Bizonytalanság és szorongás

El lehet-e t?rni a bizonytalanságot? Egy szintig biztosan – de ez ?rjít? dolog. Mi is valójában az a bizonytalanság, amit el kell t?rnünk? És tulajdonképpen mit jelent, ha azt mondjuk, hogy jól t?rjük a bizonytalanságot? 

Vegyünk néhány tipikus bizonytalanságforrást: elmentünk kivizsgálásra és várjuk a laboreredményt. SMS-t küldtünk valakinek, aki tetszik nekünk, és várjuk a választ. Ezek kézzelfogható bizonytalanságok, hétköznapiak, de mégis kegyetlenek, sok szenvedést okoznak. Most nézzünk néhány rejtettebb – ám nem kevésbé bennünk munkáló – bizonytalansági faktort: nem vagyok-e rákos? Nem fog-e a párom bármelyik pillanatban elhagyni? Van-e az életnek bármilyen értelme? Nem üt-e el egy kocsi, akár a járdán is, hiszen ilyenr?l néha olvasni? Nem indít-e Észak-Korea nukleáris rakétát az ország felé?

Persze érezzük, hogy utóbbi két példa már-már a paranoia felé hajlik, de az például, hogy nem fejl?dik-e bennünk a rák, a világ legtöbb civilizált polgárának nagyon is kézzelfogható félelme. 

Mi a közös a hétköznapi és a patologikusnak t?n? bizonytalanságban? Az, hogy akármi is váltja ki bennünk, azt éljük meg, hogy ki vagyunk téve valami küls?, általunk befolyásolhatatlan dolognak, így bizonytalanok vagyunk a kimenetelt illet?en. Ha ugyanis azt gondolnánk, hogy a dolgot befolyásolni tudjuk, akkor bizonyára nem szoronganánk.

S ezzel eljutottunk a bizonytalanság érzésének magjáig. Ez pedig a szorongás. A kérdés: min múlik az, hogy mennyire tudjuk elviselni a szorongást – és mit?l is szorongunk valójában?

A négy egzisztenciális szorongás

Irvin D. Yalom, a nagy hatású pszichoterapeuta és regényíró – az Egzisztencialista pszichoterápia cím? könyv szerz?je – szerint négyféle nagy egzisztenciális szorongás áll hétköznapi félelmeink hátterében:

1) a halál tudata, 

2) a választásainkért viselt felel?sség, azaz a szabadságtól való félelem,

3) az egzisztenciális elszigeteltség, mert egyedül születünk és halunk meg, 

4) végül a jelentésnélküliség, amelyet az a kérdés mélyít el, hogy ha meg kell halnunk, akkor minek élünk: az univerzumban nincsenek saját jelentések, csak mi adhatunk értelmet az életünknek, amiben aztán tudnunk kell hinni is.

Az egzisztencialista pszichoterápia két elméleti és gyakorlati forrásból táplálkozik: az egyik a freudi pszichoanalízis, a másik az egzisztencialista filozófiai irányzat (Heidegger, Sartre és Camus munkássága). A pszichoanalitikus szemléletet meg?rizve úgy módosítja Freud eredeti elképzeléseit, hogy abból indul ki: a tünetek nem az ösztönök elfojtásából származnak, hanem a lét adottságaival, azaz az egzisztenciális létkérdésekkel való tudatos vagy tudattalan szembesülés jelenti az igazi szorongásforrást, amelyekre változatos védekez? mechanizmusokkal reagálunk.

Szorongás a felel?sség miatt – azaz a szabadságtól való félelem

„Jajj, nagyon zsúfolt volt ez mai nap, leveg?t venni sem volt id?m, minden tárgyalásom a végtelenségig tartott!” – panaszkodik a negyvenes projektmenedzser terapeutájának, akit azonban nem lehet becsapni. Megkéri páciensét, fogalmazza át úgy a fenti mondatot, hogy a dolgok elszenved?jéb?l aktív résztvev?vé lép el?. A sikeres átalakítás után a mondat így hangzik: „Nagyon zsúfolttá tettem ezt a mai napot, nem hagytam magamnak egy lélegzetvételnyi id?t sem, és hagytam, hogy a tárgyalásaim a végtelenségig nyúljanak”.

Mi a különbség? Mit tesz voltaképpen a terapeuta? Elvállaltatja kliensével a felel?sséget a saját élete felett. Az egzisztencialista pszichoterápia szerint ez az els? lépés a szabadság felé. Milyen szabadság felé? – kérdezhetnénk. Az egzisztenciális szabadság felé, ami azt jelenti, hogy az ember kérlelhetetlenül szabadságra van ítélve, akármennyire is úgy t?nik, hogy a környezete, a gének, a traumatikus gyermekkori események stb. határozzák meg sorsát. 

Szabadságra ítélve lenni pedig nem jelent mást, mint hogy teljes felel?sséggel tartozunk saját életünkért – s nemcsak a cselekedeteinkért, de azért is, amit elmulasztunk megtenni – írja Yalom. Szerinte az igazi b?ntudat – amit ? egzisztenciális b?ntudatnak hív – az, amit akkor érzünk, amikor magunk ellen vétkezünk: amikor „kiadjuk a kezünkb?l a gyepl?t”, hagyjuk magunkat sodorni, nem döntünk, amikor pedig lehet?ségünk lenne rá, hagyjuk, s?t, kérjük, hogy mások döntsenek helyettünk. Azaz az egzisztenciális felel?sség vizsgálata azzal a kérdéssel kezd?dik: milyen viszonyban vagyunk a saját lehet?ségeinkkel?

A saját magunkért viselt felel?sség a terapeuta rendel?jében két szinten jelenik meg: egyrészt az életvitelért, azaz a hétköznapokban hozott döntésekért és választásokért viselt felel?sség, másrészt pedig a jelentéstulajdonítás szintjén. Utóbbi azt jelenti, hogy a világon semminek nincs önmagában vett jelentése, hacsak mi magunk létre nem hozzuk. Az ember tehát „isteni er?vel” bír, de ezt a felel?sséget igen nehezére esik elvállalni – hiszen még a mindennapok szintjén megjelen? felel?sségt?l is ódzkodik, ahogyan a fenti példa mutatja. 

Yalom szerint Freud korához képest a mai embereknek – akik oda utaznak, ahova akarnak, addig járnak iskolába, ameddig akarnak, azzal házasodnak össze, akivel csak kedvük tartja, – már nem az elfojtott ösztöneikkel kell megküzdeniük, sokkal inkább éppen a szabadsággal. Ám a szabadság így fojtogatóvá válik, mert végtelen, és az emberre van bízva, hogyan definiálja világát, hogyan tölti meg értelemmel, amiben hinni is tud. És ha kell, tudja újra és újra definiálni, hogy új és új értelmeket adjon neki.

Tudattalan taktikák a felel?sség elkerülésére

A rádöbbenés mindkét felel?sségre (életvitel és jelentésadás) félelmetes. Hogy ezt a szorongást valahogyan legy?rjük, a felel?sséget megpróbáljuk elhárítani különféle módszerekkel, amelyeknek nem is vagyunk tudatában. Lássuk, mennyire „leleményesen” tesszük ezt!

Kényszeresség

Egy olyan pszichés világot teremt az ember, amiben nem szabad, hanem valamilyen én-idegen er? uralma alatt áll, és kényszeresen rendet rak, mossa a kezét, stb.: „nem tudom befolyásolni”, „nem akarom csinálni, de nem tudom abbahagyni” – hallhatjuk a páciensekt?l.

Pánik

Ilyenkor az emberek gyakran azt érzik, hogy például szívinfarktusuk van, és nem csupán a testük, de a lelkük felett is elvesztik a kontrollt. A pánik gyakran együtt jár a meg?rülést?l való félelemmel: „elvesztem az eszem”.  

Döntésképtelenség

Ilyenkor azt érzik az emberek, hogy a választás bizonyos helyzetben meghaladja az erejüket vagy a képességeiket. Maga a döntés ugyanis határtapasztalat: arra ösztönzi az egyént, hogy tudatosan viszonyuljon a léthez – és ez szorongást kelt. Konkrétan pedig a döntés következményeit?l félünk, hiszen ha az egyik irányban döntünk, olyan, mintha a másikról végképp le kellene mondanunk. Ha nincs döntés, nincsen lemondás sem…

Akaratgyengeség

„Tudom, doktor úr, hogy el kellene hagynom a férjemet, de nem tudom megtenni” –vagy egyszer?en: „nem tudom, mit csináljak”. A „nem tudom”-ot azonban gyakran lecserélhetjük egyszer?en „nem akarom”-ra vagy „nem akarom tudni”-ra.

Menekülés a szabadság el?l

Erich Fromm, a tekintélyelv? karakter fogalmának egyik kidolgozója, a humanisztikus pszichoanalízis képvisel?je szerint az emberek a szabadság fojtogató tapasztalata el?l függ?ségekbe menekülnek –társadalmi szinten ilyen a nácizmus vagy a kapitalizmus, vagyis egy olyan társadalmi berendezkedés, amely el?re gyártott, „konzerv” értékeket és ideológiákat kínál fel, így megóvva „hív?jét” az értékkeresés, az értelemadás személyes küzdelmét?l. A szeretet m?vészete cím? könyvben e törekvés interperszonális megnyilvánulásait foglalja össze: az olyan kapcsolatokat, amelyek szeretetként azonosítják magukat – valójában azonban a felek csupán az elkülönülés, az autonómia, az egyedüllét kibírhatatlan érzése el?l menekülnek a szimbiózisba.

Néhány terápiás módszer a felel?sség elvállalására

A legtöbb terápiának, kiemelten például az egzisztenciális vagy a Gestalt terápiának egy közös vonása biztosan van: óriási hangsúlyt fektetnek az egyéni felel?sségvállalásra. A terapeuta fontos feladata, hogy azonosítsa – és tudatosítsa a páciensben – a felel?sség-elkerülés módszereit, ezáltal segítve ?t, hogy újra „birtokba vegye” önmagát.

Egyes szám els? személyben fogalmazz!

Váltsunk passzívból aktívba, ahogyan a cikk elején lév? példában láttuk. Gondoljuk végig a napunkat, és próbáljuk úgy átfogalmazni, hogy fejezze ki, nekünk milyen felel?sségünk volt abban, ami „történt velünk”.

„Én felel?sséget vállalok”

Fritz Pearls, a Gestalt terápia atyja az el?bbi feladatot odáig viszi, hogy a páciens minden egyes mondatot, amit kimond, kezdjen úgy: „én felel?sséget vállalok”–  amiért hagytam, hogy feltartsanak; hagytam, hogy kiabálhassanak velem; amiért halkan beszélek (ahelyett például, hogy „senki nem figyel rám”).

Ami rajtad múlik

El?fordul, hogy olyan páciens érkezik a rendel?be, akinek a története tényleg nagyon sanyarú, s még a terapeuta is azt érzi: bizony az illet?t a körülményei teszik nyomorulttá. Azonban még ilyenkor is visszaadhatjuk a kontrollt a páciens kezébe, ha azt mondjuk neki: „értem, hogy nagyon nehéz helyzetben van, amir?l jobbára nem Ön tehet, de talán mégis van egy százalék az életében, ami Önön múlik – én most err?l az egy  százalékról szeretnék beszélgetni!”

Fejtsd meg az álmod!

Pearls azt kéri a páciensét?l, hogy jelen id?ben úgy mondja el az álmát, mint egy színdarabot, aminek ? a rendez?je, díszlettervez?je, súgója, színészei – vagyis azonosuljon az álom minden elemével. Ha például azt álmodta, hogy egy nehéz terhet cipel fel a lépcs?n, akkor legyen ? a lépcs? is, akinek a hátán valaki feljebb jut, legyen a teher, amit valakinek cipelnie kell, és próbáljon rájönni, mit mond neki így az álom – azaz mit mond ? saját magának, amit eddig nem akart meghallani.