Mindketten érkeznek valahonnan: a személyiségfejl?désüket markánsan meghatározó primér szocializáció fel?l, annak specifikus terheivel, és az általa meghatározott kapcsolati reprezentációs világgal. Ennek a korai, javarészt földolgozatlan élményvilágnak olyan lenyomatai maradnak a személyiségben, amelyek a kés?bbiekben messzemen?en meghatározzák a feln?ttkori kapcsolati igényeiket. Ezekben mindkét fél fel?l nézve hangsúlyos szerepe van az infantilis – vagyis a gyermekkorban ki nem elégített – vágyaknak és igényeknek. A nárcisztikus fél – a borderline-nal ellentétben – megélhette azt, hogy ? valakinek különleges.  A korai köt?désb?l hozott emlékfoszlányokban ? van a szül?i figyelem középpontjában – de vagy e figyelem intenzitása, vagy id?beli kiterjedése nem elegend? a gyermek korszakos igényeihez képest. A nárcisztikus félnek tehát vannak emlékei az anyai érzelmi tükrözöttségr?l, jóllehet ez ritkán volt megfeleltethet? a gyermek bels? élményének.

Az anyai figyelem fókuszában

Ezen a ponton néhány mondat erejéig ki kell térnünk a korai köt?dés id?szakának e fontos jelenségére. A korai köt?dés világában az anyai tükrözés teremt rendet a világban és a fejl?d? személyiségben. Az anyai tükrözöttség az alapja a szelf integráltságának és integráltság-élményének – kicsit leegyszer?sítve annak az érzésnek, hogy jól érzem magam a b?römben, rendben vagyok, egyben vagyok. Ez a bels? kép mindennapi interakciók (szoptatás, etetés, pelenkázás, altatás, játék stb.) rendszeresen ismétl?d? mintázata alapján épül föl, évek hosszú sora alatt. Minél több örömet talál az anya a gyerekkel való interakciókban, érzelmileg minél jobban átadja magát ezeknek a tevékenységeknek – és nem nélkülöz némi intuíciót sem –, gyermekének annál nagyobb esélye van a pontos tükrözöttségre. Más szavakkal: annál nagyobb esélye van az egészséges személyiségfejl?désre.

A korai években tehát az anya szerepe kimagasló: strukturálja, rendszerezi és jelentéssel látja el a gyermek világát. Minél kevésbé kötik gúzsba az anyát valamiféle (nevelési vagy bármilyen) elvek, minél kevésbé üldöz valamiféle (pl. a tökéletes anya stb.) ideákat, a gyermek annál inkább az anyai figyelem fókuszában érzi magát, hiszen az ilyen anya érzelmileg elérhet?, jelenléte hiteles.

Az anya érzelmi válaszkészsége, elérhet?sége, hitelessége hosszú ideig meghatározó fontosságú a fejl?d? személyiség számára. A kés?bbi nárcisztikus ember anyja nem úgy és nem akkor elérhet?, ahogy azt a gyermek korszakos igényei diktálnák, hanem kiszámíthatatlanul, a gyermek számára megjósolhatatlanul van jelen a kapcsolatban, ami egyfel?l nem segít bels? stabilitásának kialakításában, másfel?l kifejezetten hátráltatja az egységes és realisztikus énkép, valamint az ehhez tartozó épkézláb önértékelés kialakítását. Az anyának ez a (gyermeke fel?l nézve) kiszámíthatatlan (kapcsolati) ki-bemászkálása elhúzódó, de a gyakori ismétl?dése miatt zaklatottságot eredményez a gyermek személyiségében – s ez a zaklatottság lesz az ismer?s, a bels? világot meghatározó közeg.

 A hamis szelf kialakulása

Az anya érzelmi jelenlétének ez az ingatag megjósolhatatlansága kedvez az úgynevezett hamis szelf kialakulásának. A gyermek ugyanis valahogy mindenképpen az elérhetetlen anya kedvében szeretne járni, hogy bírhassa közelségét és figyelmét – amolyan áldott jó gyerek lesz, hogy ne jelentsen problémát, igyekszik jólnevelten, szolgálatkészen viselkedni, csak hogy részesülhessen az anya pozitív tükrözésében. De nem sikerül neki. A hamis szelf az id?k során az értékesnek vélt vonásokat tartalmazó szervez?déssé alakul a személyiségen belül, amelyet a külvilág vélhet?leg elfogad, de amely ugyanakkor nem illeszkedik szervesen a személyiség többi részéhez. Álságos „artefakt” – egy „díszlet”, amely segít elrejteni a személyiség kevésbé el?nyösnek, ezáltal nem vagy nehezen szerethet?nek vélt vonásait. A személyiségfejl?désnek ez a kett?ssége határozza meg a nárcisztikus személyiség kialakulását, s ez eredményezi a nárcisztikus emberre jellemz? specifikus identitásdiffúziót, vagyis a bels? egységesség élményének hiányát: az irreálisan leértékelt és az irreálisan túlértékelt szelfrészek integrálatlanságát.

Szeretetmegvonás és leértékelt szelf

A kés?bbi nárcisztikus ember anyja gyakran szeretetmegvonással min?síti gyermekének valamely érzését, viselkedését vagy személyiségvonását – az ily módon min?sített jelenségekhez pedig majd ? is hasonlóképp fog viszonyulni. Lesznek nem elfogadható, mi több, elutasítandó érzései, állapotai, amelyekhez az anyai mintához hasonlóan nem tud elfogadással viszonyulni, megszakad a bels? (érzelmi) folytonosság élménye. A bels? világ kettéválik: elfogadható és elutasítandó állapotokra. Utóbbiak állnak össze az úgynevezett leértékelt szelffé, amelyet átélni gyötrelmes, a külvilág el?l pedig mindenképp rejtegetnie kell, hiszen ha ez napvilágra kerül, akkor ? szeretetet, elfogadást, figyelmet, népszer?séget veszít. Ez szerepel ugyanis a régi, anyai primér kapcsolat forgatókönyvében, és ? az ebben foglaltaknak megfelel?en képzeli el és éli majd meg a másik fél viszonyulását és bánásmódját kés?bbi kamasz- és feln?ttkori romantikus kapcsolataiban, nemritkán még a barátságaiban is.

A nárcisztikus személyiségnek ez az „összekovászolatlansága” jelenik meg az ingadozó, megjósolhatatlanul hullámzó önértékelésben, nagyravágyó célok azonnali teljesítésében, és abban az érzésben, hogy a világ adósa, neki járnak dolgok: tisztelet, népszer?ség, hatalom stb. – kinek mi.

„Otthonos” zaklatottság

A kés?bbi nárcisztikus ember kora gyermekkori világa koránt sincs tehát körbebársonyozva, s bár általában látványos, durva események nem (feltétlenül) szegélyezik a feln?ttkorig vezet? útját, elegend? muníciót mégsem kapott egy harmonikus, stabil, békés és egységes bels? világ kialakításához. A nárcisztikus emberek többsége szinte folyamatosan valamiféle bels? zaklatottságot, nyugtalanságot, rendezetlenséget, ?zöttséget él át, és a megoldást általában nem önnön személyiségén belül, hanem azon kívül, gyakran a párkapcsolatban keresi. És teszi ezt többé-kevésbé sikeresen, hiszen félresiklott és zaklatott kapcsolatok során át reprodukálja – tudattalanul – a gyermekkorából ismer?s bels? állapotokat, miközben tudatosan békés, nyugodt, meghitt kapcsolatra vágyik, ám ha ilyenbe botlik, rettent? hamar unatkozni kezd – a zavaró, ám régr?l ismertsége miatt otthonos zaklatottság híján.

Törvényszer?, hogy partnereinket saját bels? rendezettségünknek, integráltságunk fokának megfelel?en választjuk – nincs ezzel másképp a nárcisztikus ember sem, még ha sok esetben jobban összerakottnak látszik is, mint borderline partnere. Vagyis a nárcisztikus fél sikere abban áll, hogy egy borderline-t választva ismer?s kapcsolati képletre lel – az a bizonytalan ki-bemászkálás, ami a nárcisztikus fél ismer?s gyermekkori közege, meg tud ismétl?dni a romantikus kapcsolatban. A hullámvasút mindkét résztvev? számára ismer?s, otthonos, még ha kellemetlenül zaklatott is. A nárcisztikus fél az érzelmi közelséggel kett?s viszonyt ápol: vágyik rá, ugyanakkor retteg t?le, amint föntebb láthattuk.

Szerethet? vagyok?

Mi következik mindebb?l a párkapcsolatban? Egy furcsa tánc, ahol a nárcisztikus fél megpróbálja a számára optimális kapcsolati/érzelmi távolságot oly módon „bel?ni”, hogy lehet?leg a szebben polírozott, vonzóbb (-nak hitt) felszínek kerüljenek a partner felé, mindeközben persze vágyik a teljes elfogadásra – amit viszont ? maga lehetetlenít el. Az ? érzelmi elérhet?sége – akárcsak az anyjáé annak idején – er?sen limitált. A leértékelt szelfrész nem látszódhat, azzal ?neki min?sített viszonya van, rég eldöntötte ugyanis, hogy elfogadhatatlan – az pedig egyáltalán nem hihet?, hogy ? mindezzel együtt szerethet?. Tehát minden igyekezete ellenére személyiségének egy meghatározott részét (javarészt ugyan tudattalanul) távol tartja az aktuális kapcsolatától. Miközben persze épp e be nem vont személyiségrész miatt föler?södnek a kételyei saját szerethet?ségében, a másik szeretetében és elkötelezettségében, amit a nárcisztikus ember egy kalap alá vesz. Számára ugyanis magától értet?d? és automatikus az, hogy a másik is ugyanúgy viszonyul hozzá, mint ? saját magához. Ezt hívjuk projekciónak.

A nárcisztikus ember szilárd meggy?z?dése, hogy ? egészében nem elfogadható, ?bel?le csak a hamis szelfben foglalt részek szerethet?k – és ez az a fényes homlokzat, amelyet ? a világ felé, így az idealizációra mindig kész borderline felé is mutatni kíván. A borderline hozza is a papírformát, és lelkiismeretesen idealizál, hiszen neki a biztonságos függéshez erre van szüksége – ami által a nárcisztikus fél fölmagasztosul és a mennyekig szárnyal. Legalábbis egy ideig. A kapcsolat keretei között mindkét fél meger?sítést keres és akar átélni – ennek tartalma azonban eltér. Míg a nárcisztikus fél abban szorul meger?sítésre, hogy ? különleges, borderline partnere annak igazolására vágyik, hogy egyáltalán (önálló pszichológiai entitásként) létezik.

Érzelmi hullámvasúton

Ez a meger?sítésre szorulás – az egyedüllétt?l, magárahagyottságtól való félelemmel párhuzamosan – egy jellegzetes emocionális hullámvasutat indít el kettejük közt, amelynek az érzelmi „húzd meg, ereszd meg” részében a nárcisztikus fél az úgynevezett „nárcisztikus visszavonulással” viszi el az éppen aktuális pálmát. Ez valójában az anya érzelmi elérhetetlenségének pontos mása, amely a borderline partnert a visszajelzések teljes elmaradása miatt alaposan kétségbe ejti. Ilyenkor a nárcisztikus fél érzelmileg kivonul a kapcsolatból, akár napokig szóba sem áll partnerével, egyszer?en keresztülnéz rajta, semmibe veszi. Ez többnyire olyan sért?dés következménye, amikor a nárcisztikus fél „istenítése” valami okból szünetel, vagyis nem kenegetik hájjal, nem néznek föl rá, ? pedig – érzelmi tartalékok híján – nem tudja átélni az egyediség, a kivételezettség érzését. Neki azonban erre az érzésre szüksége van, az élmény átélésének kiszolgáltatottja – nagyjából annyira, mint a függ? ember a drognak.

Meger?sítésb?l sosem elég

Mivel a nárcisztikus ember énképe labilis, törékeny, értékei állandóságában – és azok fölismerhet?ségében – nem hisz, nem bízik, számára minden visszajelzés azonnali és persze (sajnos) illékony, vagyis meger?sítésb?l sosem elég. Emiatt szeretnek például a nárcisztikus férjek az ún. „általános megteremt?” szerepébe bújni. Anyagi jólét veszi ?ket körül, s miközben a jólét biztosításáért hálát várnának el a környezetükt?l, nem látják a közhelyes csapdát: a munkahelyi és anyagi sikerek hajkurászása valójában az ingatag énkép „pozitívban tartásáról” szól. A szó szoros értelmében vett (els?sorban anyagi) jutalom azonnalisága meger?síti a hamis szelfet, mindeközben pedig érzelmileg elérhetetlenek a család számára. Otthonra egy kimerült, fáradt, gyakran földúlt, háklis, kissé „visszababásodott” valaki kerül, akit azért is meg kell dicsérni, ha a levetett zokniját a szennyesbe teszi.

Erre persze a borderline félnek nincs energiája, na, ? nem ilyen lovat akart, elindul a leértékel?dés, ami a nárcisztikus félnek a poklok pokla. Ezt a borderline hamar megtanulja és nem rest alkalmazni, az ? természetét?l amúgy sem idegen az idealizálás/leértékelés állandó hullámzása. Ilyenkor hangzanak el a nárcisztikus fél részér?l a „régen, amikor még szerettél” kezdet? mondatok.

„Adjon úgy is, ha nem kérem”

Ebben a párosban mindkét félnek nehézségei vannak a kapcsolati igények és szükségletek kifejezésével. A nárcisztikus ember gyengeségnek tartja, ha megfogalmazza, mit vár partnerét?l, szégyen övezi ezt a tartományt – tekintsünk csak vissza az egyáltalán nem válaszkész, nonreflektív anyára. Ez a „nekem a kérés nagy szégyen” beállítódás nem könnyíti meg a másik dolgát, a nárcisztikus fél (tudattalan) vágya ugyanis az, hogy találják ki, mire is vágyik, és járjanak el aszerint – pont, mint egy kisgyerek. Borderline társa szinte gondolatolvasó módon képes is erre, s visszatér az örök gyógyírhez, az idealizáláshoz, csakhogy a nárcisztikus félben addigra már ott van a tüske. Számára az idealizáció a szeretve levéssel egyenl? – az érzés tehát, hogy ez elveszthet?, hogy jó lesz vigyázni, ki lehet esni a pikszisb?l, máris életbe lépteti a régi forgatókönyvet. „Ennek is csak addig kellek, amíg talicskázom haza a lóvét”, gondolja ilyenkor kifejezett dühvel, és nagy lendülettel kezdi sorolni (aktuálisan föl nem ismert) erényeit, amivel persze b?ntudatot kelt a partnerében. Minthogy pedig b?ntudatot senki nem szeret manipulatívan gerjesztett érzésként átélni (így a borderline fél sem), az eredmény a leértékel? örvény tovább-romlása lesz. A nárcisztikus fél ilyenkor vagy nagy gerjedelemmel rázendít, vagy visszavonulót fúj, kivonul – és nemritkán máshol keres vigaszt. Ez nem feltétlenül jelent párhuzamos kapcsolatot, panaszkodhat barátoknak, kollégáknak, de fordulhat nagy lendülettel a munkahely felé is, ahol gyors pozitív visszajelzés érhet? el.

Kapcsolati kavalkád

A nárcisztikus/borderline kapcsolat színes világának leírása a végtelenségig folytatható. Mint láthattuk, e két személyiségzavar gyakori kölcsönös választása alapvet?en sokkal inkább a személyes sorsból, a személyiségfejl?dés viszontagságaiból adódó kóros illeszkedési pontok mentén történik, semmint az érett elkötelez?dés alapján. Ugyanakkor ezen illeszkedési pontok és mögöttes lélektani mechanizmusok összetartó ereje nem jelentéktelen, s?t. Emiatt is gyakori, hogy a pár együtt keres segítséget, nem pedig a két fél külön-külön. A párok kezelése segít a másik lelkivilágának megértésében és a kapcsolati jelenségek alternatív értelmezésének kialakításában. Ez pedig nagy segítség két olyan ember számára, aki nehezen távolodik el az énközpontú magyarázatoktól. Ezek a kapcsolati (és egyéb) jelenségekre vonatkozó azonnali – és szinte megfellebbezhetetlen – értelmezések nagymértékben megnehezítik a két fél számára partnerük érzelmi megközelíthet?ségét. Kölcsönösen szenvednek, abbahagyni azonban pont az érzelmi involváltság (és annak téves értelmezése) miatt mégsem képesek. Az érzelmi bevontság ugyanis számukra egyenl? a másik fél érzelmi elérhet?ségével, az pedig a kapcsolat létével. Érdekes módon a kavalkád ezen része viszonylag könnyen megoldható, ám a személyiségzavar korrekciójához többéves egyéni terápiára van szükség.

*A bevezet?ben említett cikk a borderline/nárcisztikus pár kapcsolatának dinamikájáról: kattints!