A harmónia elillan, s a két ember már nem érti meg egymást, egyre inkább sodródnak a szétválás felé. Mi történik ilyenkor, és mit lehet tenni a kapcsolat megmentéséért?

Kivel vagyok én összezárva?!

A koronavírus sok minden más mellett a párkapcsolatoknak is ártott. A kényszer? összezártság és a viszonylagos tétlenség mindenki számára új helyzetet jelentett, amit leginkább azok a házasságok, párkapcsolatok sínylettek meg, melyeket már eleve gondok terheltek. Bár pontos adatok még nem állnak rendelkezésre, a szakemberek a válások számának növekedését jósolják a korlátozások teljes feloldása után. Ennek els? számú oka az, hogy a rossz házasságban él?k a karantén alatt nem tudták alkalmazni azokat a technikákat, amelyekkel addig elviselhet?vé, de legalábbis fenntarthatóvá tudták tenni a kapcsolatot. Az összezártság miatt nem volt rá mód, hogy félrevonuljanak – például munkába járjanak –, s így a minimális szintre szorítsák le a párjukkal töltött id?t, az egymással való kommunikációt, és ezzel együtt a konfliktusok kialakulásának esélyét. Sokan a tétlenség hónapjaiban átgondolták életüket, a számukra fontos célokat, és arra a – lelkük mélyén már régóta érlel?d? – következtetésre jutottak, hogy ki kell lépniük kapcsolatukból. A karantén tehát felnagyította, nyilvánvalóvá tette a már meglév? párkapcsolati problémákat, de önmagában nem tette tönkre az amúgy jól m?köd? kapcsolatokat. Vannak azonban olyan élethelyzetek, melyek erre is képesek!

A te sikered az én kudarcom

Réka egy ritka nyelvet tanult az egyetemen. Még diákkorában férjhez ment a nála jó tíz évvel id?sebb Ignáchoz, aki mérnökként már elismert szakembernek számított, és jó állása volt egy nagyvállalatnál. Réka a diploma megszerzése után nyelvtanárként helyezkedett el egy f?iskolán, majd bekapcsolódott a tanszéken zajló kutatómunkába. Publikációi jelentek meg, hamarosan tanársegéddé nevezték ki, nemzetközi konferenciákon tartott el?adásokat. Ignác mintha nem örült volna mindennek. Amikor Réka megpályázott egy ösztöndíjat, Ignác határozottan kijelentette, megtiltja, hogy felesége elutazzon az országba, melyet kutat. Réka azonnal beadta a válókeresetet.

Ignác féltékeny volt Réka sikereire? Talán igen, de a helyzet ennél bonyolultabb. Úgy t?nik, Ignácnak nem egyszer?en társra volt szüksége, hanem olyan valakire, aki mellett nagynak, okosnak, tapasztaltnak érezheti magát, aki függ t?le, és akit „bölcsen irányíthat”. A kapcsolat jól m?ködött, mert Réka eleinte természetes módon beleillett ebbe a szerepbe, ám  amikor karrierje beindult, már egyre kevésbé volt az a gyámolításra szoruló kismadár, akire férje vágyott. Ignácnak szüksége volt egy gyengébbre, hogy er?snek érezhesse magát, és amikor felmerült, hogy neki kellene alkalmazkodnia, neki kellene hozzáigazítania pályáját felesége karrierjéhez, a lehet?ség elfogadhatatlan volt a számára, hiszen romba döntötte volna a saját férfiúi jelent?ségér?l kreált képet. A házaspár olyan új helyzetbe került, ahol a korábbi, bevált viszonyulási módok használhatatlanná váltak, újakat pedig nem voltak képesek kialakítani.

A családi ház felépül, a házasság összeomlik

Biztos, hogy az éveken át tartó építkezés sok konfliktussal jár, de azért ilyenkor másról is szó lehet. Például arról, hogy a pár két tagja egy „projektre szerz?dött” – bár ennek valószín?leg ?k maguk nincsenek tudatában. A nagy feladat meghatározta együttm?ködésük jellegét, a munkamegosztásukat, és amikor elkészült a nagy m?, egyszerre csak ott állnak egy teljesen új helyzetben, küldetés nélkül, és nincsen stratégiájuk a „békeid?re”.

Sok évvel ezel?tt egy gyermek- és ifjúságvédelmi intézetben dolgoztam pszichológusként, ahol feladataim közé tartozott a nevel?szül?-jelöltek vizsgálata is. A jelentkez?k között jellegzetes csoportot alkottak azok a párok, akik a húszas éveik elején kötöttek házasságot, majd gyerekeik születtek, akiket remekül fölneveltek, és akik – szintén a húszas éveik elején – maguk is megházasodtak és elköltöztek. A szül?k pedig 45-50 évesen, erejük teljében ott találták magukat a kiürült házban, és nem tudták folytatni a gyereknevelést, ami addig az életük volt, és amiben – joggal – nagyon sikeresnek érezték magukat. Ezek a házaspárok kiváló nevel?szül?k lettek, és úgy gondolom, nemcsak a náluk elhelyezett gyerekeket mentették meg, hanem saját kapcsolatuk boldogságát is. Felismerték, hogy a gyerekeik kirepülése utáni új helyzetben nem érzik jól magukat, és nem várták meg, hogy az üresfészek-szindróma letargiája megmérgezze a mindennapjaikat. Inkább visszakormányozták életüket a „hazai pályára”, és a gyereknevelés újrakezdésével folytatódhatott a házasság sikertörténete.

Kultúrák találkozása

El?fordul, hogy egy pár mindkét tagjának van határozott stratégiája egy új élethelyzetre – csak éppen más és más… Angol ismer?söm, nevezzük Margaretnek, több mint tíz évig élt együtt egy dél-amerikai férfival, akit hazájában politikai tevékenysége miatt elfogtak, megkínoztak, ám sikerült az Egyesült Királyságba menekülnie. A pár egy évtizeden át összhangban élt, majd amikor gyermekük született, összeházasodtak. „Ekkor jött a hideg zuhany” – meséli Margaret. „Amíg nem voltunk házasok, udvariasan, lovagiasan bánt velem, mert én voltam a barátn?je, akit ? vendégül lát a házában. Amikor viszont összeházasodtunk, azonnal átváltott patriarchális stílusra, ami az ? hazájában az elfogadott norma, én viszont nem bírtam elviselni. Esténként alig vártam, hogy elaludjak, és ne kelljen arra gondolnom, milyen kapcsolatban élek.” A házasság nem sokkal kés?bb válással végz?dött.

Noha ez az eset speciálisnak t?nik, ha kicsit általánosabban nézzük, nagyon is tipikus problémát jelez. Egy pár harmóniában élhet mindaddig, amíg nem kerülnek olyan helyzetbe, melynek kezelésére mindketten a világszemléletükbe mélyen beágyazódott, eltér? stratégiát éreznek megfelel?nek. Ideális esetben a különböz? vélemények természetesen szembesíthet?k, és kialakítható egy mindkét fél számára elfogadható kompromisszum. Azonban nagyon alapvet? kérdések esetén – és ilyen a házastársi együttélés értelmezése is – felmerülhet, hogy a kapcsolat „megmentése” nem igényel-e olyan mérték? önfeladást, ami már nem éri meg.

Mire szerz?dtél?

A jól m?köd? kapcsolatok váratlan felbomlásának hátterében gyakran az áll, hogy a két fél nincs tisztában azzal, „mire is szerz?dött”. Általában azt gondolják, hogy egymás szeretetére, tiszteletére alapozva kötöttek szövetséget azért, hogy jóban-rosszban kitartsanak egymás mellett. Ez sokszor valóban így is van, és ezek a kapcsolatok a legtartósabbak, mert ilyenkor nem az az els?dleges, hogy a pár mit csinál, hanem az, hogy együtt csinálják. Jöhet bármilyen új helyzet, a kiindulás mindig az, hogy együtt akarnak lenni, és ennek alapján keresnek valamilyen megoldást a problémákra, krízishelyzetekre.

Gyakori azonban, hogy a párt alkotó két ember konkrét „lelki szolgáltatásokat” vár el egymástól: legyen, aki felnéz rá vagy akire támaszkodhat, legyen, aki mellett falkavezérnek vagy hercegn?nek érezheti magát. Ez önmagában még nem gond, mert ha mindkét fél hozza a t?le elvártakat, a kapcsolat m?ködhet harmonikusan. Ám ha a pár egyik vagy mindkét tagja olyan új helyzetbe kerül, amelyben már nem tudja betölteni a kimondatlanul is rá osztott szerepet, akkor – anélkül, hogy észrevenné – felrúgja az egyezséget, és a kapcsolat borul.

Ha egy párkapcsolat rejtélyes módon romlani kezd, fel kell tárni, nincsenek-e a háttérben olyan, nem tudatos elvárások egymás iránt, melyeket a felek valami miatt már nem tudnak teljesíteni. Ezt egyébként egy kívülálló – például párterapeuta – általában sokkal könnyebben átlátja, mint az, aki benne van a kapcsolatban. Ezután pedig el kell gondolkodni, hogy van-e esély egy új szerz?dés megkötésére.  Tud-e a két ember olyasmit adni egymásnak, ami minden új helyzetben meg?rzi régi értékét?