orunk egyik legnagyobb mesemondóját, mesement?jét rendhagyó módon most nem a könyveir?l, módszerér?l vagy képzéseir?l kérdeztük, hanem az utazásairól. Hiszen Boldizsár Ildikó világjáró is – van-e, aki meglep?dik ezen? –, égig ér? hegyek, arany paloták, végtelen tengerek keresztezik útját.

A mesék fordítottak az utazás felé, vagy az utazások a mesék felé?

Én a mesék miatt kezdtem el utazni, pontosabban a mesék változtatták meg az utazásról alkotott véleményemet és az úthoz való hozzáállásomat. Számomra mindig örömforrás volt az úton levés, de a mesék megtanítottak „másképp” úton lenni, „másképp” látni, „másképp” érzékelni, „másképp” jelen lenni. Ez a „másképp” tulajdonképpen azt jelenti, hogy elkezdtem sokkal tudatosabban – méghozzá az adott térség szóbeli hagyományain keresztül – kapcsolódni mindahhoz, amit az utazásaim során találok: emberekhez, hegyekhez, folyókhoz, ízekhez, épületekhez, tárgyakhoz. Mindenkinek és mindennek van egy története, és engem ezek a történetek kezdtek el érdekelni. Némely történetet már az útnak indulás el?tt megismerek egy nép mesekincséb?l, más történetekre meg útközben bukkanok.

A mesék, népmesék h?sei rendre útnak indulnak. A legtöbbször szerencsét próbálni. Utaztál-e életed során hasonló indíttatásból?

Épp a legutóbbi utazásom volt ilyen: Kanadába tényleg szerencsét próbálni indultam április elején. Kaptam egy meghívást, de nem nagyon hittem abban, hogy az „Óperenciás-tengeren túl” bárkit is érdekelhet a személyem vagy mindaz, amit létrehoztam. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy nem utasíthatom el ezt a meghívást, szerencsét kell próbálnom. Most tényleg a mesékb?l merítettem bátorságot ahhoz, hogy végül elinduljak. És aztán végül mesésen is alakult minden.

Milyen párhuzamokat és különbségeket látsz a jelenkori és a mesebeli vándorok között? Hasonló okokból indulunk útnak, mint a mesék szerepl?i?

A mesék h?sei leggyakrabban azért indulnak útnak, mert meg akarnak oldani valamit, amit azon a helyen, ahol élnek, képtelenek elrendezni. De elindulhatnak hirtelen felindulásból, elkeseredésb?l, félreértésb?l, kíváncsiságból, kalandvágyból is. Aztán olyan is van, hogy egyáltalán nem akarnak elindulni, de a szül?k kiteszik a sz?rüket: elküldik vagy elüldözik ?ket otthonról. Arra is van példa, hogy a véletlen vagy valami szerencsétlenség emeli ki ?ket addigi helyzetükb?l, esetleg segélykérés érkezik hozzájuk. De akár saját elhatározásból, akár kényszer?ségb?l teszi meg valaki az els? lépéseket, annak egyetlen oka van: boldogan szeretne élni. Szerintem ez manapság sincs másképp...

Miért fontos elindulni, és mi történhet, ha elhagyjuk a megszokott közegünket?

Szerintem nem fontos mindenkinek elindulni. Évszázadokon keresztül az emberek el sem mozdultak arról a helyr?l, ahol megszületettek, és manapság is sok embernek az a boldogság, ha ott maradhat, ahol van. Az elindulásra, útnak indulásra akkor van szükség, ha egyrészt valamilyen hiányérzet miatt változtatni akarunk az életünkön, vagy – éppúgy, mint a mesék h?sei – nem találunk megoldásokat a problémáinkra azon a helyen, ahol élünk. A meseterápiában azonban van egy csodálatos lehet?ség: útnak lehet indulni belül is, s?t bels? utazás nélkül nincs is fejl?dés. A mesék egyszerre kínálnak küls? és bels? térképeket a megteend? útjainkhoz.

Gyógyíthat-e egy utazás önmagában, elvezethet-e új felismerésekhez, nagy változásokhoz?

Minden utazás elvesz bel?lünk vagy hozzánk tesz valamit. Én azt tapasztaltam meg az útjaim során, hogy mindkett? lehet gyógyító. Például egy csomó aggodalomról, el?feltevésr?l, nyugtalanító érzésr?l kiderülhet, hogy teljesen fölöslegesen szívják el az életer?nket, és igazából nem is tartoznak hozzánk, csak megszokásból ragaszkodunk hozzájuk. Én sok ilyesmit?l szabadultam meg az utazásokon. Tulajdonképpen ezzel a „megszabadulással” helyet csináltam egy csomó jó dolognak. Megtisztítottam az utat az el?tt, hogy sokkal pontosabban érzékeljem a világot magam körül, tudjak érzékenyen kapcsolódni emberekhez, körülményekhez. Rengeteget tanultam minden egyes úton, és ezek a tudások kés?bb a mindennapjaim részévé váltak.

Melyek a legkedvesebb helyeid a világban, illetve a mesék világában, és miért?

Erre éppúgy nem tudok válaszolni, mint arra a kérdésre, hogy mi a kedvenc mesém. Bárhol jártam, mindegyik hely kedves lett nekem valamiért, az egyiket ezért tudnám „legkedvesebbnek” nevezni, a másikat pedig egy más ok miatt. Például Új-Zélandon a természet megannyi szépsége kápráztatott el, a szigeteken – élükön egy indonéz lakatlan szigettel – a természet érintetlenségéb?l fakadó er?. A Selyemút országaiban az emberek kedvessége, mesél?kedve fogott meg, Iránban az emberi jóság, Marokkóban az Ezeregyéjszaka világának hangulata, a Kaukázusban a hegyi emberek keménysége mögötti lágyság, Isztambulban a n?k rejtett tudása… Szóval mindenhol találtam valami rendkívülit, amivel gazdagabb lettem.

A mesék világában azokat a helyeket szeretem, ahol a h?ssel megtörténik a transzformáció, az átalakulás. Ez minden meseh?snél más és más helyszín, és én is az aktuális élethelyzetem szerint választok közülük. Volt, amikor egy megközelíthetetlen torony volt a kedvenc mesei helyszínem, mert erre volt szükségem a gyógyuláshoz. Máskor egy világvégi vagy egy erdei házikó.

Mostanában a Hét Szépség Tava a legkedvesebb helyem a mesékben, ahol – mondja a mese – minden hajnalban meg kell fürd?zni, hogy kifényesedjen mindaz a tudás és szépség, amit az ember sok évtized alatt magába gy?jtött.

Fontos szerepet töltenek be a népek történeteiben azok a segít?k, akikkel útjaik során találkoznak a meseh?sök. Van olyan meghatározó „utazós találkozásod”, amit szívesen megosztanál a Mindennapi Pszichológia olvasóival?

Els? útjaim egyikén, Marokkóban, Fez városában találkoztam egy rendkívüli mélység? emberrel, aki megtestesítette számomra a mesebeli „bölcs ember” archetípusát, pedig nem volt öreg, s?t, nagyon is fiatal volt, de m?veltsége, intelligenciája, az egyetemes szellemi hagyományokkal való mély kapcsolata leny?gözött. Sokat beszélgettem vele, és sokat tanultam t?le türelemr?l, tiszteletr?l, az élet értelmér?l, az igazság utáni szomjúságról és a szomj oltásáról. Minden szava beleégett a szívembe és a tudatomba.

Van olyan utazó, vándorló meseh?söd, aki igazán kedves a szívednek?

Egy azeri mese h?se, Bahtijár a kedvenc vándorló meseh?söm, aki azért indul útnak, hogy megtalálja azt az álmot, amit egy öreg apókától vett meg egy egész juhnyájért cserébe… Sok-sok megpróbáltatás után találja meg ezt az álmot, amir?l kiderül, hogy nem valami világrenget? dolog, és tulajdonképpen majdnem végig ott is volt mellette...

Jelenleg melyik mese foglalkoztat leginkább?

A napokban találkoztam egy gyönyör? afrikai mesével, a Szélr?l és a Szél gyermekeir?l szól… Leny?gözött. Nem tudok szabadulni t?le. De azt, hogy miért nem, még magam sem tudom. Ez mindig hosszú id?t vesz igénybe, mire saját magamat is össze tudom kötni a mese rejtett üzeneteivel. A klienseknél ez könnyebben megy…

Szakmai utadnak mi a következ? állomása?

Nemrég hoztam létre a Nemzetközi Meseiskolámat, sorra érkeznek a külföldi megkeresések, sokan érdekl?dnek a metamorphoses-meseterápia iránt. Törökországban most indul a negyedik évfolyam, a velük való munka sok új elemmel gazdagította a tudásomat. Most már nem egyedül, hanem egy csodálatos szakmai csapattal dolgozom együtt, a volt tanítványaimból összeállt egy remek oktatói gárda. Ennek a közös munkának a kimunkálása a legfontosabb feladatunk most.

Hová utazol legközelebb, és milyen célból?

A májust Portugáliában töltöm, egy halászfaluban az óceán partján. És ezt most csak úgy, magamért…

Ez az interjú a Mindennapi Pszichológia magazin 2025/2 lapszámában jelent meg, amennyiben érdekli a lapszám többi cikke, úgy rendelje meg az online magazint webshopunkban!