De mit mondhatnánk azokról az érzelmi döntésekr?l, amiket a magánéletünkben, a családi életben vagy a munkánkkal kapcsolatban kell meghoznunk? Vagy azokról, amelyek mögött a kérdések jóval homályosabbak, és arról szólnak: „Jól csinálom az életem?”

Ma, a mikrogenerációk korában úgy t?nik, mintha a szül?k és nagyszül?k nemzedéke nem bajlódna annyira ezekkel a kérdésekkel. Hajtják a mókuskereket, és nem mindig számolnak be arról, hogy dilemmát okoz-e számukra, mit csinálnak jól vagy rosszul. Pedig nekik is vannak komoly problémáik, akár a gyereknevelés, az életkor vagy az egzisztenciális pozíció terén. Mégis, sokszor úgy t?nhet, fegyelmezetten menetelnek el?re – még akkor is, ha rossz irányba… „Nincs id?nk megélezni a fejszét, mert vágni kell a fát!” – lehetne a jelmondatuk.

Öt centiméternél hosszabb gondolat…

A fiatalabb generációk életét leginkább az önértékelési kérd?jelekkel teli bizonytalanság jellemzi – ami azt is jelenti, hogy életük minden területén nehezebb dolguk van felmen?iknél, mert egy eleve mozgó talajon kell biztonságos tornagyakorlatokat bemutatniuk. A talaj mozog, olykor lejt a pálya, és gyorsul az id?, amelyben döntéseiket meg kellene érlelniük és aztán meghozniuk. Thomas Hylland Eriksen A pillanat zsarnoksága cím? kötetét azzal kezdi, amivel általában minden „régi típusú” gondolkodó. Lehet, hogy kultúrpesszimistának, esetleg kultúrkonzervatívnak fogják ?t gondolni, de akkor is leírja: „olyan társadalomban élünk, ahol már nincs id? egy öt centiméternél hosszabb gondolat végiggondolására”.

Igaza van. A gyorsaság nem tesz jót semmilyen érzelmi folyamatnak, csak a sodródásnak kedvez, ami után törvényszer?en megjelennek a kételyek. Az id?sebb generációknak is vannak kérd?jelei az életüket illet?en, de ?k már egy kialakult vágányon haladnak. A fiatalabbak azonban gyakran még azt sem tudják, hová is kéne tenni a talpfákat, ahol majd nem siklik ki a vonat.

Döntések, gyorsaság, elbizonytalanodás

A fenti triász általában jellemz? mostanában. A döntéshozatal érzelmi folyamata „a gyümölcsjoghurttól az életvezetésig” magával hordozza a kételkedés, a hezitálás és az önértékelési szorongások felbukkanásának lehet?ségét – és amikor azt gondoljuk, másoknak nyilván sokkal könnyebben megy, gyakran nem látjuk a teljes képet. Azt az érzelmi hátteret, amelynek birtokában az illet? tudattalanul megalkotja döntéshozatali folyamatait, ahogy döntései megszületnek.

Egy alkalommal beszéltem egy aneszteziológussal, aki elmondta, valóban vannak olyan helyzetek, amikor egy m?tét során neki mindössze alig fél perce van arra, hogy döntsön a változtatásról. „Olyankor felpillantok a m?t?ben az órára, látom, hogy van negyven másodpercem, és akkor végiggondolok mindent, aztán döntök, de úgy, hogy fél szemem az órán van, mert nem csúszhatok.”

Az életben általában kevésszer kerülünk olyan helyzetbe, hogy villámgyors vészhelyzeti döntést kellene hoznunk, de a fenti mondatok mégis tanulságosak. Adva van a helyzet, az id?faktor, a probléma. A megoldást az id?kezelés optimalizálása, a biztonságos szaktudás és a bátorság vagy határozottság együttese alkotja. Nincs id? szorongásoldásra, mert cselekedni kell. Bízni kell abban, hogy a helyzet felismerése és kezelése jól történt. Mindez az életben is így zajlik, nemcsak egy életveszélyes m?tétnél. De miután az id?vel magunk bánunk, sokszor a szorongások hamarabb felélednek, mert a halogatás „m?vészetét” gyakorolva hetekig, hónapokig is elhúzhatunk egy olyan érzelmi folyamatot, amiben aztán az sem biztos, hogy a végeredménnyel elégedettek lehetünk. Így áll el? az a helyzet, hogy ma az életvezetéssel, a választásainkkal, a perspektívánkkal kapcsolatos szorongások korát éljük, s az aggodalmak e szövevénye miatt egyre bonyolultabbnak t?nik az életünk.

Gyakran halljuk pszichoterápiás helyzetekben, hogy „Most már elegem van, történjen valami!” De hát mi is történhetne, ha az illet? fél döntést hozni, ha inkább sodródik a saját életében?

A passzivitás biztonsága

Kevés ember mondhatja el magáról, hogy állandóan csak örömteli pillanatokat és sikeres perceket él meg – a másik véglet, ha valaki azt éli át, hogy szinte minden fontos szituációt elszúr, fél órával kés?bb már látja, mennyire mást kellett volna mondania, egyszóval hogy megint eltolta, szokás szerint, ahogy mindig… A fiatal generációk sokszor reagálnak erre visszahúzódással, illetve az ilyen szituációk kerülésével. És bár ez olyan helyzet, amib?l sokat lehetne tanulni, mert ezek a tapasztalatok csiszolják döntési képességeinket, gyakran látjuk, hogy a passzivitás biztonsága vonzóbbnak bizonyul.

Az élet bármely területén is járunk, döntéshelyzetekben két fontos jellemz?t kell számításba vennünk. Az egyik az érzelmi tényez?, vagyis minden, ami áthullámzik rajtunk abban a percben, a másik viszont az értelmi eszközök m?ködése, tehát a gondolkodás, az átlátás és a higgadt problémamegoldás képessége. Ha egy vígjátékban azt látjuk, hogy f?h?sünk izzad, szorong, dadog, és mindent megadna azért, hogy máshol lehessen, rögtön tudjuk, hogy valószín?leg nem élete legjobb mondatait fogja kicsiholni magából. Ugyanígy ismer?s az ellenkez? véglet: a hidegfej?, számító, pókerarcú szerepl?, akin senki nem igazodik el a fontos szituációkban, és aki a legtöbbet söpri be minden jelenet végén.

Van olyan karakter, aki egész életében konfliktuskerüléssel jellemezhet?, vagyis állandó er?feszítései arról szólnak majd, hogy „megússza” a szituációkat – és nem számít, milyen áron. Akik viszont nem félnek önmaguk érdekeinek képviseletét?l, bátran belemennek olyan beszélgetésekbe is, ahol végig érvelni, magyarázni kell, mert ?ket a gy?zelem élteti. Hétköznapi életünkben általában e két véglet között mozgunk.

A stratégiák

Ha valaki úgy érzi, hogy ? a klasszikus lépcs?házi viccmesél?, akinek a poén csak kés?bb ugrik be, akkor érdemes el?re felkészülnie a döntési helyzetekre. Ez nem jelent mást, mint hogy át kell gondolni, kivel is állunk majd szemben, ki ? nekünk, mit akarunk t?le és a szituációtól, milyen érzésekre számíthatunk a másiktól és magunktól. Ha például a f?nökünkkel kell el?léptetést vagy eltolt munkát megtárgyalni, érdemes tisztában lennünk azzal, hogy alapvet?en kedveljük-e, vagy inkább kicsit tartunk t?le, hogy mennyit vagyunk képesek felvállalni a saját hibáinkból, felel?sségünkb?l és vágyainkból. Azt is végigfuttathatjuk gondolatban, vajon megemeli-e a hangját, vagy inkább elhalkul majd, miközben nekünk már a gombóc egyre n? a torkunkban – vagy ellenkez?leg, kedvesen fog beszélgetni, miközben jottányit sem enged a saját igazából. Az önismeret ezen a területen is nagyon fontos tényez?, mert sokkal jobb a helyzet, ha tisztában vagyunk saját m?ködési jellemz?inkkel, ha felismerjük, mely ponton szoktuk a fonalat – és a játszmát – elveszíteni.

Ez a stratégia segít abban, hogy azt érezhessük, a helyzet feletti kontroll a kezünkben van, és nem az események sodornak magukkal. Mikor az érzelmek túláradnak valakiben, ez általában értelmi eszközeinek színvonalcsökkenéséhez vezet. Nagyjából úgy, mint az érettségin, ha a szorongás nagyra dagad, egyre kevesebb a valószín?sége, hogy beugrik a mohácsi vész évszáma. Ez azonban nem jelenti azt, hogy törvényszer?en így kell lennie, mert az érzelmek kezelése és a racionális gondolkodás megtartása begyakorolható képesség.

Az érzelmek m?ködése

Amikor tényszer?en kell döntenünk, tehát tárgyi vagy egyéb kézzelfogható tétje van a dolognak, látszólag könnyebb a helyzet – nem így, amikor érzelmekr?l, életmódról, párkapcsolatról van szó. Életünk minden döntése után a lelki egyensúlyunk mérlegének serpeny?i mutatják majd meg, hogyan is értékeljük a helyzetet. Ha a mérleg egyensúlya tartósan felborul, az azt jelenti, hogy megsz?nt a nyugalom és a biztonság, s gyakran megjelenik a szorongás. Olykor valaki csak azt érzi, hogy valami nem jól van, nem teljesen elégedett – ez a diszkomfortérzés azt jelzi, hogy valamit beáldozott az ember, vagy alárendel?dve kellett elfogadnia valamit.

A világon rengeteg olyan házasság van, melyben a felek mindennapos diszkomfortérzése valójában a hajdani párválasztásra vezethet? vissza, amibe az évtizedek során beleragadtak. A fiatalabb generációk ma szívesen menekülnének ett?l az érzést?l, ars poeticájuk – „én nem leszek boldogtalan” – kiindulópontnak nem rossz, ám utána jönnie kell egy másik gondolatnak is, ami megfogalmazza: „így szeretnék boldog lenni”. Ez azt bizonyítaná, hogy a cél és az elhatározás világos és egyértelm?, nem pedig szorongásvezérelt.

Egyszer valaki azt mesélte, hogy miközben autót vezetve a kátyúkat kerülgeti, szinte mindig belehajt a lyukakba, ha azon fohászkodik, hogy „csak nehogy megint belemenjek” – de ha azt fogalmazza meg, hogy „na, akkor most erre kanyarodom, mert ott egy kátyú”, akkor elkerüli ?ket. Az életünkben meghozott döntések, a lelki egyensúlymérlegünk állása nyilván nem csak ezekt?l a bels? mondatoktól függ majd, de a helyzet jól mutatja, mekkora szükség van arra, hogy önmagunkkal folytatott beszélgetéseink, bels? monológjaink ne a kudarckerülésr?l, hanem a helyzet optimális megoldásáról szóljanak.

A felmentések

Mindannyian ismerjük a „végül nem arra a szakra jelentkeztem, mert úgy gondoltam, oda nem vennének fel, mert nem ilyeneket keresnek, mint én” vagy a „próbáltam lefogyni, de pont jöttek az ünnepek, és akkor nem tehetem meg a családdal, hogy nem eszem a bejglib?l” jelleg? mondatokat.

Ezek olyan megenged? gondolatok, amelyek racionálisan nem állják meg a helyüket, és olykor hosszan kell magyarázni ?ket egy küls? szemlél?nek. Gyakori, hogy a felmentést, önigazolást takargatjuk, ám az igazság mindig kiderül. Az önigazolások tudattalan magyarázatok arra, amit nem tudtunk vagy nem akartunk megtenni.

Hibás döntések után gyakran hallunk olyan érveléseket, amelyek csak túlélni segítettek egy helyzetet, de a megoldásban nem vittek el?re. Könny? belátnunk, hogy aki ily módon oldja meg a problémáit, saját magának köszönhet?en nem tud majd igazi változást elérni, hiszen alapvet?en mindent megtesz az ellenkez?jéért. Amikor valaki felel?st keres élete alakulásáért, és mindig felmenti magát, akkor önmagára nézve kedvez?tlen helyzetet állít el?. Sok esetben ezek a felmentések valójában olyan tudattalan öndestruktív érzelmi folyamatok, melyek azt „segítik”, hogy az illet? rossz helyzetben maradjon. Amikor egy pszichoterápiás ülésen azt halljuk, hogy „nincs egy normális állás, pasi, n?, f?nök…”, majdnem biztos, hogy jönnek az önigazolások, amelyek a jól ismert tudattalan ismétlési kényszer miatt az életben oly sokszor el?fordulnak.

Az optimális önbizalom

Az elbizonytalanodás nem feltétlenül kellemes érzés, de nagyon fontos. Van optimális mértéke, ami azt jelenti, hogy utólag is megvizsgáljuk, mit és hogyan döntöttünk. Amikor ez a mérték túlszalad, és szorongásos állapotba csúszik át, akkor az egész döntési folyamat megkérd?jelez?dik. Az élettel kapcsolatos döntéseink leginkább érzelemvezéreltek és kevéssé racionális alapúak, de nyilván nem mindegy, hogy az e folyamatok tudattalan hátterét alkotó érzelem konstruktív vagy destruktív.

Akinek az önértékelése elég jó, és optimális az önbizalma, nem szeppen meg akkor sem, ha kiderül, valahogy mégis rosszul döntött. Az elbizonytalanodás az ? számára irányt?, és nem pallos, ami lecsap a fejére. Felismerni és bevallani, hogy rosszul döntöttünk valamiben, a legnagyobb dolgok egyike, amit megtehet valaki. Amikor azt mondjuk, a döntésekhez olykor bátorság kell, valójában arra is gondolhatunk, igazi bátorság ahhoz kell, hogy önmagunk mellett döntsünk. Ez nem a nárcisztikus érzelmek idealizációját jelenti, hanem bölcs belátást. Annak felismerését: nem biztos, hogy az élet minden döntését jól hozzuk meg, de ha belátóak vagyunk, és kibírjuk, hogy lelki egyensúlyunk néha meg-megbillen, akkor jól éljük az életünket.