A stressz kezelésének nem az a legjobb módja, ha csökkentjük vagy elkerüljük, hanem hogy másképp gondolunk rá, és összebarátkozunk vele. 2017-ben megjelent könyvében, a Félj bátran-ban traumatikus események túlél?it, hiteles szakembereket és világhír? szociálpszichológusokat kérdezett arról, hogy a félelem hogyan formálja át a lelkünket és a testünket, illetve miként hat a viselkedésünkre, hogyan alakítja a szokásainkat.

Milyen élmények motiválták arra, hogy elkezdjen mélyebben foglalkozni a félelemmel?

Külpolitikai újságíróként sok helyr?l tudósítottam, az érdekl?désem és a köt?désem a félelem témájához ekkor kezd?dött. Ahányszor egy riportomat követ?en valaki felismert az utcán, azt kérdezte: hogy mer ilyen veszélyes helyekre elmenni, nem fél? Mindig azt válaszoltam, hogy dehogynem félek! Az volt a különös, hogy az emberek arcán ilyenkor csalódottságot láttam, mintha az lett volna az el?feltevésük, hogy én nem félhetek. Így kezdett foglalkoztatni a kérdés: mi az én viszonyom a félelemmel, és tényleg, miért megyek oda, ha félek. Az anyává válás óta pedig a szül?i felel?sséggel járó félelmi helyzetek sorát is megtapasztaltam, ami szintén növelte a kíváncsiságomat. Elkezdtem azokat a helyzeteket is keresni, amik a magánéletben töltenek el félelemmel. Érdekelt, miért van az, hogy bizonyos helyzetek a legrosszabb énünket hozzák ki bel?lünk, máskor pedig az volt a tapasztalatom, hogy elképeszt? altruizmust vagy extrém fizikai és mentális képességeket aktivizál. Egyre jobban beszippantott ez a téma, interjúkat készítettem neves szakemberekkel, orvosokkal, pszichológusokkal, filozófusokkal, és megértettem, mi történik ilyenkor velünk. Több mint harminc hormon választódik ki a mellékveséb?l, amelyek készenléti állapotba állítják az összes szervünket, porcikánkat, amik a túléléshez fontosak. Ilyenkor jelentkeznek a félelem tünetei, például a remegés vagy az izzadó tenyér, amit?l egy átlagember automatikusan megijed, hiszen gyerekkorunktól azt tanuljuk meg, hogy félni rossz dolog. Hogy félni a gyávák szoktak, a bátrak ezt nem érezhetik, és hogy félve nem is lehet jól teljesíteni. Elkezdjük szégyellni a félelem érzését. Ráadásul a félelemmel teli emlékek, élmények többnyire negatívak, ezért is próbálunk megszabadulni ett?l az érzést?l, vagy dobjuk át másra ezt az energiacsomagot, gyakran valamilyen agresszív gesztus kíséretében. De ett?l még nem kapcsolódik le az érzés, nem oldódik meg a helyzet.

Ez egy evolúciós válasz, ami sokáig a túlélés zálogát jelentette. Mennyiben változott id?vel a félelemhez való viszonyunk, illetve a félelmeink tárgya?

Azt volt fontos megértenem, hogy amikor élet-halál helyzet van, például egy harctéren, egy olyan helyzetben, ahol rögtön kell reagálni, nagyon jó ez az ösztönös, tudatos gondolkodásnak teret nem adó válaszreakció, mert az életünk a tét. Csakhogy általánosságban ma már nem sorsdönt?, hanem szofisztikált szituációkkal találkozunk, amikor az egónk van veszélyben, nem a testünk, de ezt mégsem különböztetjük meg, és így beindul, hogy ütünk vagy futunk, esetleg lefagyunk. Bel?lem is akkor tudott jó válaszreakciót kiváltani a félelem, ha felismertem a helyzetet, elfogadtam a félelmet, nem akartam elnyomni. Ez lenne az egyszer? megoldás, de olyan sok ösztönös reakciót kell felülírni tudatossággal, hogy ehhez sok id? és önreflexió szükséges. Háborús helyzetben én is megengedtem magamnak, hogy féljek, ilyenkor üzemanyagként m?ködött a félelmem, amivel képes voltam messze túllépni a fizikai és mentális határaimon. A szülésem alatt például, amikor váratlanul kiderült, hogy császármetszésre lesz szükség, hiába írtam éppen a Félj bátran-t, elindult bennem a m?tétre várva az az ösztönös szégyenérzet a félelemt?l, ami majdnem pánikrohamhoz vezetett. Ehhez elég volt az, hogy felkészületlenül ért a m?tét, és hogy nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magam. Végül az segített, hogy a szülészn?m észrevette mindezt, és a m?téti ágy mellett, a homlokomat simogatva nyugtatott, hogy minden rendben lesz. Ez visszarántott ebb?l a pánikközeli állapotból, képes voltam kicsit kívülr?l ránézni a helyzetemre, és felismertem, hogy teljesen adekvát félni egy ilyen helyzetben, nem kell és nem is szabad elnyomnom ezt az érzést. Ez a képlet más helyzetben is segíthet.

Meg lehet szelídíteni a félelmeinket?

Szerintem a tudatosság rengeteget számít, hogy nem egyfajta automata üzemmódban m?ködünk, hanem igyekszünk a jelenben lenni és megállni. Az önismeret is nagyon fontos, megfigyelni, hogy vajon miért gondolok valamit bizonyos dolgokról, vagy miért zavar egy-egy helyzet. Az ?szinteség elengedhetetlen, fontos, hogy legyen valaki, akivel meg merjük osztani a félelmeinket. De ha csak saját magamnak leírom, hogy mit?l szorongok vagy félek, már az segít. Különösen fontos kérdés ez napjainkban, mikor mindenki a félelemeinkre apellálva bombáz bennünket. Tudják, hogy ezzel lehet manipulálni egymást. A közösségi média jelenléte miatt sokkal gyorsabban és sokkal er?sebb hatást kiváltva érnek bennünket ezek a helyzetek. Ma ez azzal jár, hogy mindent, amir?l sokat hallunk vagy olvasunk, arra valós veszélyként tekintünk, akkor is, ha konkrét kockázatot nem jelent ránk nézve. Egy ponton túl azt érezzük, hogy meg kell védenünk magunkat valamit?l, amir?l sokszor nincsenek egzakt információink. A cél az, hogy az érzéseinket, a szorongásainkat és a félelmeinket ne akarjuk elfojtani. Ne ítélkezzünk magunk felett emiatt, váljunk megfigyel?vé, hogy a megértés, a megküzdés és a nehéz helyzetek újraértékelése motiváljon bennünket.

Kutatói ösztöndíjat nyert, és a kaliforniai Berkeley Egyetemen töltött egy évet, ahonnan nyáron tért haza a családjával. Egy éven át készített interjúkat traumatúlél?kkel és szakemberekkel. Továbbra is a félelem volt az érdekl?dése középpontjában?

Amerikában a Fulbright-ösztöndíjjal továbbmentem, és azt kutattam, min múlik az, hogy amíg egy traumán átesve egyesek összeomlanak, mások képesek bizonyos értelemben növekedni, a megélt tapasztalatok által a korábbinál tartalmasabb, és min?ségibb kapcsolatokkal teli életet élni. A poszttraumás növekedés (amikor a traumatikus élményt követ?en a túlél? képes pozitív változásról beszámolni – a szerk.) állt a kutatásom fókuszában, és rávilágított, hogy bizony ez is szorosan összefügg a félelmeink kezelésével.

Interjúkat készítettem például Edith Eva Egerrel, aki koncentrációs tábort élt túl, olyan daganatos beteggel, aki leküzdötte a rákot, vagy olyan szül?vel, aki balesetben elvesztette a gyermekét. Megpróbáltam összeszedni, milyen tényez?k határozzák meg azt, hogy valaki képes legyen növekedni. Általánosan öt területen (kapcsolatok min?sége, új élmények befogadása, lelki ellenálló képesség, az élet általános értékelése, spiritualitás – a szerk.) figyeltek meg pozitív változást, és azt is megállapították a kutatások, hogy a túlél?k karakterében is vannak tipikusan felfedezhet? jellemz?k. Arra voltam kíváncsi, hogy én vajon milyen közös karakterjegyeket találok ezeknek az embereknek az életében, illetve mi az, amit a trauma megélése után tettek annak érdekében, hogy ezt a pozitív változást elérjék. Ez az alapgondolata az új könyvemnek, amihez most kezdek hozzá.

Melyek azok az új szempontok, amiket meg tudott ragadni, megismerve a különböz? traumák elszenved?it?

Voltak olyan jegyek, amelyek a személyiséggel kapcsolatosak, például a kíváncsiság vagy a nyitottság, ami arra vonatkozott, hogy mit tartogat még számomra az élet, vagy hol is vannak az én határaim. Az áldozatmentalitást mindannyian elutasították, s?t kifejezetten károsnak tartották. Az áldozatszerep blokkolja a gyógyulás perspektíváját, mert magával hozza a hibáztatást, és a gy?löletet táplálja, így nem látszik, hogy van-e kiút abból a helyzetb?l. A palesztin apa, akinek nyolcéves gyerekét megölte egy katona, azt vallja például, hogy nem ? az áldozat, hanem az, akinek azzal a tudattal kell élnie, hogy elvett egy életet.

A riportalanyaim egyikének a fejében sem fordult meg az a kérdés, hogy „Miért éppen én?” Az önhatékonyság kérdése szintén érdekes szempont. Az, hogy valakinek milyen az önmagába vetett hite azzal kapcsolatban, hogy képes-e átnavigálni ezeken a nehézségeken, ami gyakran összekapcsolódott egy nagyon szilárd bels? értékrenddel. Koncentrációs tábor túlél?inél például ilyen az a határ, hogy másoknak nem ártok akkor sem, ha pillanatnyilag el?nyhöz jutnék, ami olyan er?s túlélési stratégia volt, olyan szilárd talaj, amibe lehetett kapaszkodni.

Az akarater? is érdekes tényez?, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy egy hosszabb távú cél érdekében képes valaki késleltetni valamit az azonnali el?nnyel szemben. Valami pozitív pontot találni, ami a jelen nehézségeir?l aktuálisan képes elvinni a fókuszt. A kontroll érzésének visszaszerzése szintén olyan tényez?, amit megfigyeltem a poszttraumás növekedésre képes emberekben. Egy halálsoron ül? elítélt, aki az ártatlanságát kívánta bebizonyítani, megtalálta azt az egyetlen dolgot, amit még befolyásolhatott: mindennap írhatott egy levelet. Ezért tíz éven át mindennap fogalmazott egy levelet, amiben segítséget kért. Egy évtized után figyelt fel az ügyére valaki, és végül 18 év elteltével kiszabadult.

A perspektívaváltás szintén fontos (bels?r?l küls?re, globálisról egyedire, illetve általánosról átmenetire, ahogy Martin Seligman megfogalmazta) és visszatér? tényez? volt az interjúalanyoknál. Összességében elmondható, hogy mindannyiukra jellemz?, hogy megért?k voltak saját magukkal, és a negatív érzéseiket sem akarták elfojtani. Normálisnak tartották, ha szomorúak, csalódottak vagy éppen félnek.

Mi a célja a könyvírással?

Sok el?adást tartok, mert ha valamir?l, akkor err?l most nagyon kell beszélnünk. Soha nem volt még ennyire elveszett a társadalom, mint most. Annyi dolog van a leveg?ben, amit?l tartunk, annyi irány van, ahonnan szántszándékkal félelemmel manipulálnak és bombáznak minket, muszáj edukálni az embereket, hogy tudatosabban féljenek. Nem kell megtagadnunk a félelmeinket, csak ismerjük fel, és akkor tudjuk használni ?ket, hogy ne az impulzusok döntsenek helyettünk. Lehetne ez egy közös er?, amiben kapcsolódunk egymáshoz, amivel közösséget építünk.

Elhagyja azt a világot, amiben eddig mozgott, és mostantól ezekre a feladatokra fókuszál?

Januárban elkezdek egy médiapszichológia online mesterszakot egy amerikai egyetemen, most egy rezilienciatréner-képzésben vagyok szintén egy amerikai intézetben, illetve elvégeztem több traumafeldolgozással kapcsolatos kurzust is, hogy jobban megértsem az egészet. Most úgy tekintek magamra és a munkámra, mint egyfajta misszióra. A mentális egészséget és a pszichológiát szeretném közelebb hozni az emberekhez. A könyveimmel olyan embereket szeretnék megszólítani, akik nem feltétlenül nyitnak ki egy pszichológiai szakkönyvet, mégis érdekl?dnek, és szeretnének önmagukon dolgozni. Talán elgondolkodnak azon, hogy érdemes az önismerettel foglalkozni. Egyfajta tudósító vagyok most is, csak nem külföldr?l tudósítok, hanem a tudomány és az emberek között tolmácsolok vagy teszek közérthet?bbé kérdéseket.

?szt?l a Várkert Bazárban a Mindennapi Pszichológia tematikus beszélgetéseinek m?sorvezet?i székébe ül. Mit vár ett?l a feladattól?

Ez egy kiváló platform, hogy izgalmas és sokakat érint? témákat tudjunk közel hozni az emberekhez. Klassz, hogy a pszichológus szakért? mellett mindig lesz egy civil vendég, aki a saját történetét is hozzáadja a beszélgetéshez. Remélem, hogy a néz?k kézzelfogható tanácsokkal, szemléletbéli változásokkal tudnak majd hazamenni.

***

GYORSKÉRDÉSEK

1.Van-e olyan tárgy a birtokában, amit?l sosem válna meg?
Igen, a jegygy?r?m. És olyan praktikus dolgok, mint például a kontaktlencsém.

2. Hogyan kapcsol ki?
A SUP-ozás a Balatonon nagyon kikapcsol és feltölt, de a rajzolás, festés is sokat segít a tölt?désben. Szeretek a Balaton-parton ücsörögni és csak bámulni a vizet, vagy épp a nádasban békára vadászni a gyerekekkel.

3. Mi található a táskájában?
Túl sok minden! Az iratokon, pénztárcán, pici sminkszetten kívül többnyire találni benne vagy egy matchboxot, vagy valamilyen apró m?anyag állatot, gyerekhajcsatot és némi ropimaradékot.

4. Van-e visszatér? félelme?
Inkább rotálódnak a félelmeim, és többnyire a gyerekek bizonyos életszakaszaihoz kapcsolódó helyzetekre reflektálnak.

5. Mik a legmeghatározóbb gyermekkori élményei, emlékei?
A közös utazások és a nagy családi karácsonyok. És az az egy év, amit 16 évesen egy Soros-ösztöndíjnak köszönhet?en egy bentlakásos amerikai magániskolában tölthettem.

6. Van-e olyan elv, gondolat, ami hat a mindennapi m?ködésére, amit szívesen ad át a gyerekeinek?
Az, hogy ítélkez?b?l váljunk megfigyel?kké. Ne ítélkezzünk mások vagy akár a saját érzelmeink felett, inkább figyeljük meg, honnan jön, mit jelez. És ez igaz lehet életeseményekre is.

7. Hol szeretne tartani a szakmai életében öt év múlva?
Remélem, hogy már a médiapszichológia területén fogok dolgozni, és nagyon örülnék, ha a könyveim angol nyelven is megjelennének.

8. Mi a legrosszabb tulajdonsága?
Lassú vagyok.

9. Mi a legjobb képessége?
Jól szintetizálom a dolgokat, az információkat, a megtapasztalásokat.

10. Mit olvas most?
Egyszerre körülbelül három könyvet, de amit épp elolvastam egy szuszra, az Suleika Jauoad Két királyság határán cím? könyve.

11. Van-e olyan helyzet, akár szakmai, ami „lefagyasztja”, amivel nem tud bánni?
A rosszindulat és az ok nélküli bántás.

12. Mit f?z leggyakrabban?
Lencsef?zelék, tonhalas tészta, muszaka.

13. Van-e bármi, amit mindenképp szeretne megtanulni, kipróbálni?
Érdekel a szörfözés és a vitorlázás.