Dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáter-pszichoonkológussal, a Magyar Pszichoonkológiai Társaság vezet?ségi tagjával többek között arra keressük a választ, hogyan befolyásolják testünket a gondolataink.

Minden gondolatban kezd?dik. Minden cselekedet egy gondolati tervezés következménye. Ennek van kognitív és prekognitív, tehát automatikus, sémaszer? része, ami kikerüli a tudat éberségét – vallja Zsuzsa, aki szerint ezek az automatizmusok er?sen befolyásolják a m?ködésünket. Számára nem is a tudatos gondolatok teremt? ereje, sokkal inkább ezeknek az öntudatlan sémáknak a hatása izgalmas. Ezeknek sokszor van funkciójuk egy adott élethelyzetben vagy életszakaszban, mint például egy csecsem? mellett felületesen alvó anya ébersége. Minél több sémát térképezünk fel és korrigálunk, ha szükséges, annál jobban járunk.

Valóban hatással vannak gondolataink a testi jóllétünkre, lehetséges, hogy a betegségek egy része fejben d?l el?

Én elhatárolódom attól a széls?séges gondolattól, hogy a testi betegségeknek lelki oka van. Minden zavarunk az összes „pillérben” gyökerezik, amivel az életünkben állunk. Mindennek van genetikai, kémiai, életmódbeli és gondolkodásbeli háttere is. És minél több pillérre nézek rá mindebb?l, annál biztosabban állok a lábamon.

Korábban az idegrendszerre, az idegsejtjeinkre a tudomány úgy gondolt, mint állandó adottságra, de ma már tudjuk, hogy képesek a megújulásra, így agyunk idegi kapcsolatai is megváltoztathatók. Mindemellett genetikai programunk is jóval rugalmasabb, mint ahogyan a közelmúltig gondoltuk. Az epigenetikai kutatások alapján egyértelm?vé vált, hogy a sejtjeinkben kódolt, örökölt információk aktivizálódását jelent?sen befolyásolja mind az életmódunk, mind a kapcsolataink min?sége, mind pedig a gondolkodásmódunk. Képesek vagyunk harmonizálni az idegrendszert? Gondolatainknak valóban teremt? ereje van?

A gondolatnak valóban teremt? ereje van, de nem „teremt” az annyira. Nem is a tudatos gondolatok teremt? erejér?l van szó, hanem azokról a prekognitív sémákról, amik úgy alakítják az életünket, hogy észre sem vesszük, nem tudatosul bennünk. Minden mögött van gondolati elkötelez?dés, elszánás, fantáziálás. Minden cselekedetet megalapoz, és ilyen módon teremt egy vagy több gondolat. Ez nem azt jelenti, hogy ha valamit kigondolok vagy valamire gondolok, akkor az mindenképp megvalósul. A psziché érdekes m?ködésében viszont azt látjuk, hogy sok minden megjelenik az életünkben, amir?l úgy véljük, tudatos szinten nem lehet köze hozzánk. Ezeknek azonban általában megtalálhatjuk a transzgenerációs eredetét, a mélyen berögz?dött hitnek, hiedelmeknek, mintázatoknak az erejét, szerepét.

Betegségt?l való félelemt?l megbetegedhetünk?

Nagyon buta módon használt álpszichológiai közhelyek sorát használja a közbeszéd: „Gondolatban megteremted!” „Bevonzod magadnak!” Ezek a mondatok ugyan elterjedtek, de sokkal inkább veszélyesek, mint amennyire evidenciaalapúak lennének. A felmerül? félelem egy állapottól önmagában nem okoz betegséget. A betegségt?l való szorongás mértéke elérheti a fóbia kategóriáját, de ahhoz, hogy ez a testemet kikezdje, az kell, hogy tartósan, visszaélésszer?en használjam. Mindemellett az is nagyon meghatározó, hogy milyen genetikai állománnyal rendelkezem, mennyit mozgok, alszom, hogyan táplálkozom, és mennyire érzem jól magam a b?römben. A semmittevés, azaz hogy épp nem csinálok semmi olyat, amit a világ vagy én hasznos tevékenységként definiál, az egyik legegészségesebb dolog lenne. Sajnos ennek tudatában értjük meg igazán, hogy a fogyasztói társadalmakban miért n? meredeken a krónikus és degeneratív betegségek aránya. Nem arra az életre vagyunk összerakva, amit élünk. A minket körülvev? társadalomnak, világnak mindemellett hatalmas protektív hatása is van, de mindannyiunknak szüksége lenne arra a rugalmasságra, hogy hogyan illesztem hozzá a saját létezésemet ahhoz a világhoz, ami körülvesz. Olykor meg kell állni, és megvizsgálni mindezt.

A szorongás árt a testünknek?

Nem a szorongás a lényeg, hiszen annak evolúciós szerepe van, ráadásul lehetetlen szorongás nélkül élni. Tapasztalataim szerint a hangsúly azon van, hogy mennyire fojtjuk el. Tisztában vagyunk-e vele, és tudunk-e róla beszélni. Egyrészt a szorongáskezel? kapacitásnak van nagy szerepe, másrészt annak az elfojtásnak, amikor krónikusan vagyok olyan helyzetben, ami nem passzol hozzám, de vagy nem tudok róla, vagy nem akarok róla tudomást venni. Az tud igazán megbetegít? lenni, hogy ezzel felemésztem a szervezetem energiáit. Teljesen normatív például, amikor egy daganatos betegség diagnózisával szembesülve felmerül valakiben akár a halál gondolata is. Attól ezt még nem vonzza be, és nem törvényszer?en következik be a legrosszabb.

Ma már köztudott, hogy minden emberben keletkeznek rákosnak nevezett sejtek, mégsem betegszik meg mindenki. A pszichoonkológiának – bár fiatal tudományterület – számos klinikai vizsgálattal igazolt eredménye van, melyekre épülve egyre több módszer m?ködik. Ön többek között a Simonton-módszer eszközeit integrálva dolgozik egyéni, illetve csoportos formában daganatos betegekkel.

Van, amikor az egyéni, és van, amikor a csoportterápiák m?ködnek hatékonyabban. A csoport bölcsessége több, mint társas támogatás: egy közös cél érdekében létrejöv? rendkívül támogató, empatikus, megtartó közeg, amiben az er?források feler?södnek és megsokszorozódnak. A csoport hatalmas segítséget adhat a terapeutának a motiváció felélesztésében és fenntartásában. A daganatos betegség a gyógyíthatatlanság lehet?ségével szembesít, miközben el kellene hinnem, hogy meggyógyulhatok. Ilyenkor nagyon intenzív a csoport hatása, amennyiben ott vannak, akiknek er?sebb a bizalma, rálátása arra, hogy a lélek, illetve az egyéb kiegészít? terápiás eszközök segíthetnek. Az elmélyülés, a saját személyre szabottság kérdésében pedig az egyéni terápiás helyzet az optimálisabb.

Simonton-módszer

Carl Simonton amerikai radioonkológus és felesége, Stephanie Simonton pszichológus a 70-es években dolgozta ki azt a módszert, amely az akkoriban még gyerekcip?ben járó rákkutatásban és -gyógyításban rendkívül újító szemlélet?nek számított. Kutatásaik és saját tapasztalataik eredményeként megfogalmazták, hogy a rákkal való küzdelem eredményessége nem csak a betegség súlyosságán múlik. Ugyanolyan életkorú, diagnózisú és szövettani képlet? betegeknél azt tapasztalták, hogy egyesek megküzdenek a daganattal, mások viszont alulmaradnak a harcban. Azt kezdték vizsgálni, melyek lehetnek azok a lelki paraméterekhez köthet? sajátosságok, amelyek erre képessé teszik a felgyógyuló betegeket. Elindították alternatív klinikájukat, melynek statisztikai adatai szerint a hozzájuk forduló betegek átlagosan kétszer annyi ideig éltek, mint kizárólag orvosi eszközökkel kezelt sorstársaik. A Simonton-módszer eredményei a mai napig bizonyítják, hogy aki érzelmi állapotának stabilizálásában támogatást kap, az hatékonyan javíthatja testi paraméterei alakulását. A módszer több, a pszichológia területér?l ismert metódussal integráltan dolgozik. Eszközei között szerepel a gyógyító imagináció, a relaxáció és a múltbéli traumák felismerése és megdolgozása is.

A pszichoonkológia egyfajta híd a szervezet fizikai és lelki része között. Harminc éve dolgozik a pályán, húsz éve foglalkozik daganatos betegek pszichés támogatásával. A közelmúltban maga is küzdött daganatos betegséggel, és err?l nyíltan beszél is…

Húsz éve dolgozom a rák tabusításának lebontásán, ezt hivatalbeli kötelességemnek érzem. Emberként és szakemberként pedig szintén azt mondom, hogy titokként vinni ezt nem szabad és nem is kell. Nagyon sokszor mondtam a férjemnek, hogy ezt még megcsinálom, és aztán lassítok, de ezt csak akkor tudtam megtenni, amikor ott volt a diagnózis a kezemben. Nehéz a harmóniára törekedni, aztán mégis azonnal életszer?vé válik egy diagnózist követ?en. A daganatos betegekt?l nap mint nap hallom, hogy „azt hittem, ezt csak így vagy úgy lehet csinálni”. Aztán egy darab papír megmutatja, hogy ami tegnap megoldhatatlannak és lehetetlennek t?nt, az mára megoldhatóvá és lehet?vé válik.

Ön keresi a betegség lelki eredetét, vagy ezzel a konkrét igénnyel találják meg?

A legtöbb esetben a testi betegsége miatt kér valaki segítséget, és a közös munka során tárjuk fel az ehhez szöv?d? következményes lelki zavart. Az is el?fordul, hogy egy kliens azt gondolja, hogy ha a lelkével foglalkozik, akkor az a testére is kihat majd. Ezzel egyébként tökéletesen egyetértek.

Milyen típusú betegségek esetén érdemes a testi tünetek mellett a lelki folyamatokat is megvizsgálni?

Véleményem szerint mindig. Ebben a gondolatban az a meggy?z?désem jelenik meg, hogy a test és a lélek mesterségesen kialakított kategóriák. Egészként m?köd? szervezetünk, organizmusunk nem ismeri ezt az elválasztottságot, minden mindennel összefügg. Bármely részér?l mozdítom, a rendszer egésze mozdul vele. A testi betegség felhívhatja a figyelmet arra, hogy az élet különböz? területein hogyan bánok például az energiáimmal, hogyan bánok önmagammal. Megjelenik-e egyáltalán a testem, tudok-e a testi igényeimr?l, és ha igen, akkor „megyek-e vele” vagy negligálom. Elfogadom-e azt a mai világban általánosnak mondható meggy?z?dést, hogy a test a teljesítményünkhöz képest csak másodlagos. Ezt minden esetben fontos átgondolni. Szerintem, ha bármilyen betegség esetén felmerül, hogy az ember ennek a lelki oldalát is megnézné, érdemes ezzel foglalkoznia. Még akkor is, ha nem gondolom, hogy mindenkinek való egy feltáró, pszichoterápiás folyamat. Optimális lenne erre képessé tenni mindenkit, aki például pszichoszomatikus betegséggel él, amir?l a szakma egyértelm? véleménye az, hogy kialakulásában a lélek érintettsége meghatározó. Az els? lépés lehet egy egyszer? légzés- vagy relaxációs technika elsajátítása. Ezek a közérzetet harmonizáló gyakorlatok er?sebb testtudatossághoz, majd el?fordulhat, hogy fokozatosan egy pszichés tudatossághoz is vezethetnek.

Mi a hagyományos, nyugati orvostudomány véleménye minderr?l?

Érthet? okokból az orvostudomány nehezen változtat a betegségek kezelésér?l való elvein. A kollégákban mindemellett egyre nagyobb fokú nyitottságot látok. Sokszor maguk is megfogalmazzák, hogy a betegeik állapota mögött lelki mechanizmusokat feltételeznek, és érzékelik, hogy mindez hogyan hat az egészségi állapotukra. Igényelnék, hogy legyen eszközük és tapasztalatuk arra vonatkozóan, miként kezeljék a tényt, hogy az érzelmeink és a testünk együtt mozog. Bízom benne, hogy mozdulni fog a rendszer.

Tapasztalatai alapján leírható egy „er?s”, betegségeknek ellenálló ember karaktere?

Kérdés, hogy mit nevezünk er?nek. A kibírás képességét sokszor hamisan er?nek hisszük. Véleményem szerint az er?t nem abban az értelemben érdemes használni, hogy például meddig megyek szembe azokkal a testi vagy mentális jelzésekkel, amiket folyamatosan kapok, például a kötelességtudat jegyében. Az én véleményem, hogy a testi erejét biztosan meg?rzi az, aki képes együtt lenni önmagával, figyeli a jeleket mind a testét?l, mind a lelkét?l, és képes is ezekre reagálni. Egy ebben a tekintetben er?s ember nagyon szereti önmagát, jóban van önmagával, és képes az önérvényesítésre. Jókat eszik, mozog, ráadásul megengedi magának, hogy minél többet semmit tesz. Optimális környezet veszi körül, ahol megvan számára a megosztás lehet?sége és élménye. Nemcsak verbális megosztásról, hanem akár önkifejezésr?l vagy közösen megélt tevékenységr?l beszélek. Amikor meger?sítést kap valaki arról, hogy értik, milyen helyzetben van, és támogatják, az nagyon sokat segít. Másfel?l megélni az érzelmi érintéseket, az elfogadottságot, verbálisan vagy nonverbálisan, szintén hatalmas véd?faktor. Fontos lenne kora gyermekkortól azt tanítani, hogy képesek legyünk magunkra is figyelni, és a saját bels? igényeinket rugalmasan tudjuk a környezetünkkel egyeztetni. Ez azt jelenti, hogy a szabályok, normák elfogadása mellett ki tudjuk elégíteni a saját, sokszor érzelmi igényeinket, szükségleteinket. Rendszerszemléletben, transzgenerációsan gondolkodva olyan családban lenne ideális feln?ni, amiben a szül?k maguk is képesek minderre.

Gyorskérdések

1. Van olyan tárgy a birtokában, amit?l sosem válna meg?

A férjemt?l kapott karikagy?r?m

2. Hogyan kapcsolódik ki? Van hobbija? 

Rengeteg. A legfontosabbak: túrázás, zenehallgatás, kézimunka, olvasás.

3. Mi van a táskájában?

Csupa praktikus dolog: fonal, köt?t?, horgolt kabala, ásványvíz, kéztörl?, eserny?, telefon, iratok.

4. Van visszatér? félelme, amivel küzd?

Azt hiszem, nincs, de az aggodalommal tölt el, hogy azt látom, nem vigyázunk egymásra, nem vigyázunk a környezetünkre. Sok a mentális szemét, és egyre több a fizikai szennyezés körülöttünk.5. Mi(k) a legmeghatározóbb gyermekkori élménye(i), emléke(i)?A nagyszüleimnél töltött nyarak, a végtelen szabadság. Miénk volt a világ…

6. Van olyan elv, gondolat, ami hat a mindennapi m?ködésére, amit szívesen ad át a tanítványainak, gyerekeinek?

Az együttérzés. Együtt-érzés, együtt-m?ködés.

7. Hol szeretne tartani a szakmai életében öt év múlva?

Inkább a pszichológia, pszichoterápia helyzetére vonatkozik, amire vágyom. Jó lenne azt látni, hogy szélesebb teret kapott, és elfogadottabb a szomatikus orvoslásban.

8. Mi a legrosszabb tulajdonsága?

Lusta vagyok. 

9. Mi a legjobb képessége?

Az, hogy még egy nehéz, érzelmileg terhelt helyzetben is képes vagyok meglátni a másik szempontjait.

10. Tea vagy kávé?

Tea.

11. Mit olvas most?

Egy ideje esténként angolul olvasok, igazából szórakozásként, de arra fogom, hogy így megvan a napi angoltanulási adagom. Most egy Michael Connelly nev? amerikai író krimijét olvasom. Néhány napja tudtam meg, hogy ebb?l készült a Bosch cím? sikersorozat.

12. Van olyan helyzet – akár szakmai –, ami „lefagyasztja”?

Ha azt élem át, hogy nem értenek meg. F?leg ha azt gondolom, hogy a másik képes lenne rá.

13. Mit f?z leggyakrabban?

Édesburgonyából készült krémlevest. Néhány hónapja próbáltam ki, és azóta a kedvencem.

14. Hány órát alszik átlagosan naponta?

Nyolc órát biztosan, hétvégén többet is.

15. Van bármi, amit mindenképp szeretne megtanulni, kipróbálni?

A szövés. Kicsiben már kipróbáltam néhány szövött szalaggal, de most nagyon vonz, hogy belevágjak nagyban is: kend?t, sálat sz?ni.

16. Kedvenc zenéje, amit bármikor szívesen hallgat?

Bach: IV. brandenburgi verseny.