Idén júliusban jelent meg a hír, hogy Laurent Simons belga-holland csodagyerek 11 éves korában fizikusi alapdiplomát szerzett az Antwerpeni Egyetemen. Terve az, hogy mesterszakon folytatja tanulmányait, miközben megírja a doktoriját is. Hosszabb távú célja az ember halhatatlanná tétele – ezt szerinte úgy lehet elérni, hogy a test lehet? legtöbb szervét gépi elemekre cseréljük. Mit gondoljunk a hír hallatán? Még néhány év, és jön az örök élet?

Ki a csoda?

Azokat tekintik csodagyereknek, akik 10 éves – más meghatározás szerint 12 éves – koruk el?tt valamilyen területen olyan teljesítményre képesek, mint a feln?ttek. Ezek a gyerekek néhány hónapos korukban beszélnek, vagy ha nem, akkor már azel?tt zenélnek, hogy az els? szavukat kimondanák, kétévesen megtanulnak olvasni, részletgazdag rajzokat készítenek, amikor a többi gyerek még csak firkál, ötévesen a fekete lyukak problémáján törik a fejüket – vagyis csupa elképeszt? dolgot m?velnek. Hihetetlen gyorsasággal szívják magukba a tudást, néhány év alatt nemhogy az általános iskolát, de a gimnáziumot is elvégzik, majd diplomát szereznek vagy sikeres koncerteket adnak.

Mi zajlik ezekben a gyerekekben? A szakemberek tomboló tanulásvágynak, tudásvágynak nevezik azt a mindent elsöpr? késztetést, ami a csodagyerekeket hajtja. Ennek kialakulásában, meger?södésében egy öngerjeszt? folyamat is szerepet játszik. A csodagyerekek olyan tehetséggel születtek, amelynek köszönhet?en egy bizonyos területen sokkal könnyebben tudnak fejl?dni, mint mások, például jól tudnak bánni a számokkal, vagy eligazodnak a zenei hangok között. Az ?ket érdekl? dolgokkal való foglalkozás eleve örömet jelent számukra, de sikereiket a környezetük is jutalmazza, s ez a pozitív meger?sítés tovább er?síti a motivációt, hogy a „szakterületüket” m?veljék, majd a még nagyobb sikerek újabb elismerést váltanak ki – és így tovább, a tinikorban megszerzett diplomáig.

Talán már ebb?l is nyilvánvaló, hogy csodagyerekké válni pusztán öner?b?l nem lehet. A terület egyik legismertebb kutatója, David Henry Feldman szerint számos körülmény szerencsés egybeesése kell hozzá. Többek között szükséges, hogy a gyerek születésének földrajzi helyén hozzáférhet? legyen az a speciális terület, amelyhez a leend? csodagyereknek tehetsége van, legyenek olyan oktatási intézmények, amelyekbe járhat, a család biztosítani tudja az egészséges érzelmi fejl?dést és a társas készségek kialakulását, a tágabb környezet, a társadalom támogassa a kiemelked? teljesítményt, legyen anyagi fedezet a képzésekre és legalább az egyik szül? teljes mértékben kötelez?djön el a gyerek fejl?dése iránt. Ahogyan Feldman megfogalmazta: „A csodagyerek társas vállalkozás”.

Hol vannak a csodafeln?ttek?

Talán a világ leghíresebb csodagyereke, Mozart az oka, hogy mindenki felteszi ezt a kérdést. Mozart 5 évesen zongoradarabokat talált ki, 6 évesen koncertezett, 11 évesen megírta els? daljátékát, majd minden id?k egyik legnagyobb zeneszerz?jévé vált; nagyszer?sége felfoghatatlan, m?vészetének ereje ma is leny?gözi a közönséget.

No, hát nagyjából ezt várnánk minden csodagyerekt?l. És mekkora tévedésbe esünk ezzel a várakozással!

Vágyvezérelt logikánk azt sugallja, hogy „ha ez a gyerek tízévesen itt tart a matematikában, a zongorázásban, a sakkban, a rajzolásban, hol fog tartani harmincévesen?!” A kérdésre azonban van józan válasz: valószín?leg ugyanott. És ez nem cinizmus – gondoljunk csak bele, ki is a csodagyerek: az, aki tizenkét évesen olyan teljesítményre képes, mint egy feln?tt. Vagyis ha az adott teljesítményt egy harmincévest?l látnánk, semmi különös nem volna benne. A csodagyerekek nagy mutatványa a szédít? sebesség? tanulás, és nem az, hogy bármi olyat tudnának létrehozni, amire egy feln?tt nem képes. Ezek a gyerekek tanulófenomének, a már létez? ismeretek, hangszeres technikák elsajátításában nagyok, és ehhez a teljesítményhez egészen más képességek kellenek, mint a kreatív alkotáshoz. Semmi nem garantálja, hogy a rakétaív? fejl?désre képes gyerekekben meglegyen az emberi tudást, alkotást forradalmasító újszer? gondolkodás adománya is – mint ahogy Mozartban megvolt –, ezért feln?ve nagyon kevés csodagyerek képes meghatározó jelent?ség? tudóssá vagy nagy m?vésszé válni. Noha erre is találni példát, a legtöbbjük esetében csak arról van szó, hogy a szokásosnál sokkal rövidebb ideig tart a fejl?dési folyamat, amíg elérik képességeik határát – ami egyébként nem rendkívüli szint?. Malcolm Gladwell, aki gyerekként csodafutónak számított, de feln?ttként már nem volt kiemelked?, úgy fogalmazott, hogy egy csodagyerek és egy szokványos fejl?dési utat bejáró ember olyan, mint két ház, melyek közül az egyiket sokkal rövidebb id? alatt építették fel, de amikor elkészültek, ennek már semmi jelent?sége nincs.

A titkos képesség

Vajon mi teszi képessé a csodagyerekeket a rendkívül hatékony tanulásra? Alighanem mindenkinek az els? tippje az lenne, hogy az intelligencia. Nos, nem nyert. Vagy csak félig. Joanne Ruthsatz, a témakör egyik rendkívül fontos kutatója kilenc csodagyereket vizsgált különféle tesztekkel, és megállapította, hogy az intelligenciahányadosuk 108 és 147 közötti. A csodagyerekek intelligenciája tehát valóban átlag fölötti volt, de korántsem annyira kiemelked?, mint a teljesítményük. Egy tulajdonság tekintetében azonban mindegyikük toronymagasan az átlag fölé emelkedett: a munkamemóriájuk óriási kapacitású volt. Rengeteg információt tudtak fejben tartani, miközben új információkat is befogadtak és m?veleteket végeztek velük. Ezenkívül általánosan jellemz? volt rájuk, hogy rendkívül nagy figyelmet fordítottak a részletekre.

Ez azért jelent?ségteljes felfedezés, mert mindkét tulajdonság megfigyelhet? az autistáknál is. Noha a savant-szindróma csak az autisták kis hányadára jellemz?, szinte mindenki hallott már róla, mert nagyon furcsa jelenség: egyes betegek hihetetlenül jó memóriáról tesznek tanúbizonyságot. Van, aki kívülr?l tudja a menetrendet, van, aki a ? értékét több mint kétezer tizedesjegyig képes felmondani, más évtizedekre visszamen?leg el tudja sorolni a lóverseny-eredményeket. Ruthsatz, aki egy másik vizsgálat során azt találta, hogy a csodagyerekek rokonságában a várhatónál jóval nagyobb arányban fordulnak el? autisták, azt feltételezi, hogy a tanulófenoméneknek legalábbis egy része azon szerencsések közé tartozik, akik az autizmus negatív vonásait nem örökölték, de a kiemelked? memóriát meghatározó géneket igen, és ugyanez érvényes a részletek iránti szenvedélyre is. A savant-szindrómások kiváló memóriájukat nem tudják igazán hasznos célok szolgálatába állítani, a csodagyerekek viszont annál inkább: ez teszi lehet?vé számukra a szuperhatékony tanulást.

Az árnyékos oldal

Sokan gondolják úgy, hogy a csodagyerekek megszenvedik, amiért kiemelked? képességekkel születtek. Az egyik elterjedt vélekedés az, hogy a szüleik hajszolják ?ket, mert általuk akarják megvalósítani álmaikat. Ezt bizonyos történetek valóban alátámasztani látszanak. A korábban említett Laurent Simons például 2019-ben még az Eindhoveni Egyetemen tanult villamosmérnöknek, és az volt a terv, hogy oklevelét még a tizedik születésnapja, december 26. el?tt átveheti, s ezzel rekordot állít fel: ? lehet minden id?k legfiatalabb diplomása. Az egyetem azonban közölte a fiú szüleivel, hogy a gyerek csak 2020 közepén diplomázhat. A szül?k erre azonnal kivették Laurent-t az egyetemr?l. Ez a reakció azt sugallja, hogy számukra nem a fiuk képzése volt a legfontosabb. A világhír? zongoristát, Lang Langot kiskorában az apja olyan er?szakosan kényszerítette gyakorlásra, hogy valaki felvetette, ez már gyermekbántalmazásnak számít. Erre Lang Lang azt válaszolta, gyermekbántalmazásnak számítana, ha nem ugyanaz lett volna a célja neki is, mint az apjának, és ha ? nem lett volna képes rá, hogy valóban elérje a megcélzott sikereket.

Bizonyosan vannak szül?k, akik azt akarják, hogy a gyerekeik legy?zzenek másokat, extrém módon kiemelkedjenek, mert az ? sikereikkel saját önértékelésüket próbálják er?síteni. Nyilván ez a motiváció a csodagyerekek családjaiban is felbukkan, a legtöbb esetben azonban nem err?l van szó: a gyerekek maguk akarnak teljesíteni, a szül?k csak segítik, ösztönzik ?ket.

Gyakori aggály az is, hogy a csodagyerekeknek elvész a gyermekkoruk, nem játszhatnak a többiekkel, nincsenek barátaik, elszigetel?dnek. Tény, hogy a sok tanulás és gyakorlás miatt kevesebb id?t tölthetnek a többi gyerekkel, de a tapasztalat azt mutatja, hogy nem ez az, ami valódi veszélyt jelent lelki egészségükre. A legnehezebb azt elviselni, amikor a csoda elmúlik. Véget ér az ünneplés, az ámulat, megsz?nik a média érdekl?dése irántuk. Fiatal feln?ttként ott állnak a megszerzett jelent?s tudással, kezükben egy diplomával, ám ezt mégis kudarcnak érzik, mert nem tudják folytatni diadalaik sorozatát. Ahhoz, hogy boldog emberré váljanak, el kell fogadniuk, hogy akkor is értékesek és van helyük a világban, ha többé nem tudnak látványos sikereket elérni. És talán ezt a leckét a legnehezebb megtanulni.

A cikk a Mindennapi Pszichológia 2021. 4. számában jelent meg

2021-04 lapszámban megtalálható