A desszertnek mindig van hely?

Egy igazi magyaros vasárnapi ebéd gyakran vezet ahhoz, hogy degeszre esszük magunkat. A végén már nem esik jól a falat, de megesszük, mert imádott édesanyánk vagy kedvenc nagymamánk f?zte. Esetleg egy méregdrága étterembe ültünk be, és csak azért sem hagyunk semmit a tányéron. Megfogadjuk, hogy soha többet nem eszünk ennyit, mert ha még egy falatot lenyelünk, kipukkadunk. És ekkor az elénk varázsolt ínycsiklandozó desszert mindezt egy csapásra elfeledteti velünk, élvezettel faljuk be.

Persze, mindennek ára van. Az étkezés utáni „kajakóma” közben, ha még van energiánk gondolkodni, felvet?dhet a kérdés: teleettük magunkat, hogy fért még belénk a desszert? Sokan úgy tartják, ilyenkor egy olyan szervünk lép m?ködésbe, ami eddig elkerülte a tudósok figyelmét. Ez a nassolnivalók fogyasztására fenntartott „desszertgyomor”. A tudomány jelen állása szerint azonban ezt hasunk helyett érdemes máshol keresni. A jelenségre a lélektan kínál megoldást.

Desszertgyomor és egyéb nyalánkságok

Ne kerülgessük tovább a forró kását. Ízlelgessük kicsit a következ? kifejezést: szenzorspecifikus telítettség. Közérthet?bb nevén desszert-hatás. Még mindig nem tudjuk, hogy ezt eszik-e vagy isszák? Pedig a hozzáért? étteremtulajdonosok akár tudatosan, akár ösztönösen, de mindig is éltek a jelenség adta el?nyökkel. Étkezés után a pincér nem véletlenül kérdezi, szeretnénk-e desszertet rendelni. A desszertmenü ellenállhatatlan fényképei is növelik annak esélyét, hogy megkívánjunk még egy kis nyalánkságot. Vigyázzunk, ez nem csak édességekkel m?ködik! A szenzorspecifikus telítettség miatt eszünk sokkal többet svédasztalos étteremben, mint ha étlapról rendelnénk. Ezért eszünk több sültkrumplit, ha nemcsak ketchup, hanem változatos szószok vannak mellé. Változatos. Ez a kulcsszó. A desszert-hatás mögött ugyanis az az alapvet? tulajdonságunk áll, hogy sokféleségre vágyunk. Ha sokáig ugyanazt az ételt esszük, hozzászokunk, csökken az általa okozott élvezet. Mire a fogás végére érünk, már unjuk. Ezzel szemben, ha újdonságként találkozunk egy még nem kóstolt ennivalóval, az ismét nagyobb élvezetet jelent. Visszahozza az étvágyunkat.

Hirdetés

Barbara Rolls, a Pennsylvaniai Állami Egyetem kutatója a nyolcvanas évek óta foglalkozik a jelenséggel. Egy izgalmas kísérlete során a résztvev?knek nyolc fogást kellett értékelniük aszerint, mennyire tartják azokat étvágygerjeszt?nek. Kés?bb a fogások közül mindenkinek kiosztottak véletlenszer?en egyet. Addig kellett enniük, ameddig jól nem laktak. Ezután újra felmérték a résztvev?k étvágyát, ami jelent?sen megváltozott. Az elfogyasztott ételt utólag már egyáltalán nem találták olyan vonzónak. Persze, gondolhatnánk, hisz már nem voltak éhesek! Azonban a többi fogást továbbra is kívánatosnak értékelték. Valójában az történt, hogy a fogyasztott étel unalmassá vált, míg a többi izgalmas, jutalomérték? új ingert jelentett az agynak.

Agy vs. gyomor: 1-0

Vajon Rolls kísérleti alanyai mennyit ettek volna, ha az összes fogás eléjük kerül? Nos, az biztos, hogy többet, mint általában. A kutató egy másik szemléletes kísérlete szerint 40 százalékkal többet eszünk, ha egy négyfogásos étkezésnél különböz? ételek kerülnek elénk, mint ha minden fogás ugyanabból állna. Étvágyunk több fogáson keresztül sem csökken, ha változatos a kínálat. Ez persze nem azt jelenti, hogy az olyan alapvet? fiziológiai jelzések, mint az éhség vagy jóllakottság nem is számítanak. Inkább azt, hogy sokkal komplexebb folyamat áll fogyasztásunk mögött, amelyben a fiziológia és a pszichológia egyaránt jelen van. A f?z?m?sorok gusztusos harapnivalóit látva megkordul a gyomrunk, de agyunk is „megéhezik”. Teltségérzetünket sem csak gyomrunk tágulása okozza – pszichológiai telít?dés is végbemegy bennünk a sokadik falat monotonitása következtében. Kényes egyensúly ez test és lélek között, ami most felborulni látszik. Az addikciókkal foglalkozó pszichiáter, dr. Nora Volkow szerint a gyomor által „leadott” jelek a gyorsételek és desszertek világában egyre kevésbé tudják felülírni agyunk örömközpontjának jelzéseit. Ez nemcsak ahhoz vezethet, hogy túlesszük magunkat. Sokszor meg sem kell ízlelnünk az ételt, hogy ráunjunk és elmenjen t?le a kedvünk. Az amerikai Carnegie Mellon Egyetem kutatói szerint elég elképzelnünk, hogy 30-szor egymás után majszolunk M&M’s-et, hogy már ne is vágyjunk rá. Hasonló jelenség történik akkor, amikor szakácstudományunkat megcsillogtatva készítünk magunknak ebédet, de mire a végeredmény ott g?zölög el?ttünk az asztalon, már nem is kívánjuk. Addigra ugyanis megunjuk az illatát, látványát és az összes képzelgést arról, milyen finom lesz…

Áldás vagy átok?

Az eddigi példák alapján a desszert-hatás inkább átok, mint áldás. Gondoljunk csak bele! Ha lakodalomban, vagy svédasztal közelében járunk, túlesszük magunkat. Ehhez képest mire nehéz munkával összehozunk magunknak valami finomat, már nem is kívánjuk. Megdöbbent?, hogy épp desszertgyomrunk lehet az oka fajunk fennmaradásának. Evolúciós szakemberek úgy érvelnek, hogy a törzsfejl?dés során a mindenev? állatoknak – köztük nekünk is – az számított a legjobb taktikának, ha kis mennyiségben viszünk be sokféle táplálékot. Erre azért volt szükség, hogy minél kevesebb mérget és minél több esszenciális tápanyagot fogyasszunk. Nemhiába tartották már az ókori rómaiak is, hogy a változatosság gyönyörködtet! Napjaink jóléti társadalmában azonban épp az ellenkez?je érvényesül. Folyamatosan növekv? választékból szemezgethetünk egyre nagyobb mennyiségeket. A különböz? adalékanyagoknak köszönhet?en ráadásul könnyen és olcsón megjutalmazhatjuk agyunkat, anélkül, hogy testünkbe bármilyen hasznos tápanyagot juttatnánk. Úgy t?nhet, patthelyzetbe kerültünk. Az evolúció során szerzett tulajdonságoknak nem szokása egyik napról a másikra elt?nni, de a minket körülvev? világtól sem elvárható, hogy visszafejl?djön. Akkor miért nem próbálunk el?nyt kovácsolni a helyzetb?l? Akár egészségesebbé is tehetjük étrendünket a desszert-hatást felhasználva!

A tudatosság hatalma

Figyeljük meg érzéseinket, gondolatainkat hasonló helyzetekben, és álljunk meg egy percre. Gondoljuk végig. Persze, hogy jobban kívánjuk azt a gusztusos olasz prosciuttós szendvicset a pékségben, mint a táskánkban lapuló, gondosan elkészített ebédünket! A szendvics új és izgalmas. Az ebéd illata, látványa pedig megszokott, unalmas. Ellenben, ha az ebédünk sokféle szín?, íz?, formájú összetev?kb?l áll, sokkal inkább kielégíti a változatosság iránti igényünket. Még jó, hogy háromszor annyi fagyit eszünk a sógornál vendégeskedve, mint otthon, ha nálunk csak csokis van, náluk viszont eper, vanília és csokoládé! Csakhogy, ha többféle gyümölcsöt vágunk össze egy tányérra, abból is többet eszünk. Ha a szeletelt zöldségek mellé különböz? szószokat is biztosítunk mártogatósnak, azzal a legelkötelezettebb zöldségutálót is falatozásra bírhatjuk. Természetes, hogy összefut a nyál a szánkban a desszertt?l! Ahogy az is, hogy ha egy kiadós családi ebéd után próbálkozunk vele, abból jó eséllyel „kajakóma” lesz. Ám ha mindenb?l kevesebbet szedünk a tányérra, vagy várunk a desszert el?tt egy órát, elkerülhetjük a kellemetlenségeket, és ugyanúgy jutalmazzuk agyunkat a változatos étkezéssel.

Persze, másra is használhatjuk újonnan megszerzett tudásunkat. Ha legközelebb valaki megkérdezi, hogy fér belénk még desszert is, ha már a f?ételt alig bírtuk megenni, habozás nélkül rávághatjuk: „Tudod, ez a desszerthatás miatt van. Hallottál már róla?”.

2021-01 lapszámban megtalálható