Az elhárító mechanizmusok lényegében olyan pszichés m?ködéseink, amelyek segítségével az elfogadhatatlannak gondolt, vagy kellemetlen, kínos, túl fájdalmas lelki tartalmaktól igyekszünk szabadulni.

Jelen írásunkban a hárítások három formájáról lesz szó: els?ként a tagadásról, mely m?ködésmód a személyiségfejl?dés korai stádiumában alakul ki, így az ún. primitív elhárítások körébe tartozik. Kora gyermekkorban természetes, normál jelenségnek tekintjük, kés?bb gyakorta találkozunk ezzel a hárítással kevésbé integrált személyiség?, bels? élményeiket, érzéseiket, szorongásukat nehezen toleráló embereknél, személyiségzavarok esetében. A következ? hárítási forma már összetettebb folyamatot tükröz – olyan, mintha félúton torpanna meg az élmények, érzések átélése: ez az izoláció. A harmadik részletesebben ismertetett m?ködésmód pedig a mániás hárítás.

Mindegyik hárítás – vagy hárítási repertoár – viszonylag stabilan jellemz? egy-egy emberre. Van, aki er?sebben hárít, van, aki finomabban. Ugyanakkor valamennyien kerülhetünk olyan megterhel? helyzetbe, amikor valamilyen nagyobb veszteséget, traumát elszenvedve elveszítjük egyensúlyunkat – lehet ez egy fontos hozzátartozó elvesztése vagy súlyosabb betegséggel való szembesülés. Ilyenkor másképp érzékeljük a világot és önmagunkat, el?állhat, hogy kevésbé – vagy egyáltalán nem – vagyunk képesek szembenézni a történtekkel s elviselni fájdalmas, túlságosan intenzív negatív érzéseinket. Ilyen helyzetben „lelki túlélésre” törekszünk – úgy, ahogy tudunk. Ilyenkor a hárítások közül is az er?teljesebb, primér formák kezdhetnek el m?ködésbe lépni.

Valamennyi elhárító mechanizmus véd bennünket az elviselhetetlen vagy elfogadhatatlan érzések, gondolatok átélését?l. Ám ha benne ragadunk, az sokszor elakadáshoz vezet, s egy id? után már nem tudjuk, mit?l szenvedünk, bels? konfliktusaink ugyanis tudattalanul tovább dolgoznak és feszítenek bennünket. Nem tudunk változtatni helyzetünkön, akadályoz életünk egészséges továbbvitelében…

Tagadás

„Ez nem lehet igaz!” … „Velem ez nem történhet meg!” … „Ez csak egy rossz álom, amib?l felébredek és kiderül, semmi nem igaz az egészb?l.”

Ilyen és hasonló mondatok fogalmazódnak meg bennünk, amikor valamilyen traumatikus eseményt, veszteséget szenvedünk el, vagy drámai hírt kapunk. Ilyen lehet például egy súlyosabb betegséggel való szembesülés, mely bennünket vagy közeli hozzátartozónkat érint, de lehet olyan komoly anyagi veszteség is, mely alapvet?en megrengeti biztonságérzetünket és egzisztenciánkat.

Aki ilyen helyzetbe kerül, annak az els? id?szakban és akár kés?bb hullámzóan visszatér?en is megjelenik az az élménye, hogy a dolog nem történt meg. Ez tarthat pillanatokig, de akár hosszabb ideig is – el?fordulhat, hogy hetekig, s?t hónapokig, ami már komoly elakadást jelez. Ilyenkor az érintett személy ugyanúgy éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna. Ha súlyos betegséget diagnosztizáltak nála, úgy viselkedik, mint akinek semmi teend?je ezzel. Ha megtudta, hogy elbocsátják, nem próbál új munkahelyet keresni.

A tagadás néha csavarosabb formákat ölt: bár tudja, hogy rossz hírt kapott, mégis egyfajta bizonyosságot érez, hogy például a leleteit elcserélték valaki máséval, valójában nem róla van szó. Sérülékenységünkkel, azzal, hogy velünk is történhet baj, nehéz szembesülnünk. Szorongást, tehetetlenségérzést kelt, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat – és nem utolsósorban mélyen sértheti önbecsülésünket. Sérelmesnek érezhetjük, hogy miért épp velünk történik? Mindez irigységet szülhet – irigykedünk arra, aki egészséges, akivel nem történt nagy baj, aki meg tudja ?rizni épségét: ép testét, családját vagy nyugodt, kerek életvitelét. Épp ezért, miel?tt ezek az érzések el?törnének bennünk, rövid id?re tehermentesítjük magunkat, mintegy lélegzetvételnyi szünetet teremtve nem akarjuk tudomásul venni a történteket. Ezzel id?t nyerünk arra, hogy felkészüljünk a helyzet elfogadására, érzéseink, fellángoló szorongásunk elviselésére. 

Ha azonban nem tudunk kilépni a hárításból, a tagadásból, egyre rosszabb helyzetbe kerülhetünk: például betegség esetén nem kezeltetjük magunkat, vagy hiába mondtak fel, úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, nem keresünk megoldást a bajra. A környezet ilyenkor értetlenül áll a helyzet el?tt: nem értik, az illet? miért nem lép, miért nem kezd a probléma megoldásához. Akaratlanul is osztoznak érzéseiben: most már a környezet ugyanúgy tehetetlennek érzi magát, a tehetetlenség pedig egy id? után gyakran türelmetlenséget, indulatokat és haragot termel. Nehéz helyzetben nagyon sokat számít a támogató családi és baráti háttér, ugyanakkor az indulatok sokszor nem úszhatók meg, id?nként óhatatlanul feltörnek. Jó esetben sikerül a konfliktusokat elrendezni, a gond azonban n?het és elmélyülhet, ha hosszú ideig senki sem vesz tudomást arról, hogy baj van – tehát ha az érintett személy és környezete egyaránt hárít, tagadásba menekül.

Tagadás persze sokféle élethelyzetben tapasztalható, nemcsak súlyos veszteség esetén. Gyakorta megfigyelhet?, hogy házassági krízis esetén csak az egyik fél vállalja nyíltan, hogy baj van, nem m?ködnek a dolgok kett?jük között, míg a másik fél – képtelen lévén ezzel mit kezdeni – nem vesz err?l tudomást. S?t, meg van róla gy?z?dve, hogy semmi gond, annak ellenére, hogy párja nap mint nap elmondja: megoldatlan nehézségeik akár váláshoz is vezethetnek. Egyik ilyen problémaforrás lehet a szexualitás: míg az egyik fél hangsúlyozza, hogy e nélkül a házasság nem m?ködik, a másik fél egyáltalán nem veszi ezt komolyan. Természetesen sok más téma is gonddá válhat, ami az egyik félnek nagyon fontos, a másik viszont hárítja a jelent?ségét vagy a megoldást. Ilyen lehet többek között a gyermekvállalás kérdése, az érzelmek kifejezése egymás felé, vagy az, ha az állandó és viharos veszekedések hosszú távon ellehetetlenítik az otthon nyugalmát, illetve az egyik fél alkoholizálása. El?fordul, hogy a problémával való szembesülést a válás – vagy egy harmadik fél belépése – hozza meg: ekkor már nem lehet nem tudomást venni a gondokról. A kérdés ilyenkor az, maradt-e még lehet?ség megoldani a közös bajokat, vagy id?közben a másik fél érzelmileg már eltávolodott a kapcsolattól.

Izoláció

Az izoláció fogalma nem a bajba jutott ember elszigetel?désére vonatkozik, hanem a gondolatok és érzelmek szétválasztására. Terápiás helyzetben gyakran megtapasztaljuk, hogy valaki arról beszél, mennyire haragszik vagy épp milyen reménytelennek érzi a helyzetét, mégsem érezzük, hogy átélné ezeket az érzéseket. Olyan, mintha félúton megállna: azt gondolja, hogy haragszik, de képtelen ezt átélni. Ilyen emberrel beszélgetve úgy érezzük, mintha a szavak súlytalanná, kiürültté váltak volna. Elmondja, amit gondol, de nem történik semmi. Nem könnyebbül meg attól, hogy beszélt róla, érzései egyáltalán nem tudnak változni. Beszéde inkább színtelen, érzelemmentes, noha ? maga nem érzi feltétlenül így, hiszen saját érzéseir?l beszél.

Csalafinta hárítás ez. Maradva korábbi példánknál, ha valaki súlyos betegséggel szembesül, arról beszél, hogy kétségbeesett – de még sincs az a benyomásunk, hogy kétségbeesett lenne. Talán mindig is hajlott arra, hogy racionálisan és ne érzelmileg élje át a dolgokat. Az is lehet, hogy ez a helyzet terheli túl, s érzelmi z?rzavart keltene benne – ha átengedné magát az érzéseinek. Egy megbeteged? anya például, akinek egyik legfontosabb elkötelez?dése, hogy biztonságban felnevelje gyermekét, hogyan tudná ezt összeegyeztetni azzal a félelmével, hogy meghalhat? Ez túl er?s érzelmi ütközést keltene benne, talán b?ntudatot is, hogy gyermekér?l nem tud gondoskodni, így félelme, kétségbeesése inkább kiszorul tudatából. Környezete számára akár h?snek t?nhet, aki nehéz helyzete, érzései ellenére is képes helytállni, nem omlik össze egy percre sem. A bajban lév? ember talán azt is érezheti: ha átélné kétségbeesését, félelmét, akkor az eluralná ?t, végképp tehetetlenné válna. Így, hogy kimondja, de nem éli át negatív érzéseit, egyfajta menedék-állapotba kerül, amiben talán átvészelheti a helyzetet. Ebbe a hárításba ragadva azonban érzelmileg mégiscsak magára marad a bajban, amit lehet, hogy egyre inkább át is él – a magányosodás pedig súlyosbíthatja helyzetét, nehezíti a gondokkal való megküzdést.

Mániás hárítás

Klasszikusan nem szoktuk az elhárító mechanizmusok közé sorolni, mégis nagyon gyakran használt fogalom. Els? körben a viselkedés válik szembet?n?vé: a nehéz helyzethez egyáltalán nem ill?, meglep?en emelkedett hangulat, vidámság, fokozott aktivitás, pörgés, csökkent alvásigény. El?fordulhatnak korábban az illet?re nem jellemz? módon alig átgondolt, egyre kevésbé kontrollált cselekvések, például mértéktelen vásárlások, hirtelen ötlett?l vezérelt pénzügyi befektetések. Környezetéb?l megrökönyödést válthat ki, ha viselkedése egyre gátlástalanabbá, vakmer?vé és el?vigyázatlanná válik, mellyel akár saját épségét is kockára teszi. Mindez a család és a barátok számára úgy t?nik, mintha az illet? kifordult volna önmagából.

Fontos elkülöníteni ezt attól, amikor valaki súlyos betegségét megtudván megnyílik és sokkal szabadabban, ?szintébben kezd el beszélni érzéseir?l, akár sérelmeir?l, vágyairól, kevésbé „jól nevelten” és visszafogottan viselkedik. Ez egyfajta felszabadulást jelent a korábbi gátlások, szorongások alól, s kapcsolatai ezzel akár nyíltabbá, ?szintébbekké is válhatnak. A mániás hárítás azonban ennél intenzívebb viselkedéssel jár: nem feltétlenül a korábban is meglév? érzéseit tudja nyíltan kimondani, hanem bels? élményei átalakulnak s ezek jelennek meg. Ha valaki úgy érzi, hogy olyan helyzetbe került, melyben az elviselhet?ség határán vagy azon is túl van tehetetlenségérzése, szorongása, szomorúsága és/vagy önbecsülésének sérülése, el?állhat, hogy ennek elkerülésére átesik a ló túloldalára: önértékelése hirtelen és jelent?sen megn?, grandiózus elképzelések és túlzott kompetencia-érzések töltik el. Példa erre, amikor valaki képesnek érzi magát arra, hogy súlyos testi betegségét az orvosi kezelés mell?zésével, puszta akarattal és pozitív gondolatokkal legy?zze. Minderr?l meg van gy?z?dve, s környezetében nagy intenzitással hirdeti is ezeket az általa rendkívülinek érzett lehet?ségeket és képességeket.

Terápiás tapasztalatból tudjuk, hogy fontos, közeli hozzátartozó hirtelen elvesztése esetén gyakran el?fordul: a család fiatalabb, azaz érzelmileg kevésbé érett, kevésbé terhelhet? tagjai, például a gyermekek vagy a serdül?k „botrányosan” kifordulhatnak önmagukból. Széls?ségesen belevetik magukat az élvezetekbe, bulikba, alkoholba, veszélyes helyzetekbe sodorják önmagukat. Látszólag nem is hiányzik nekik az elvesztett családtag, nem t?nnek szomorúnak, noha korábban er?sen köt?dtek hozzá érzelmileg. El?fordul, hogy a környezet ezt tévesen úgy értelmezi, érzéketlenek, alig köt?dtek az elvesztett személyhez, gyorsan túlléptek a helyzeten – valójában azonban sokszor épp azért „fordul ki önmagából”, mert elviselhetetlen számára a veszteség, a magára maradottság, a szomorúság és a hiány okozta fájdalom.

Ezekben a helyzetekben nagyon fontos, hogy a környezet az elítélés és neheztelés helyett segítse a bajba jutott embert. Figyelmeztesse, ha épségét kockára teszi, törekedjen megérteni, mi játszódhat le benne – annak alapján, ahogy korábban megismerte: elképzelhet?-e, hogy mélységes szomorúsága, kétségbeesése vagy magára hagyottsága miatt menekül felpörgött állapotba. Fontos ilyenkor is mellette állni, amennyire lehetséges – ám egy határon túl szakember segítségére is szükség lehet.