T?n?d? III.

T?n?d? III.

Az el?z? lapszámban megjelent, A zenehallgatás intimitása címet visel? írás utolsó bekezdése Brahmsról és Schubertr?l szól – két mondatot szeretnék idézni ebb?l a részb?l: „Brahms után jött Schubert, és vele valamilyen fátyolos, lemondó bánat és szomorúság; és mintha a brahmsi melankólia és a schuberti bánat egymás édestestvérei lennének, de amíg Brahms földes és nehézkes, addig Schubert könnyed és légies. Brahms a földön tart, vele az avarban sétálunk ?sszel, Schubert láthatatlan szárnyakat ad és megemel, hogy a tél elmúltával fentr?l lássuk a tavasz érkezését.”

Ha a fentiek alapmotívumát megtartom, de a variáció eszközéhez nyúlok, akkor akár azt is mondhatom, hogy Brahms zenéje számomra nagyon szép és egyedi színekkel fest le emberi történeteket, érzéseket, hangulatokat és tájakat, Schubert pedig a szintén gyönyör? színeken túl szinte mindig valamilyen különös mesevilágba is repít. A cikk írásának napjaiban számtalan Brahms- és Schubert-darabot meghallgattam a legkülönböz? m?fajokból ellen?rzés gyanánt, és szinte minden m?nél újra és újra a fenti érzések jöttek el?.

Ebben a cikkben utazásra hívom az olvasót: egyrészt a brahmsi színek birodalmába, másrészt pedig a számomra nagyon különös és különleges schuberti mesevilágba. Örömmel veszem, ha velem tartanak ezen az úton!

Hirdetés

Nyitány – a kürt hangja

Visszatér? élmény Brahms II. zongoraversenye és Schubert „Nagy” C-dúr szimfóniája: mindkét m?höz szeretek visszakanyarodni, és mindkét m?ben mániákusan szeretem az azokat megnyitó kürtuniszónók pár másodpercét. Brahms egy nagyon valóságos szerelmi történet kereteit festi fel a zongoraverseny nyitó dallamában: szenvedély, vágy, féltékenység, gyengédség, beteljesülés – a darab minden szépsége ellenére számomra egyetlen pillanatra sem tartalmaz meseszer? elemeket.

Schubert „nyitánya” egészen más: itt a kürt hangja egy régi mesekönyvet nyit fel, amelyet éppen most találtunk meg véletlenül a padlás takarítása közben. Mint Dominique Bretodeau az Amélie csodálatos élete cím? filmben, amikor a telefonfülkében sok-sok év után kézbe veszi a gyerekkorában elrejtett játékokat – Bretodeau nem tudja visszatartani a könnyeit, mi pedig nem tudjuk visszatartani a mesék iránti vágyunkat: abbahagyjuk a takarítást, és a legnagyobb rendetlenség közepette is a vastag mesekönyvet kezdjük el lapozgatni; a régi, részletgazdag illusztrációkkal pedig szinte azonnal a mesék birodalmában merülünk el ólomkatonák, királyfik és királylányok, gonosz és jóságos uralkodók, mostohák és boszorkányok, angyalok és tündérek társaságában.

Brahms II. zongoraversenye leköt arra a körülbelül ötven percre, Schubert hatása ennél lényegesen hosszabb: másnap reggelig, de talán még napokig is kitart ennek az édeskés mesevilágnak a hangulata. Szeretném újra átélni a mesekönyv megtalálásának pillanatát, szeretném újra kézbe venni, kinyitni és átlapozni, szeretnék újra rácsodálkozni a mese összes szerepl?jére (1. tétel), szeretnék újra a fúvósok által az arany, a sötétkék és a lila szálakból sz?tt varázssz?nyegen repülni (a Schumann által mennyei hosszúságúnak nevezett 2. tétel), szeretnék újra lovakon vágtatni, a csatákat még egyszer megvívni, és végül a valószer?tlen, kanyargós folyó sodrára bízni magamat (3. és 4. tétel).

Mesefantázia Schubert nyomán

Úgy képzelem, hogy a mesék a schuberti esték félhomályában születnek. Nem mindegyik, de nagy részük és a legszebbek biztosan. A schuberti este minden el?jel nélkül érkezik egyszer csak a semmib?l. Egy szell? az el?hírnök: jöttével hirtelen minden homályos és árnyas lesz, a leveg? térfogata is megváltozik. Messzir?l érkezik ez a légáram és vele a félhomály, soha nem tudni, hogy mikor és melyik irányból. Valahonnan a távolból zongoraszó hallatszik, aztán a hangok és a dallamok egyre közelebb érnek. Útközben egy-egy dallam leválik, és messzi útra indul: talán Afrikában ér földet, és egy törzsi mese lesz bel?le, vagy az is lehet, hogy éppen egy család hálószobájába pottyan, ahol mesélnek, és a mesemondó beleszövi a dallamot a történetbe. Olykor elég csak egy elkívánkozó hangjegy: micsoda mesék magja egy-egy magányosan szálló és kering? hang... Sokan kiállnak ilyenkor az utcára, hogy testközelb?l érezzék a schuberti szell? illatát, és a saját szemükkel lássak a halovány fényeket. Minden mese olyan, mint egy Schubert-dallam, és minden Schubert-dallam olyan, mint egy mese…

Schubert szárnyain a záróakkordokhoz

A két nagyzenekari m? után bízzuk magunkat Schubert szárnyaira: a végs? úti cél el?tt – Schubert D 960-as B-dúr szonátája – csupán egy rövid megállót tartunk Brahms opus 118-as Hat zongoradarabjánál, valamint az opus 10-es Négy balladánál. Mind a mai napig a legkedvesebb zongoradarabjaim: a magány és a melankólia, a szeretett falura rászálló alkony és szürkület legszebb ábrázolása hol tompa, hol keményre hegyezett ceruzákkal, olykor pedig s?r?, olajos zsírkrétákkal.

Vendégségben Szokolovnál

A lapzártához közel adott koncertet Budapesten Grigorij Szokolov. A program második részében Brahms-darabok hangzottak el, többek között a Négy ballada. A Szokolov-koncertek visszatér? élménye: mintha az el?adónál lennénk vendégségben, a házigazda aztán egyszer csak átsétál egy üres szobába, ahol a zongorához ül, mi pedig a résnyire nyitva hagyott ajtónak köszönhet?en részesei lehetünk, ahogy leginkább magának, de talán egy kicsit nekünk is zongorázik. Nagyon sok szép élményt adtak a legkülönböz?bb Brahms-felvételek az elmúlt években, de azért az él? zene varázsa semmihez nem hasonlítható, f?leg, ha a falunk fölött bóklászó alkonyt festi meg az el?adó Brahms színeinek egészen különleges árnyalataival.

Így érkezünk meg Schubert B-dúr szonátájához, amely egyszerre oldoz fel a s?r? brahmsi melankóliából, és amely – különösen a második tétel (Andante sostenuto) – Andersen A kis gyufaárus lány cím? meséjébe repít. A szonáta hallgatása közben eszembe jut, amit Yehudi Menuhin írt Schubertr?l: „Schubert hangja a halandó ember hangja, amely felröppen a transzcendens világba, és egyetlen eszköze volt, amely azonban halhatatlanná tette: az imádsággá nemesedett madárdal.”

A szonáta szándék nélküli lebegése és az imádsággá nemesedett madárdal innent?l kezdve nem ereszt, valósággal kiköveteli, hogy akár éjszakába nyúlóan újra és újra meghallgassam a teljes m?vet. A hajnal csendjében aztán újra az a különös érzésem támad, amely mindig a B-dúr szonátához kapcsolódik: mintha az id?, ez a hatalmas örökmozgó mindenség is megállna és megpihenne. Ez a pihen? – egy egészen különleges kegyelmi állapot – csupán pár percig vagy akár csak pár másodpercig tart, mégis sokkal hosszabbnak t?nik, de ennek a hosszát igazán egyetlen id?mértékegységben sem lehet kifejezni. A megpihen? id?vel együtt pihennek a falusi templomtorony óramutatói, az álmok, a felh?k, a felh?kben megbújó es?cseppek, a folyók, a tavak és a tengerek. És mintha ebben a pár percnyi csendben és pihen?ben, amelyet a világmindenség kap, mi is esélyt és er?t kapnánk, hogy a sokszor megoldhatatlannak t?n? sorsfeladatainkkal megbirkózzunk…

Ez az írás a Mindennapi Pszichológia magazin 2025/2 lapszámában jelent meg, amennyiben érdekli a lapszám többi cikke, úgy rendelje meg az online magazint webshopunkban!

MINDENNAPI PSZICHOLÓGIA ONLINE MAGAZIN 2025/2 Útkeresés lapszámban megtalálható