Szilágyi Áronnal (háromszoros olimpiai, háromszoros világ- és háromszoros Európa-bajnok magyar kardvívó – a szerk.), aki 2019-ben a budapesti világbajnokságon egyszer kikapott egy japán versenyz?t?l a tizenhatba jutásért. Ez hazai világbajnokság volt, nagy eséllyel és nagy reményekkel. Három nappal kés?bb csapatban kellett pástra állnia, ahol nagyon jól vívott, és azóta újra olimpiai bajnok lett. Erre azonban nem mindenki képes. Vannak sportolók, akik itthon nagyon sikeresek, kikerülnek külföldre, ahol eltöltenek fél évet, de nem tudják megmutatni, amit itthon tudtak. Hazajönnek kudarccal, és soha többé nem képesek már azt a teljesítményt nyújtani, ami miatt kikerültek külföldre.

Módszertanilag hogyan zajlik a sportlélektani felkészítés?

Ez egy alkalmazott pszichológiai módszer. Ugyanígy fel lehet készíteni egy ügyvédet egy fontos tárgyalásra, vagy egy politikust egy beszédre vagy vitára. Ez nagyon hasonlóan m?ködik, de azt gondolom, hogy a sportolói múltam a hozzáférést teszi egyszer?bbé köztem és a versenyz? között. Amikor egyéni sportot ?z? sportoló keres fel, mindig megkérdezem az els? jelentkezésnél, hogy mi a célja a sporttal. Amennyiben az a válasza, „hogy egyre jobb legyek” vagy „legyek válogatott”, azzal nem nagyon tudok mit kezdeni, mert nem érzem elég er?snek a motivációs bázist. Aki azt mondja, hogy „olimpiai bajnok szeretnék lenni”, és ezt el tudja fejben képzelni, azzal szívesen kezdek közösen gondolkodni. Leginkább olyan sportolókkal dolgozom, akik komoly célokat képesek megfogalmazni, mert annyira én is sikerorientált vagyok, hogy szeretném, ha sikeres lenne a kliensem. Sok olyan faktor van, ami meg tudja zavarni a felkészülést, az én feladatom, hogy a sportpszichológia, sportpszichiátria eszköztárát használva igyekezzek ezekben segíteni.

Parasportolókkal ugyanúgy m?ködik a felkészítés?

Mire egy parasportoló odajut, hogy sportpszichológushoz fordul, már nincs különbség. Abban az esetben, ha nem veleszületett az állapota, hanem például baleset következményeként válik parasportolóvá, az a leghangsúlyosabb folyamat, amíg eljut oda, hogy élsportoló akar lenni. Onnantól ugyanaz a munka zajlik vele is, mint egy ép társával.

Milyen rendszerességgel találkozik a sportolóival?

A sportolókra jellemz?, hogy nehezen tartanak kereteket. Amennyire keretek közé szorítja ?ket az edz?, az edzések, a versenyek struktúrája, ha beszélgetni akarnak, akkor annak nem nagyon lehetnek merev szabályai. Éppen ezért én gyakorlatilag 0–24 óráig vagyok számukra elérhet?. Írnak nekem, hogy mikor tudnának velem beszélni, és ezt sokszor az ? kiszámíthatatlan id?beosztásuk határozza meg. Én ebben nagyon rugalmas vagyok, amit értékelnek a klienseim. 

Szakemberként mit gondol a versenysportról?

Három gyermekem van, és közülük ketten sportolnak, de nem ez a hivatásuk. Alapvet?an az a véleményem, hogy a versenysport nagyon nehéz életút. Azt látom, hogy azok az élsportolók, akik abbahagyják a sportot, és nem készülnek tudatosan a posztsportolói létre, elveszhetnek. Sokszor önállótlanok és éretlenek, mivel az életük jelent?s részét beosztják számukra egészen fiatal koruktól. Többségükben az öngondoskodás és az el?relátás nem alakul ki, hiszen megmondják nekik, hogy mikor mennyit ehetnek, mennyi a napi mozgáspenzumuk, mikor és hol kell rekreálódniuk. Amint kiesnek ebb?l a struktúrából, elveszettnek érzik magukat. Az aktív sportolói létet mindig légüres tér követi, ami nagyon nehéz. A sport épít? jelleg? dolog, mind fizikai, mind mentális értelemben. Az élsport azonban más. Az élsportolók átlagéletkora például nem haladja meg a civil emberekét, tehát nincs protektív hatása. Személyiség szempontjából pedig tud nagyon torzító lenni. Különösen a látványsportágak képvisel?i esetében, akik folyamatosan az érdekl?dés kereszttüzében élnek, amivel vagy tudnak, vagy nem tudnak élni. Ezt a közösségi média hatása jelent?sen feler?síti. Ez a faktor egyébként is nagyon veszélyes, hiszen a hozzá nem ért?k a saját frusztrációjukat írják meg ezeken a felületeken. Ezeket a hatásokat optimális lenne a sportolóknak kerülni, de ennek a kezelése is személyiségfügg?.

A sportkarrier végén megjelenik-e veszteségélmény azzal kapcsolatban, hogy amíg én sportoltam, mennyi mindenb?l maradtam ki?

Szerintem ez fordítva van. Úristen, már nem sportolok, mib?l fogok kimaradni! A sport maga egy olyan addikció, és annyi mindent ad az élsportolónak, hogy általában nem lát ezen túl. A legtöbben nehezen engedik el mindazt, ami az életmódjukkal járt. Ez persze jóval több, mint maga a sport. Ez egy közeg, egy a mindennapokat meghatározó m?ködés, nagyon er?s emberi kapcsolatokkal. Ezen a szinten a sportolók az élet császárai, amib?l nagyon nehéz visszavonulni. Szilágyi Áron most hozta létre a Magyar Élsportolók Érdekvédelmi Fórumát, amely arra hivatott többek között, hogy átsegítse ?ket az aktív karrierjüket követ? életbe. 

Min múlik az, hogy a sportkarrieren túli gondolkodásban bizonyos sportágak között nagy szemléletbeli különbségek vannak?

Részben adódik a sportból. Minél kisebb egy sportban a szerencse szerepe, annál strukturáltabbak a résztvev?i. A legnagyobb szerencsefaktor a labdarúgásban van. Ha egy csapat megnyeri egy bajnokságban az els? 2-3 meccset, akkor az el tud kapni egy hullámot. A fociban ez a flow. Azt a mondatot, hogy bármi lehet a meccs eredménye, mert a labda gömböly?, semmilyen más labdasportban nem hallottuk még. A futballban egyetlen gól eldönthet egy mérk?zést, míg mondjuk a kézilabdában hatvan, a vízilabdában húsz gól is esik egy meccs alatt. Ezekben a sportokban egyetlen hiba nem feltétlenül dönti el a mérk?zés kimenetelét. 

Mit?l válik egy focicsapat 11 tagjából hasonlóan strukturálttá a legtöbb tag?

Elég gyakran mondom focistáknak, akiken azt érzem, hogy megrekedtek, hogy ennek egyik oka lehet, hogy a közeg nem fogadja be ?ket. Van, hogy az edz?k félnek bizonyos játékosoktól, mert úgy érzik, hogy átlátnak rajtuk, megkérd?jelezik az ? munkájukat, felkészültségüket. Ha egy tréner nem tudja a tekintetben fanatizálni a játékosát, hogy amit ? mond, az az alap, akkor az a játékos perifériára kerülhet, nem kap lehet?séget. Nagyon meghatározó az élethez való hozzáállás, a nyitottság is. A sportolók általában a saját közegükben élik le az életüket. Nem nagyon van átjárás a különböz? sportok között.

Milyen egy olimpiai bajnok karakterrajza, le lehet ezt írni általánosságban?

Nagyon komoly önbecsülés, öner?, önbizalom, messzire mutató vízió a saját karrierjével kapcsolatban. Egy olimpiai bajnok önmagát motiválni képes, de alázatos, kompromisszumkész, és nagy a monotonitás, a fizikai és mentális fájdalomt?rése. 

Egyszer?bb vagy nehezebb strukturáltabb személyiség? sportolóval dolgozni?

Egy egyszer?bben „bútorozott” elme nagyon hálás tud lenni minden jelleg? üzenetért. Miután én magam is küzd? típus vagyok, számomra nagyobb kihívás olyanokkal foglalkozni, akik visszakérdeznek, szkeptikusak, reflektívek. Minden sportolóhoz van azonban kulcs, a kérdés az, hogy meg lehet-e találni.

Mi a szerepe a családnak a sportolók életében?

Az eredeti családok hihetetlen er?feszítéseket tesznek a gyerekeik sportkarrierjéért. Hajnali kelés, speciális és nagyon tudatos táplálkozás, a mindennapok átstrukturálása, anyagi er?források el?teremtése, rengeteg lemondás és kompromisszum. A választott, saját családok pedig folytatólagosan kell hogy mellettük álljanak. A nagyon szigorú struktúra ugyanis például egy gyerek születésével sem változhat meg. Ezt diktálja az edz?, a szakosztály, a sporttársak. Európában ráadásul eredményspecifikus a sportolók megítélése, ami azt jelenti, hogy második, harmadik helyezettnek lenni sokszor sajnos már kudarc…

Szabadidejében néz sportot?

Igen, és nem csak azért, mert számomra már a meccs el?tti pillanatok is információs jelleg?ek. De persze nem tudok mindent figyelemmel kísérni. Azért a vívást, a vízilabdát, futballt, kézilabdát mindenképpen igyekszem nézni.

1. Van olyan tárgya, amit?l sosem válna meg, amihez ragaszkodik?
Nem vagyok kényszeres, de sok olyan emlék van különböz? szekrényekben, amikt?l nem tudok megválni.

2. Van-e hobbija/passziója?
A hobbim a sport és az ezzel kapcsolatos tevékenységek, aktív és passzív módon is – és a munkáim egy része is a sporthoz köt?dik.

3. Milyen tárgyakat rejt a táskája?
Nem hordok táskát.

4. Van-e visszatér? félelme?
Gyakorló hipochonderként minden betegségt?l félek, már többször el is temettem magam… (Mosolyog)

5. Mi(k) a legmeghatározóbb gyermekkori élménye(i), emléke(i)?
A tanévek utolsó napja, amikor az „akáció” elé került a „v” – ezek a napok mindig meghatározó élmények maradtak.

6. Van-e olyan elv/gondolat, ami hat a mindennapi m?ködésére, amit szívesen ad át tanítványainak/gyerekeinek?
Legyél igényes önmagaddal és a munkáddal kapcsolatban, és küzdj meg a sikerekért!

7. Hol szeretne tartani a szakmai életében öt év múlva?
Miközben számos pszichiátriai osztály nagyon nehéz körülmények között m?ködik, a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktatókórház Pszichiátriai Centruma kb. 15 éve stabilan, magas szakmai színvonalon, humáner?forrás szempontjából kiemelked?en funkcionál. Szeretném, ha öt év múlva is elmondható lenne ez, és továbbra is a régió vezet? pszichiátriai ellátórendszere tudnánk maradni.

8. Mi a legrosszabb tulajdonsága?
Tudok nagyon „hideg fejjel” dönteni.

9. Mi a legjobb képessége?
Kilátástalannak t?n? helyzeteket is megpróbálok megoldani.

10. Mib?l inspirálódik, mi az, ami kikapcsolja?
Legjobban a gyerekeimmel és a párommal eltöltött min?ségi id? kapcsol ki, meg persze egy jó sportesemény. (Mosolyog)

11. Tea vagy kávé?
Kávé, betegség esetén tea.

12. Mit olvas most?
Dezs? András Fed?sztori cím? könyvét a magyar kém- és titkosügynök-világról.

13. Van-e olyan helyzet, ami „lefagyasztja”, amivel nem tud bánni?
Nehezen viselem az „ezt önnek/neked köszönhetjük”-kel kezd?d? mondatokat.

14. Mit f?z leggyakrabban?
Nem gyakran, mert nagyon id?igényes, de szusit elég jól tudok készíteni, mivel elvégeztem egy ehhez szükséges tanfolyamot.

15. Hány órát alszik naponta átlagosan?
6-7 órát.

16. Van-e bármi, amit mindenképp szeretne megtanulni, kipróbálni?
Valamilyen keleti nyelv elsajátításába szívesen belevágnék (pl. japán, kínai, héber, arab).

17. Kedvenc zenéje, amit bármikor szívesen hallgat?
Inkább könny?zene és inkább magyar, de pár külföldi is jöhet: LGT, Omega, Jazz+Az, Halott Pénz, Beatles, ABBA, Sting, Simon and Garfunkel.

Ez az írás a Mindennapi Pszichológia magazin 2025/3 lapszámában jelent meg, amennyiben érdekli a lapszám többi cikke, úgy rendelje meg az online magazint webshopunkban!