El?érzet, megérzés

Egy baráti társaságban esett szó a megérzésr?l, el?érzetr?l, intuícióról. Nagyon meglep?dtem, amikor tanult, jól felkészült és m?velt ismer?söm „el?vezette véleményét” a problémáról. Szerinte a „hatodik érzék az a képességünk, mellyel képesek vagyunk a szubsztilis dimenzió, avagy az angyalok, szellemek, a mennyország stb. érzékelésére. Magyarázatként annyit, hogy a szubsztilis dimenzió túlmutat az öt érzékszerv világán, és csak a hatodik érzékszervünkkel tudjuk érzékelni. Szerinte van ilyen… Tudom, hogy folynak kutatások ennek bizonyítására – de azt is tudom, hogy minden szándék ellenére eddig még nem sikerült ilyet felfedezni. Mindig azt hittem, hogy az észlelés és érzékelés a pszichológia legjobban kim?velt területe, hiszen 1879 óta, a pszichológia megszületését?l folyik a vizsgálata. Ekkor lépett a spekulatív megközelítések helyébe a gyakorlat és kísérlet Lipcsében, Wundt laboratóriumában. Ezt minden pszichológus pontosan tudja, hiszen a pszichológiatörténet a pszichológusképzés fontos része… 

Akkor ott beszélgetés közben valahol elveszítettem a fonalat – ám a probléma „belakta” az agyam.  Érdekelt, hogy a szakemberek vajon mit írnak róla, számomra ugyanis ez a probléma nem létezett, mert a ráérzés, az el?érzet, a megérzés és az intuíció belesimult az életembe. A ráérzésre mindig úgy tekintettem, mint egy jó ötletre. Az el?érzeteim a jöv?re történ? felkészülést szolgálták.  A sok lehet?ség közül sokszor a megérzéseimre hallgatva válogattam ki azokat, amelyek a megoldást szolgálták a hozzájuk kapcsolódó bizonytalanságokkal együtt. Azt persze tudtam, hogy biztosra soha sem mehetek, de számoltam azzal is, hogy közben korrigálhatom a terveimet. És mindig vártam az intuíciókra, amelyek egyediségüknél, eredetiségüknél fogva a tudás új elemeit hordozták.

Ha jók a megérzéseink, akkor viszonylag egyenes úton és gyorsan haladunk el?re.  Ha nem, akkor baj van. Idegen helyen különösen fontos, hogy teret engedjünk el?érzetünknek, ami többnyire óvatosságra int. Általában veszélyforrásokra figyelmeztet, és egész létünket a veszélyforrások feltárására, elkerülésére irányítja. Ha elegend? ismerettel, tudással rendelkezünk az adott területen, akkor ennek pontossága az észlelt és feldolgozott információk mennyiségét?l és min?ségét?l függ. Az biztos, hogy tapasztalatainkat az agyunk elraktározza és szükség esetén el?varázsolja, ami az alapérzelmek programjai szerint zajlik. Ha nem lenne ilyen képességünk, baj lenne a világhoz történ? alkalmazkodásunkkal is. Mert rá kell éreznünk a jóra, hogy évezzük a világot – de arra is, ami veszélyt jelent számunkra.

Megérzéseinkre persze sokszor nem találunk magyarázatot, ezért sok bennük a bizonytalanság, ami el?érzetként, a hozzá köt?d? hangulatként jelenik meg bennünk. Félelem a betegségekt?l, a magánytól, a munkahely elvesztését?l. Örömteli várakozás egy találkozás el?tt. Szomorúság szeretteink sorsa miatt…

Az el?érzet lényege

Az el?érzet az a fejlett alkalmazkodási mechanizmus, amely a jöv? veszélyeire és lehet?ségeire figyelmeztet. Olyan érzelem, amely valamilyen bizonytalansággal vegyes jöv?beni történés lehet?ségét vetíti el?re. Feltárja alkalmazkodásunk hiányosságait is, és arra ösztönöz, hogy a veszélyhelyzet elhárítása érdekében ezeket kiküszöböljük. Egyes elemeihez a jöv?re irányuló bels? nyugtalanság kapcsolódik, amit el?tervezéssel, különböz? forgatókönyvekkel csökkenthetünk. Ezzel párhuzamosan el?revetíti a várható hasznot, eredményt, nyereséget, örömöt is. Ennek a két hatásrendszernek er?s hajtóereje és visszatartó hatása van jöv?beni magatartásunkra.

Az el?érzet és a hozzá kapcsolódó érzelmek

Az el?érzet, az „intellektuális jöv?belátás” minden pontja er?sen változó érzelmi-hangulati állapottal jellemezhet?. A jelent észlelésünk aktuális tényez?i határozzák meg, jöv?re irányuló gondolkodásunkat viszont er?sen befolyásolják az elérési út során felmerül? nehézségek.  Megjelenik az út végének, végeredményének, céljának a tartalma – egyben az erre jellemz? érzelmi állapot is. Könnyen keveredik más érzelmekkel:

• Ha bizalommal, kialakulhat a vak, a végzetes hit.
• Ha örömmel vegyül, akkor az optimizmusra ad okot.
• Ha félelem kíséri, aggodalom lesz az eredménye.
• Ha haraggal keveredik, az agresszióhoz vezet.
• Keveredhet megvetéssel is, és akkor távolságtatás lesz az eredménye.
• El?fordul, hogy gyors egymás után több érzelemmel keveredik, ami zavarodottságot, bizonytalanságot eredményez.
• Az sem mindegy, hogy pillanatnyi állapotunkban milyen érzelem, hangulat uralkodik rajtunk. Ha borús a kedvünk, akkor elemz?bbek vagyunk, ha der?s, vidám, akkor könnyebbre értékeljük a várható nehézségeket.

Elég az els? találkozás izgalmára gondolni életünk párja szüleivel. Mit vegyek fel, milyen ajándékot vigyek, hogy viselkedjek, mivel menjek, mi lesz, ha elkések – és lehet hosszan sorolni aggodalmainkat. Ugyanakkor ott él bennünk a pozitív várakozás izgalma is. Az együttlét, a találkozás öröme, és hatása a jöv?nkre.

Az el?érzet tehát vélt vagy valós jöv?beni eseményhez köt?dik, s az ahhoz f?z?d? érzelem bizonytalanságunk elidéz?je. Mondhatjuk azt is, hogy balsejtelem gyötör minket, amikor rossz az el?érzetünk. A reményben, a bizakodásban a jó el?érzet ölt testet. Gyanakvásunkban a megbízhatatlanság és a félelem együtt jelenik meg. Szemlélhetünk vele embereket, folyamatokat, eseményeket. Pillanatnyi hangulatunk, érzelmeink természetes módon befolyásolják el?érzetünket, ez egy számunkra kedvez?–kedvez?tlen skálán értékelhet?. Az err?l szóló példák többsége veszélyhelyzet bekövetkeztér?l szól. Elgondolkoztató, vajon el?érzeteinkben miért a tragédiák elkerülése a domináns? Miért nem sikereink, eredményeink forrásaként tekintünk rá? Lehet, hogy ez utóbbiban bölcsességünk, el?relátásunk, magabiztos tudásunk a f?szerepl?, ami természetes számunkra, és nem késztet utólagos elemzésre?

Hogyan kezeljük el?érzeteinket?

Aggodalmaink, jöv?re vonatkozó félelmeink életünk természetes összetev?i. A kérdés inkább az, hogy ez mennyire uralja el az életünket, mennyire válik személyiségünk részévé? Esetleg képesek vagyunk-e der?s várakozással, optimizmussal kezelni az életünket?  Vannak persze olyanok is, akik a buták bátorságával, túlzott optimizmussal néznek a jöv?be. A probléma úgy is megfogalmazható, hogy szabad-e aggódnunk olyan dolgok miatt, melyek fölött nincs hatalmunk, amire nincs befolyásunk? Vannak események, jelenségek, melyekb?l hiányzik a személyes érintettség, és képtelenek vagyunk kezelni az oda vezet? folyamatokat is. Miért avatkoznánk olyan dolgokba, melyekhez semmi közünk? Vagy hol van az a határ, ahonnan már közvetetten érintettekké válunk?

A problémamegoldáshoz kapcsolódó aggodalomra tekinthetünk úgy is, mint egy utazásra az ismeretlenbe. Ha a kezünkbe veszünk egy térképet, ahol kijelölünk egy célt és a hozzá vezet? utat, máris kezelhet?vé válik a probléma. Ha részekre osztjuk a felkészülést, elkülönítjük egymástól az utazás egy-egy elemét, akkor mindegyiket önálló problémaként kezelhetjük. Mindegyiknek lesz egy megoldási variánsa. Mindegyikben lesznek résztennivalók, melyeket megoldva eloszolhatnak az aggodalmaink. Lesznek bizonytalansági tényez?k is, ám ezek aránya folyamatosan csökkenthet?, ahogy haladunk el?re a tervezésben és a megoldásban. Lassan kirajzolódik a megteend? út. Ekkor már okunk van az örömteli várakozásra is.

El?érzeteinknek van egy sajátos íze. Aggodalmunk más érzelmekkel keveredik, kialakulhat egy ösztönz?, motiváló hajtóer?, de ennek az ellentéte is. Minél inkább tisztában vagyunk a részletekkel, minél gazdagabbak a tapasztalataink, annál könnyebben oldjuk meg a problémákat. Ami tegnap gondot jelentett, mára rutinná válik. Mindenki emlékszik az els? randevúra, az els? csókra, és mindenre, ami el?ször történt vele. A gyakorlat segít abban, hogy hatékonyan – és nagyobb aggodalom nélkül – oldjuk meg az újonnan felmerül? problémákat. Az optimista alaphangra épül? el?érzet jelent?s motivációs er?vel bír – ám ellenkez? esetben le is hangolhat minket. Nézhetjük a dolgok sötét oldalát is. Ez frusztráltságot, kiégést, stresszt eredményez. Mindkét utat érzelmi, hangulati tényez?k kövezik ki: a  remény lépeget?vel, a reménytelenség kátyúkkal. Lehet választani, hogy melyik a kedvez?bb számunkra…

Az el?érzet tehát szorosan kapcsolódik döntési rendszerünkhöz, ami célokból, szükségletekb?l, érdekekb?l, értékekb?l, emberi kapcsolatokból, szokásokból áll össze egy szövevényes hálóvá.

Megküzdés a félelemmel

A félelem, a biztonságérzet hiánya, a stressz, az állandósult bels? feszültség, a döntésképtelenség, a kiégés modern életünk állandósult hozadéka. Van, aki könnyedén veszi, mások beteggé válnak – a  stresszt?rés és konfliktusmegoldás er?sen személyiségfügg?. Az el?érzet alternatív lehet?séget nyújt a fenyeget? veszéllyel történ? megküzdéshez. Az el?érzet és a hozzá kapcsolódó megoldáskeresés célja, hogy csökkentse a jöv? eseményei iránti aggodalmat és félelmet. Minél kiszámíthatóbb számunkra az a bizonyos „valami”, annál magabiztosabban küzdünk meg vele. Azt se feledjük, hogy a rutinos problémamegoldásnak is volt els? és nehéz variánsa. Ez igaz minden új, újszer? és begyakorlott tevékenységre. Az el?relátás negatív érzelmi hatásait racionális ismeretekkel csökkentjük. A jöv?képünkben található bizonytalanság csak tudásunk, gyakorlatunk, kompetenciáink révén számolható fel.  Racionalizált döntési programokkal, a realitásokba vetett hittel jelent?sen mérsékelhet? félelmünk és bizonytalanságunk.

Gondunk els?sorban abból fakadhat, ha a célok felé vezet? folyamatban a felmerül? közbens? problémákra rossz, félrevezet? választ adunk. A téves el?érzet ilyenkor téves  intellektuális meger?sítést kap. Bár bizonytalanságunk csökken, annak kevés köze van a valósághoz. Kialakul bennünk egy virtuális – és tegyük hozzá, jöv?nkre nézve veszélyes – világ, mert a környezet kihívásaira helytelen választ adhatunk. Ezzel rontjuk alkalmazkodásunk esélyeit is. Számtalan példát lehet hozni arra, amikor lebecsüljük a veszélyt: ezt teszi a jégre merészked? feln?tt, aki alatt beszakad jég; a fa csúcsáig mászó gyerek, aki alatt letörik az ág. Fel is nagyíthatunk nem létez? problémákat. El?ítéleteink alapján utasítunk el embereket, egészséges életmódot… Hosszan sorolhatnánk helytelen megérzéseinkre visszavezethet? viselkedésünket.

A valóság tagadása, félreértése elvezethet az önbecsapáshoz, a kétségbeeséshez, a reménytelenséghez. Ezekre építve végtelenített üzemmódban gyárthatunk összeesküvés-elméleteket, vagy élhetünk egy álomvilágban. Nem is kell hozzá más, csak aggodalmaink eltúlzása. 

Az el?érzet fejleszthet?

1. Az els? és legfontosabb akadémikus tudásunk fejlesztése, ami csakis tanulás útján lehetséges. Az ehhez köt?d? gyakorlat, tapasztalat – mondhatjuk azt, hogy kompetenciánk – az adott területeken nagyban hozzájárul ahhoz, hogy képesek legyünk összerakni egy jöv?képet, azokat a hatásokat, melyekkel a jöv?ben számolni lehet, számolni kell. A tudatosulás bármikor bekövetkezhet. Ezt nevezhetjük intuíciónak is, amely látszólag minden el?zmény és oksági elemzés nélkül újszer? megközelítést eredményez. A valóságban kiértékelési programjaink a háttérben már régen „dolgoznak” a megoldáson, s annak tapasztalatai már ott rejt?znek „háttértárjainkban”.

Tudásunk, intelligenciánk be is határolja azt a területet, ahol el?érzetünk és reális, intuitív kezdeményezéseink születhetnek. Észlelésünk információi elindítanak egy feldolgozási folyamatot, amely az agyunkban tárolt információkkal gazdálkodik. Ahol nem vagyunk kompetensek, ott maximum a „vak tyúk” effektus érvényesül.

2. A fejlesztés másik területe érzelmi intelligenciánkkal, érzelmi tudatosságunkkal függ össze. Az érzelmek ismerete, felismerése, okainak feltárása, gondolkodásunkhoz, problémamegoldásunkhoz illesztése nem kis feladat. A mások felé mutatott érzelmekkel szociális kapcsolatainkat fejezzük ki: er?sítjük azt – vagy távolságtartásra ösztönzünk másokat is. Tudásunk csak a miénk, ám érzelmeinkkel mások is kapcsolatba kerülnek, és nem mindegy, hogy magatartásuk miként változik – szándékainknak megfelel?en, vagy épp azzal ellentétesen. Mások érzelmeinek megtapasztalása betekintést nyújt bels? világukba és gondolkodásukba. Kapcsolatainkban el?érzeteink fognak vezérelni minket abban, hogy milyen szociális érzelmeket mutassunk másokkal szemben. 

3. A harmadik terület az önismeret tartománya. Személyiségünk bels? szerkezete torzíthatja észlelésünket és félre is vezethet minket.    

4. El?érzeteink gyakorlati hasznosításában a menedzser-tudományok járnak az élen. A csoportos alkotótechnikákkal gondolkodásunkat serkentik, el?érzeteinket stimulálják egy konkrét cél elérése érdekében. Az ötletrohamról, brainstormingról mindenki hallhatott, aki fels?oktatási tanulmányokat folytatott, de ennél hatékonyabb, módszeresebb eljárások is léteznek, melyek módszertana kifejezetten a „jöv?látást”, a stratégiakészítést szolgálja.

Ne feledjük, ne keverjük, és f?leg ne tévesszük össze el?érzetünket más tudati konstrukciókkal. 

• Az el?érzetben megérzéseink egy tervezési folyamat elemeiként jelennek meg, ahol érzelmeink egymással keveredve el?relátásunkat biztosítják, bizonytalanságunkat, félelmeinket csökkentik, és segítik, hogy minél kevesebb veszteséggel érjük el a céljainkat. 

• Ne keverjük az álmodozással, amelyben az el?retekintésnek semmilyen realitása nincs, hiszen az vágyaink, szándékaink ki- vagy belevetítése egy általunk óhajtott jöv?beni eseménybe, szükségleteink kielégítésébe.

• Félreérthet? lehet a belelátás is. Ez esetben valamilyen természeti jelenségnek - felh?k, ágak, foltok a ruhán – formája alapján jelentést adunk, és valamihez hasonlítjuk. A belelátás mások szándékainak félreértéséhez is vezethet. Egy mosolyt, egy mozdulatot, egy szót a közeledés jeleként is értékelhetünk – különösen, ha az egybeesik szándékainkkal.

  ---