A pszichoanalitikus Paul Schilder használta el?ször a kifejezést, definíciójában pedig ez szerepel: ahogyan számunkra a saját testünk megjelenik. Kés?bb ez kiegészült olyan tényez?kkel, mint a saját testünk megtapasztalása, élménye. Ez pedig rögtön megbonyolítja a helyzetet, hiszen élményr?l, szubjektumról, identitásról, tapasztalatokról kezdünk el beszélni, amikr?l tudjuk, hogy szituatívak, érzékenyek a torzításra, függnek a hangulatunktól, a küls? visszajelzésekt?l, de még attól is, hogy megettük-e azt a kakaós csigát ebéd után, amir?l tudjuk, hogy talán sok volt. Mégis hogyan lehetséges, hogy a fejünkben kialakult kép ennyire változékony, torz, helyzetfügg? legyen?

A valóságos kép, és ahogyan ezt érzékeljük

A válaszokat részben az emberi észlelés természetében kell keresnünk, ami két f? folyamat mentén értelmezhet?. Az egyik információvezérelt, avagy alulról felfelé szervez?dik: a külvilágot információforrásnak tekintjük, és elemeit a legapróbb részeire bontva értelmezzük. Ha például látunk egy fekete, vékony, nagyjából 40-50 cm-es téglalap alakú tárgyat, gondolhatjuk, hogy laptop, és a legtöbbször igazunk is lesz. S?t, egy soha nem látott laptopot is bármikor kinyitunk és bekapcsolunk. Ez az észlelés egy másik, fentr?l lefelé történ? folyamatnak köszönhet?. Ilyenkor eltárolt tudásunk, sémáink aktiválódnak. Ma már az észlelésr?l úgy gondolkodunk, hogy ha körbenézünk, több mint 50%-ban emlékeket, tudást „látunk”, és nem ténylegesen a külvilágot. Ha például nagyon éhesek vagyunk, jobban észrevesszük az ételekre utaló ingereket a külvilágban, vagy olyan dolgokat is ételeknek látunk, amik nem azok. Testképünk is ebb?l a két tényez?b?l áll össze: az alulról felfelé építkez?, információvezérelt részt perceptuális, a fentr?l lefelé történ?, tudásvezérelt folyamatot pedig attit?dkomponensnek nevezzük. A magunkról kialakított kép perceptuális komponense érzékszervi jelekb?l áll össze: tapintás, látás, de akár testen belüli érzékelésb?l is. Ez azonban csak a kép kisebb részét adja, hiszen ez az információvezérelt kép „összeütközik” a saját testünkr?l kiépült tudásunkkal, helyesebben attit?dünkkel. A tudás szó ugyanis azt sejtetné, hogy amit magunkról gondolunk, teljes mértékben helytálló, ez azonban messze áll a valóságtól. 

Görbe tükör

A „tudásunk” tehát sokkal inkább attit?d, amely fogalom viselkedést, gondolkodást, érzéseket, s?t ítéleteket is magába foglal. Így a testünk érzékelését összevetjük a saját testünkr?l kialakított attit?ddel, és gyakran az utóbbi kerül ki gy?ztesen. De hogyan befolyásolhatja viselkedés vagy gondolat azt a tényleges képet, ami a saját testünkr?l él a fejünkben? Talán a legegyszer?bb a gondolat és ítélet befolyásoló erejének megértése. Tegyük fel, hogy széls?ségesen negatív gondolatok élnek a fejünkben a saját kinézetünkr?l: „csúnya vagyok, kövér vagyok, undorító vagyok”. Mi történik ilyenkor? Érzékeljük a test körvonalait a tükörben, végig is tapogathatjuk magunkat, felpróbálhatunk különböz? ruhákat, de mindez végül találkozik ezekkel az ítéletekkel, amelyek eltorzítják a konkrét képet. Mintha tényleg görbe lenne az a tükör. Ilyen esetben lehet, hogy érzékszerveinkkel vékonynak látjuk magunkat, de az „nem lehet”, hiszen csúnyák és kövérek vagyunk az ítéleteink szerint. A gondolatokhoz tartozik még kinézetünk észlelt fontossága. Minél nagyobb hangsúlyt fektetünk rá, annál elégedetlenebbek lehetünk vele, és így az ítéletünk is negatívabb lesz. Az érzelmek hasonlóképpen m?ködnek: ha negatív érzelmeket élünk meg a kinézetünkkel kapcsolatban, az ugyanúgy befolyásolhatja, torzíthatja a testünkr?l kialakított képet. 

Értékünk és a kinézetünk kapcsolata

Az attit?dkomponens következ? tényez?je viselkedéses: minden, amit a testünkkel teszünk, befolyásolja az arról kialakított észlelést. Tehát ha elkezdek sportolni azzal a céllal, hogy kicsit tónusosabb legyek vagy leadjak néhány kilót, lehet, hogy még nincs objektív eredménye, de már elégedettebb lehetek a kinézetemmel, hiszen teszek érte, pozitívabb viszonyt alakítok ki a testemmel. Ugyanígy, ha a tükör el?tt állva csipkedem a derekamon a b?rt, és azt mondogatom magamnak, hogy kövér és zsíros vagyok, a tényleges magamról kialakított bels? képet negatív irányba torzítom. Érdemes néhány sort szentelni annak, hogy tisztázzuk, mi van konkrét hatással a testkép attit?dkomponensére, hiszen a perceptuális komponens esetében ez egyszer?: a valóság. Az attit?djeinket ezzel szemben végtelen számú negatív hatás éri: ilyen például a média, a reklámok, ahol teljesen hamis ideálokkal is találkozunk, ilyenek a negatív visszajelzések a kinézetünkre, a testi-lelki bántalmazás, bármilyen önértékeléssel vagy szorongással kapcsolatos probléma. Már kicsi korban megfigyelhet?, hogy a fiúkat többnyire a teljesítményükért, a lányokat többnyire a kinézetükért dicsérik. Mivel az attit?dkomponens része a fontosság, még ha pozitív szándékú ingerekkel is találkozunk, azok is ráirányítják a figyelmünket arra, hogy az értékünket a kinézetünk alapján határozzuk meg.

Testképzavar, evészavar

Ezekb?l a komponensekb?l áll tehát össze a testkép. Talán sokan gondolják, hogy „de hát én tényleg így nézek ki, nekem ne magyarázza meg senki, hogy nem úgy van, ahogy látom”. Fontos, hogy ez a kép teljesen valóságos az észlel? számára, nem lehet érvényteleníteni, de meg kell érteni azokat a tényez?ket, amikb?l felépül a végleges kép. Hogy még érthet?bb legyen: ha egy papírlapot piros fénnyel megvilágítok, pirosnak fogom látni, miközben a papír fehér marad. Ilyenkor a fény az attit?dkomponens – talán nem véletlenül él a kifejezés, hogy valamit valamilyen színben tüntetünk fel. Ezek alapján jogosan merül fel a kérdés: mit hívunk testképzavarnak? Mindeddig az észlelt testképr?l beszéltünk, azonban a testkép szó vonatkozhat az észlelés mellett a tényleges materiális valóságra – ezt lehet objektív testképnek hívni –, valamint a vágyott valóságra – ezt nevezhetjük ideális testképnek. A három testkép közötti különbség lesz számunkra érdekes. Testképzavarnak azt fogjuk hívni, ha ezek között túl nagy az eltérés, és ezekre különböz? pszichiátriai kórképek épülnek, többnyire evészavarok. 

Torzított érzékelés

Amikor az objektív és az észlelt testkép között nagy az eltérés, azt az angol szakirodalom „body image distortion” jelenségnek hívja, magyarul ezt szoktuk testképzavarnak fordítani, bár a testképzavar kifejezés tágabb fogalom. Itt a testünk torzított érzékelésér?l – és nem torzított észlelésér?l – van szó, tehát a fizikai ingerek érzékelésébe hiba csúszik. Ez lehet neurológiai problémára utaló jel, de többnyire csak az emberi észlelés természetes becslési hibája. Ezt ugyanúgy befolyásolják az attit?dkomponens részei, mint az érzelmek, gondolatok, cselekvések, de tulajdonképpen az objektív valóság és az észlelt kép méretbeli különböz?ségér?l beszélünk. Szinte senki nem tudja 100%-os pontossággal megbecsülni a testméreteit, a legnagyobb torzítás n?k esetében a derék környékén jelentkezik. Amennyiben a saját magunkról kialakított gondolatok és érzések többnyire pozitívak, még ha van is torzítás az érzékelésben, nagy gondot ez nem fog okozni. A test torzított érzékelése lehet súlyos kórképek, például az anorexia tünete – de önmagában nem elégséges feltétele –, ugyanakkor a szakirodalomban ellentmondó eredményekkel találkozhatunk; egyes anorexiás kliensek ijeszt? pontossággal tudják megbecsülni saját méreteiket, míg mások széls?ségesen torzultan látják magukat. Az viszont általánosságban elmondható, hogy a test változására különböz?en reagálunk; terhesség alatt vagy után gyakori, hogy a test alakulását torzan érzékelik.

Objektív valóság és vágyott állapot

Az evészavarok szempontjából jelent?sebb probléma, ha az észlelt és a vágyott testkép között van túl nagy eltérés. Ilyenkor nem játszik szerepet az objektív valóság; az a kép van nagyon távol a számunkra ideális állapottól, ahogyan látjuk magunkat. Meghökkent?, de a saját magunkkal való elégedettségünk közvetlenül nem függ attól, hogyan nézünk ki. Az észlelt és a vágyott alakunk különbségét ugyancsak testképzavarnak nevezzük, specifikusabban testi elégedetlenségnek. Gondoljunk csak bele, miért kezd el diétázni valaki? Nem azért, mert nagyobbnak látja magát, mint amekkora, hanem azért, mert nagyobbnak látja magát, mint amekkora szeretne lenni. Talán furcsa, de a legtöbb ember pontosan úgy néz ki, vagy akár még jobban, mint ahogy szeretne. Ha ugyanis összevetjük az objektív valóságot és a vágyott állapotot, azt láthatjuk, hogy a kett? közel van egymáshoz. Err?l azonban az észlel? nem tud, s?t, meg van gy?z?dve az ellenkez?jér?l, hiszen a kett? között ott van az észlelt testkép, ami mindkett?höz képest negatív irányba torzít. Könny? mondani, de próbáljuk meg azt a gondolatot elültetni az agyunkban, hogy pontosan úgy nézünk ki, ahogyan szeretnénk. Ez valószín?leg objektíven tényleg közelebb is áll a valósághoz. Ha ezt sikerül belátni, mennyi gond és szorongás elszáll? Ebb?l is láthatjuk, mi mindent – sikert vagy kudarcot, boldogságot vagy elkeseredést, szeretetet vagy magányt – tulajdonítunk a kinézetünknek, aminek valójában semmi köze ezekhez.

Leindler Milán – pszichológus