A Hófehérke eredetét nehéz lenne meghatározni, de számunkra a Grimm testvérek nyomtatásban megjelent verziója az irányadó. Az állandó elemek ebben a sokváltozatos mesében: a királyn? tükre, ahol megbizonyosodik a szépségér?l, az erd?be küldés, a megöletési szándék és a törpék, akiknél menedéket talál az elüldözött hercegn?. S mivel ezek az elemek túléltek sok-sok évszázadot, nyilván valami nagyon fontos tanítást tartalmaznak a n?i létr?l, a n?vé érésr?l, a világ m?ködésér?l. De – mint minden ilyen nagyon is ismer?s történetben – már régen nem vesszük a fáradságot, hogy valóban a mélyére nézzünk, mir?l is szól a mese. Azok a szimbólumok ugyanis, amelyekb?l ez a látszólag oly egyszer? történet építkezik, már nem is t?nnek fel ismer?sségük miatt, nem gondolunk bele a történés mélységeibe – de anélkül is hatnak ránk, mert az er?, amellyel a történet megszólít, változatlanul m?ködik…

Hogy is szól a mese? 

Az egyik oldalon áll az ártatlan és védtelen szépség, a másikon a gonosz királyn?, aki mindenáron uralomra tör, nem érdekli senki és semmi, f?ként nem a védtelen ártatlanság… Ezek a sajátos ?si képek egy ?si „nyelven” szólnak ma is – ez az archetípusok nyelve, másképpen az analógiáké, ahol a hasonlóságok, a megfelelések, az egymásra utalások alkotják a közlések szövetét. A mese így olyan térképpé válhat, amelyben megtalálhatjuk saját életünk eseményeinek, történéseinek analógiáját. S ezzel nemcsak rálátunk problémáinkra, de meglátjuk a kivezet? utat is. Minden szerepl? megjelenít valamit abból a mindennapos folyamatból, amelyben félelmeinket, gátlásainkat, bels? szorongásainkat kivetítjük a környezetünkre. Megszemélyesítjük ?ket, hogy aztán ujjal mutogathassunk: miatta nem tudom megvalósítani az álmaimat, ? az oka, hogy nem sikerül semmi. De ha jól megnézzük az éppen olvasott mesét, kiderülhet, hogy a negatív h?sök saját bels? akadályainkat szimbolizálják, méghozzá nagyon pontosan körvonalazva azt az er?t, ami éppen visszatart minket. Sorsfordító lehet hát belépni a mese alkotta világképbe, s ennek tükrében megnézni magunkat… 

Hogyan is kezd?dik ez a régi-régi történet? 

A királyné ott ült csillogó ébenfa keretes ablakában, s öltögetés közben ki-kinézett a hóesésbe. Ahogy így elszórakozott, és nem figyelt eléggé a munkájára, egyszer csak megszúrta a t?vel az ujját, úgyhogy nyomban kiserkedt bel?le három vércsepp. A királyné nézte a vércseppeket az ujja hegyén meg künn a kerten a hó fehér leplét, aztán az ablak ébenfa keretét s azt gondolta magában: „Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete, mint az ében.” 

Szembenézni anyáink álmaival

Mintha nem is az élet létrehozására vágyna, hanem valami színházi díszletbe foglalt tökéletes látványra. Csoda-e, ha a szülés után egy mondattal elintézi ?t a mese: „S ahogy a gyermek megszületett, a királyné meghalt”. A megélhet? valóság helyett létrehozta álmai álvalóságát, s amint ennek „testet” adott, már meg is halt, hiszen láthatóan csak álmaiban élt…Amikor pedig ebb?l az álomból megszületett a lány, akit a mese Hófehérkének nevez, máris viheti vállán az anya meg nem élt valóságának súlyát…

Hogyan lehet vajon ilyen teherrel jól megélni a kamaszkort? De a mese segít és old. Amikor Hófehérkét kilöki a gonosz mostoha, a mese hallgatója valóban egyszerre élheti meg a mindenkori anya negatív arcát, kegyetlenségét, de azt a megkönnyebbülést is, hogy van kiút ebb?l a helyzetb?l. Amikor a h?sn? elindul, hogy ekkora ellener?vel szemben feln?tté váljon, minden kor minden hasonló kamaszlányával együtt viszi az ártatlanság, naivság terhét – amit aztán a feln?tté válásban így is, úgy is elveszít majd. A mese valósága a lélek valósága. Igazsága épp abban áll, hogy azt a nehéz és bonyolult folyamatot segít megélni, amellyel mindannyian szembenéztünk egyszer. Ráadásul a mese szerepl?in keresztül egyszerre élhetjük meg az ártatlanságot és gonoszságot. De hát miben is áll a királyné gonoszsága? Abban, hogy ? akar a legszebb lenni, versenytársak nélkül, mert az élet varázslatos sokszín?sége helyett a tökéletesség mellett kötelezte el magát. Mintha Hófehérke édesanyjának álma kelne életre…

Lehet, hogy ez minden kamaszlány felnövésének ára? Szembe kell nézni az anyák álmaival, mert különben egyszer csak rájöhetünk, hogy minden ellenkezésünk dacára valami hamis maradt bennünk. Mert egyszer kérlelhetetlenül szembesülnünk kell a tükörben az önmagunk tökéletességét keres? „gyilkos” valósággal, azzal az asszonnyal, aki ölni is képes egy tükör-valóság hangjára hallgatva. Ez lehet akár az anyáink által ránk hagyott minta, ahol az eleven életnél fontosabb a „ki mit szól hozzá” igazsága. De a mese igazsága éppen abban rejlik, hogy nem lát megoldhatatlan problémát, ismeri a rend helyreállításának módját, megmutatja, hogyan lehet ebb?l a látszólag zsákutcába került helyzetb?l újra az élet felé fordulni. A megszület? gyermek szimbolikus értelemben maga a jöv?, amelyet hatalmunkban áll megváltoztatni, élettel telíteni. Ehhez azonban szembe kell néznünk magával a valódi problémával: a n?i er? látszatokba menekül? álvalóságával. Azzal a mintával, amely eltorzulva, hamis látszatokba menekülve egy tükörben véli felfedezni az életét irányító er?t. 

A megment? „vadász”

A királyn? számára t?rhetetlen a folyvást változni és növekedni akaró élet, Hófehérke személyében pedig ez az er? nyilvánul meg, az, amely öntudatlanul is levetni készül a hamisságokat. Így aztán nincs más választása, mint megölni, kiiktatni ezt a zavaró momentumot (vagyis az életet  – magát Hófehérkét!). A mese igen pontos szimbolikával láttat: a parancsot a vadásznak kell teljesítenie. A vadásznak, aki ismeri az életet és a halált elválasztó pillanatot, aki az erd? (a legdúsabb vegetáció) és egyben a tudattalan mez? ura. A vadász a mi bels? lélekvalóságunkban a testnek felel meg, hiszen a test tudja, ismeri önmaga valóságát, érzi az eleven lüktetést, de „parancsra” képes ölni, képes szembefordulni az élettel. Hétköznapi valóságunkban ez a szomatikus mez?, ahol képesek vagyunk megbetegíteni a testünket, fittyet hányva elemi érdekünknek, m?ködésének olyan parancsot adhatunk, ami rövid vagy hosszú távon halálos végre tör…

Szerencsére a vadászban – vagyis testi intelligenciánkban – többnyire van annyi muníció, hogy nem fogadja el magára nézve érvényesnek a parancsot, hanem kibúvót keres, helyettesít: valódi szervek helyett ál-szervekkel csapja be a királyn?t. Ez tipikusan a szomatizálás szakasza, amikor a tudat egyel?re még nem tud valódi betegséget létrehozni, csak úgy t?nik, mintha… 

A védelmez? „törpe”

Olyan szakasza ez az életünknek, amikor az erd?ben alámerülve (vagyis a tudattalan mez?ben bolyongva) rátalálunk egy védelmez? közegre. A törpe minden mitológiában (f?ként a germán mitológiában) olyan er?t képvisel, amely tartani képes a földet, er?vel bír, s ez az er? a föld mélyével áll kapcsolatban. Gyönyör? folyamatot mutat meg nekünk a mese ezekkel a látszólag egyszer? képekkel: miközben ott van a királyn? gyilkos szándéka (azaz éppen önmagunk életteli, még ártatlan részét készülünk megölni),  alulról, az anyag, a test oldaláról elindul egy ellentétes folyamat a legtriviálisabb hétköznapi feladatokkal: Ha megígéred, hogy gondját viseled a házunknak, f?zöl, mosol, varrsz és foltozol ránk, mi szívesen itt tartunk magunknál; meglásd, jó sorod lesz, nem lesz semmiben hiányod. Csak ennyi – tedd a dolgod, és életben maradhatsz. De vajon ennyi elég az élethez? Egy darabig talán, hiszen mi n?k id?nként hajlamosak vagyunk az életet összetéveszteni a mindennapok banális feladataival, amelyeket mindenképpen el kell végezni – hát azonosítjuk ?ket magával az élettel. F?zünk, mosunk, takarítunk, stoppolunk, és talán nincs is hiányunk semmiben – vagy mégis? 

A „királyn?” támadása

S itt megint kinyílik a már jól ismert tükör/ajtó: szép vagy, szép vagy, de Hófehérke (vagyis lényünk életteli része) még mindig él, s nem elégszik meg ennyivel. Rejtett, látszólag biztonságos, hétköznapi eseményekkel jól körülhatárolt világunkon túl még mindig m?ködik az „árnyékos oldal”, a tükör által megszabott (a látszatok elfogadására szocializált) kvázi-valóság. Újabb támadás közelít, most már nem áttételesen, a vadász közbeiktatásával (azaz a test révén belülr?l támadva), hanem közvetlenül a n?iség révén – azaz maga a királyn? indul el, hogy kiiktassa a zavar forrását. Három oldalról, három eszközzel próbálja megölni Hófehérkét: el?ször egy mérgezett övvel, majd egy mérgezett fés?vel, végül egy mérgezett almával. Mindhárom támadás nagyon sokatmondó, ha a mélyébe tekintünk.

A n?i ösztönök blokkolása – a mérgezett öv 

A Hófehérke derekára szorított öv jelenti azt a lefogó, visszaszorító er?t, amellyel képesek vagyunk a tudatunkkal megakadályozni, hogy az alulról fölfelé áramló er?k – az ösztöneink, érzékelésünk – valóban szólhassanak hozzánk. Nem engedjük, mert veszélyeztetheti vélt biztonságunkat. Ez a n?i vad er?k (szexualitás, ösztönösség) blokkolásának szakasza. Nem véletlen, hogy oly sokáig voltak a n?k f?z?kbe gyömöszölve, mintegy testileg is folyamatosan leblokkolva az altest áramlását, visszafogva és b?nösnek nyilvánítva minden élvezetet, testi örömöt. Ha nem hagyjuk érvényre jutni, ami a test alsó szakaszából fölfelé áramlik, akkor oda jutunk, ahová Diderot „fecseg? csecsebecséi”, vagyis ami alul (a genitáliák vidékén) történik, az vállalhatatlan „odafönt” (az ész, a tudat), a „világ” számára. A világ pedig ebben az összefüggésben az elvárásokról, az illemr?l, a szabályokról szól. Diderot fecseg? csecsebecséi a n?i altest képviseletében folyvást mást mondtak, másról fecsegtek, mint ami a szalonokban kimondható volt. S bár elmúlt ez a korszak s az altesti örömök megengedetté váltak, ez az elszakadtság jelen van a mi világunkban is. Sok esetben eltávolodtak egymástól az érzések és az ösztönök, a szex testgyakorlattá vált.  Így ugyanaz az öv, amit a gonosz királyné hozott Hófehérkének, szorítja a mai lányok, asszonyok derekát is, hiszen mit ér az elengedett szexualitás, ha nem kapcsolódik az érzéshez és a tudatossághoz?!

Megmérgezni a gondolatokat – a fés?

Az öv után jön a fés?, amit továbbra is naivan megenged?, n?iségében éretlen, de mégis életteli ártatlanságunk megint csak elfogad. Megmérgezni a gondolatokat: ez nagyon is következetes lépés az árnyékoldal részér?l. Nap mint nap ez történik velünk, és még csak észre sem vesszük… Minden, ami arról szól, hogy mikor vagy trendi, mikor vagy jó kislány, mikor vagy jó beosztott, jó feleség stb.; mikor vagy annyira jó, hogy te érezhesd magad a legszebbnek, legjobbnak, legelfogadottabbnak, leghatékonyabbnak, de lehet?leg mindez onnan – az elméb?l – legyen irányítva. A fés?ben szimbolikusan ez a „fejben m?köd?” halálos manipuláció jelenik meg, amellyel folytonosan mérgezzük a gondolatainkat, de amely által az életer?nket is támadás éri. A haj és az életer? kapcsolódásának nagyon ?si képe talán jobban érthet?, ha a Sámson és Delila történetre gondolunk, amikor Delila a haj levágásával tette m?ködésképtelenné Sámsont. A negatív gondolatok folytonos zsolozsmázásával sorvasztjuk magunkat és partnerünket. Ez a fés? ugyanúgy halálos, ahogyan a mérgezett övt?l is meghalt Hófehérke. Szerencsére innen is feléleszthet?, ahogyan az öv levétele után is magához tért, mert a legföldhözragadtabb, hétköznapi józanságát hagyja érvényre jutni – ezt képviselik a törpék, akik a föld alatt és a föld felett egyaránt ismer?sek. Ezt a józanságot lehet szembeszegezni az árnyék hatalmával, a mérgez? gondolatokkal, ez által lehet újra és újra kilépni azokból a boszorkányos csapdákból, amelyet az eleven élett?l elszakadt – és minden korban más arcot mutató – ál-királyn?ség állít a valódi n?iségnek. 

A végs? próba: a mérgezett alma

A mese azt mutatja meg – töretlenül fennmaradva és tanítva évszázadokon át –, hogy bármilyen helyzetb?l is induljunk el, mindig van lehet?ség arra, hogy átlépjünk az árnyékba–sötétségbe–életellenességbe húzó er?kön, és megtaláljuk az élet folytatásának útját. Azt, hogy hogyan integráljuk a bennünk egyszerre jelen lév? fényt és árnyékot, józanságot és ?rületet (mert a gonoszság és halálvágy is hozzánk tartozik), hiszen mindennek, amit örökül kaptunk az emberi természet m?ködésében, egyetlen célja lehet csak: a tapasztalás. „Hófehérkeségünk” végs? próbája a mérgezett alma, vagyis az az állapot, amikor az életr?l való eleven tudás mérgez?dik meg – és mindaddig, amíg ez emészthetetlenül elakad az ember torkában, tetszhalott állapotban van. Élve és mégis élettelenül szemléljük üvegkoporsónk áttetsz? fedelén át saját valóságunkat. Ez nagyon félelmetes lehet?ség. „Mi van, ha valójában én is benne fekszem, csak nem vettem észre?” 

Nos, valóban lehetséges, hogy derékban elszorítva, az élet áramlásából kizárva, mérgezett gondolatokkal tele, torkunkban az emészthetetlen méreggel félig csukott pilláink résein át nézzük az áramló életet, amelyb?l kizártuk magunkat. Nem volt elég józanságunk, bátorságunk és er?nk, hogy letépjük az övet, ami leválasztott saját ösztöneinkr?l, hogy eldobjuk a mérgez? gondolatokat, amelyekt?l nem látjuk az örömteli létezés lehet?ségét, és benyeltük azt, hogy az igazi életet egy tükörb?l lehet meglátni. Mit tehetünk ebben az állapotban? 

Kézbe venni a döntést – a királyfi

A koporsó – legyen üvegb?l a fedele vagy zárjon be a sötétségbe –, egyszerre a halál és az újjászületés helye. Vannak pillanatok, helyzetek és életesemények, amelyek ide visznek, hogy ebben a zéró helyzetben megszülethessen a bels? döntés: élet vagy halál. Élettelen élet vagy megélt élet?! Ilyenkor jöhet el a mesebeli herceg, a lényünk mélyén mindig is jelen lév? cselekvésre való képesség: a férfi oldalunk. Kézbe venni a döntést és választani élet és halál, élet és jó élet között – ezt jelenti a királyfi megjelenése. ? ugyanúgy bennünk van, mint lehet?ség, ahogy bennünk rejlenek a törpék és létezik a mostoha er? – el?hívni azonban csak próbák útján lehet, amikor már összes lehet?ségünket megéltük, és még mindig nem adtuk fel. Bele kell merülni az elfogadásnak és a belenyugvásnak abba a pillanatába, amikor mozdulatlanná válik az ember, mintegy visszatér a születés ürességébe. Abba az állapotba, ahol a dolgok keletkezése történik, az üres lap kérlelhetetlenségébe, ahová azt írhat, amit csak szeretne. Letenni minden hozott csomagot, és csak a pillanatban létezni. 

Hófehérke felébred és meglátja az ? hercegét, meglátja önmagát immár nem kiszolgáltatott naiv ártatlanságban, hanem a saját cselekv?, férfi oldalának jelenlétével, akiben felébredt az az er?, amellyel aztán forró vascip?ben táncoltatja meg a benne eddig uralmon lév? és életet fenyeget? hamis tudatot, magát az ál-királyn?t. És ez az igazi királyn? születése, amikor leszámol az álságos, életet fenyeget? sötétséggel, innét kezdve nem kislány már, hanem valóban N?.

Sokak számára horrorisztikus fantázia a forró vascip?ben táncoltatott gonosz királyn? képe, pedig az élethez kell a vas keménysége, de az is fontos, hogy ha formálni akarunk rajta, ahhoz forrón kell izzania. Azt a keménységet, amellyel h?sn?nknek szembe kellett szállnia, hogy életet nyerjen magának, sajnos csak ezen a h?fokon lehet megélni/megváltoztatni. Így nyer életet a fehér hóra lehulló három vércsepp és válik a fekete ébenfa keretben megálmodott tökéletesség valóságos emberi életté.