A lelkiismeret

A lelkiismeret

Az emberi léleknek vannak olyan jelenségei és m?ködésmódjai, amelyeket nem lehet kimerít?en megmagyarázni pszichológiai kategóriákkal. Ilyenek mindenekel?tt az etika meghatározó fogalmai: a lelkiismeret, a felel?sség, a jó és a rossz közötti választás képessége, az értékek szerepe az életben, a szándék, a szabadság – és még sorolhatnánk. Etikai sorozatunkban ezeknek a fogalmaknak és jelenségeknek eredünk a nyomába, és azt vizsgáljuk, mi a szerepük önképünk kialakulásában. Kezdjük a lelkiismerettel.

A lelkiismeret nem azt mondja meg, mit kell tennünk, hanem azt, hogy mi az, amit nem szabad vagy nem lett volna szabad megtennünk

Mi sem mutatja jobban a lelkiismeret jelent?ségét, mint az a tény, hogy hányféle tudomány próbálta meg e hétköznapiságában is rejtélyes jelenséget valamilyen módon a saját logikájára visszavezetni, vagyis egyfajta redukciós magyarázattal megvilágítani.

A freudi pszichoanalízis a lelkiismeretet egy tudattalanul m?köd? funkcióként fogja fel, amelynek eredete a gyermekkor személyközi viszonyaiban keresend?. A gyermek elsajátítja a szül?i szabályokat és tiltásokat, ezeket bels?vé teszi és egész életében öntudatlanul igazodik hozzájuk...
Az evolúciós pszichológia nem az egyéni tudattalan, hanem a csoport szelekciós érdekei fel?l közelíti meg a kérdést... A lelkiismeret az evolúciós pszichológia szerint szelekciós el?nyt jelent és adaptív jelent?sége van: akinek lelkiismerete van, az bels? kényszert érez arra, hogy kövesse a csoport szabályait, azt már nem kell er?vel a szabálykövetésre kényszeríteni. A lelkiismeret tehát egy „evolúciós trükk”, ami egyszerre segíti el? a csoport és az egyén túlélését.
A társadalomfilozófiában számos olyan elképzelés jelent meg, amely szerint egy adott társadalom morális meggy?z?dései valójában a mindenkori uralkodó osztály érdekeinek megfelel? szabályok elfogadtatását jelentik a társadalom többi részével. Hegel ezt nevezi hamis tudatnak, Marx pedig ideológiának. A társadalom belénk nevel számos olyan meggy?z?dést, amelyek önmagukban, etikailag ugyan értékesek, alapvet?en azonban az a céljuk, hogy a társadalmi munkaer? szabályozott m?ködését hasznossá tegyék... Lelkiismeretünk révén tehát gyakran olyan értékekhez ragaszkodunk, amelyeknek a társadalmi eredetével és szerepével nem is vagyunk tisztában.

Hirdetés

A szabadság hangja

Az iménti redukciós magyarázatokkal szemben most olyan elképzelésekre szeretnék hivatkozni, amelyek azt állítják, hogy a lelkiismeret képessége bizonyos értelemben az emberlét alapvet? jellegzetessége és lelkiismeret nélkül nem beszélhetnénk emberi lényr?l.

Kant úgy vélte, hogy az emberi szabadságnak és kötelességnek nincs semmiféle küls? kritériuma, a szabadságot és az autonóm cselekedetet csak belülr?l lehet megítélni. Ennek a bels? ítél?széknek a neve lelkiismeret. Az ember bizonyos értelemben kettéhasad: van egy küls? élete, amelyet a szükségletek, az érdekek és az érzéki késztetések, valamint a többieknek való megfelelés igyekezete, rosszabb esetben a hiúság irányít; és lesz egy bels? élete, amelyet az akarat tiszta törvénye, a morális ész, a kötelesség tudata és az erkölcsi törvény feltétlen tisztelete határoz meg. A lelkiismeret, amely Kant szerint tanulhatatlan, hiszen már eredend?en mindenkiben megvan, ez utóbbit jelenti. A lelkiismeret egy olyan bels? hang, ami arra figyelmeztet, hogy mindnyájan és már eredend?en tudunk önnön szabadságunkról és jóra való képességünkr?l. A lelkiismeret morális énünk alapja, és olyan er?teljesen szól, hogy – Kant kifejezésével – még a legelvetemültebb gonosztev? is megreszket a hangjára (nem feltétlenül engedelmeskedik neki, de hallja a hangot). Az életünk mindig ki van szolgáltatva küls? körülményeknek, amelyek sokféleképpen eltérítenek a helyes úttól, a lelkiismeret azonban tévedhetetlenül felszólít arra, hogy jól döntsünk, vagy korhol, ha helytelenül cselekedtünk.
Nietzsche nem kötötte a lelkiismeret fogalmát a kötelességhez, sokkal inkább az öncsalás jelenségéb?l indult ki. Úgy vélte, hogy nincs egyetlen, végs? és megingathatatlan érték sem a világban. A különféle kultúrák és morális szabályrendszerek más és más értékeket állítanak el?térbe. Egyetlen olyan „értékr?l” beszélhetünk, ami Nietzsche szerint megkérd?jelezhetetlen, ez azonban egy individuális érték: intellektuális tisztességnek vagy intellektuális lelkiismeretnek nevezi. Az intellektuális tisztesség azt követeli, hogy ne csaljunk meg másokat, de legf?képpen: ne csaljuk meg önmagunkat. Az ember látszatok között él, látszatértékeket tisztel halálos komolysággal – és önmagát is látszatokból építi fel, hogy megfeleljen a környezetének. Az intellektuális tisztesség az a mindnyájunkban m?köd? hajlam, hogy merjünk a látszatok mögé, akár önnön látszataink mögé is nézni. Ez Nietzsche szerint veszélyes vállalkozás, mert hamar kiderülhet, hogy semmi más nem tartja össze az életünket, mint ezek a látszatok – de semmivel nem is nyerhetünk akkorát, mint a látszatainkkal való leszámolással. Az intellektuális tisztesség a legvégs? erény és a legvégs? bátorság: ez teszi lehet?vé, hogy szembenézzünk azzal, mit is akarunk igazán.

A XX. században Martin Heidegger helyezett nagy hangsúlyt a lelkiismeret fogalmára. Szerinte az ember bele van vetve a világba, a létezés olyan terhet jelent, amely el?l állandóan igyekszünk elmenekülni... A létezéssel járó szorongás el?l úgy tudok a legjobban kitérni, ha szórakozom, ha azt gondolom, amit a többiek gondolnak, ha úgy élek, ahogy a többiek élnek, ha az érdekel, ami a többieket is érdekli. Ez az Akárki állapotban való feloldódás a modern tömegtársadalmak jellegzetes szellemi állapota: egyfajta tömeges nyájszellem. Mindenki a másik, senki sem önmaga – ahogy Hiedegger fogalmaz. A lelkiismeret azonban újra és újra felszólít: arra szólít fel, hogy ne elégedjek meg az Akárki állapottal, hanem éljem a saját életemet. A lelkiismeret hangtalan, de állandó és er?teljes szólítása arra buzdít, hogy éljem a saját életemet, merjek autentikus, vagyis önálló lenni. Merjem vállalni a szorongást és akár a magányt azért, hogy jobb életet élhessek. Heidegger szerint autentikusnak lenni és szembenézni a létezés terhével sokkal nehezebb, mint feloldódni a nyájállapot szórakoztató otthonosságában, de ez az egyetlen lehet?ség arra, hogy önmagamra úgy tekinthessek, mint értelmes és értékes életet él? emberre. A lelkiismeret pedig err?l az állandó lehet?ségr?l tudósít, és minél jobban szeretném önmagam el?l elfedni az autentikus élet lehet?ségét, a lelkiismeretem annál nyugtalanítóbban szól. (Ezt aztán annál több szórakozással és öncsalással kell önmagam el?l elfedni, ha nem merek szembenézni a helyzetemmel.)

A lelkiismeret tehát nem csupán egy morális tényez? az életünkben, ami arra figyelmeztet, hogy bizonyos erkölcsi szabályokat be kell tartani. Nem úgy kell rá gondolnunk, mintha egy bennünk él?, szigorú tanár hangja lenne. A lelkiismeret egy énünk legmélyéb?l kiinduló hang, amelyr?l egyszerre mondhatjuk, hogy azonos velünk és azt is, hogy idegen hang bennünk. Ahonnét a lelkiismeret szól, ott vagyok igazán szabad, feln?tt és azonos önmagammal. Ezt a szabadságot semmilyen tudományos, akár pszichológiai kategóriával nem lehet kimerít?en megragadni. Ez az etikum szférája. A szabad, felel?s, önálló és a jó életre törekv? emberi élet szférája. A lelkiismeret igazi énünk híradása egy másik lehetséges életr?l, egy olyan életr?l, amit jobb lenne élni. Érdemes odafigyelni a hangjára…

2016-04 lapszámban megtalálható