Képzeljük el, hogy tudósok vagyunk, és úgy lépünk be a laborunkba, hogy ma megtesszük életünk nagy felfedezését. Mi vagyunk Newton, és ezen a napon fog a fejünkre esni az alma (ami valószín?leg soha nem történt meg a fizikusóriással), hogy azon nyomban megvilágosodjunk. Goetheként találkozunk a legendával f?m?vünk h?sér?l, a tudós Faustról, aki az ifjúságért cserébe az üdvösségét is odaadja (mígnem Goethénél mégis üdvözül). De tényleg annyira kell az a fiatalság? Ahhoz, hogy alkotásunk nagyot szóljon, nem!

A hálózattudomány egyik f? megálmodója, Barabási Albert-László és kutatótársai (Északkeleti Egyetem, Boston) rengeteg adat alapján arra a nem várt eredményre jutottak, hogy a tudósok bármely életkorban egyforma valószín?séggel írják meg legnagyobb hatású tanulmányukat. Ez ellentmond nemcsak Einstein vélekedésének – miszerint aki 30 éves koráig nem alkotott semmi maradandót a tudományban, az már nem is fog –, hanem számos korábbi kutatásnak is.

Hogy lehet ez? Az ellentmondás feloldása utólag egyszer?en hangzik, de rájönni nem volt könny?. Kiderült ugyanis, hogy a tudósi kreativitás nem csökken az életkorral, ahogy hitték. Ami csökken, az pusztán a produktivitás. Azaz ha ugyanannyit próbálkoznának, az id?sebb tudósok is éppolyan eséllyel érnének el átüt? eredményeket!

Kényszernyugdíjtól a Nobel-díjig

Az id?skorban kicsúcsosodó kreativitás mellett John Fenn esete a rendkívüli rezilienciára (lelki rugalmasság, amely segíti a sikeres alkalmazkodást és megküzdést) is példaként szolgál. 

John Fenn már az els? cikkét is szokatlanul kés?n publikálta. Majd 50 éves korában került a Yale Egyetemre, de hiába foglalkozott rendkívüli lelkesedéssel az atomi és molekuláris sugárzással, ez akkoriban senkit sem érdekelt. Tanszékvezet?je a Yale-en még meg is könnyebbülhetett, amikor 70 évesen végre kényszernyugdíjba küldhette.

De John Fenn-nek esze ágában sem volt leállni. 67 évesen, pár évvel azel?tt, hogy elvették t?le a laborhelyet meg a személyzetet, publikált egy kivételes eredményt az ún. elektrospray-ionizációról. Az eljárás során folyadékcseppeket változtatott nagy sebesség? sugarakká, ezáltal pontosan meg tudta mérni az óriásmolekulák és a fehérjék tömegét. Érezte, hogy ezúttal jó nyomon jár, és igaza volt: a tudományos világ ekkor kezdett élénken érdekl?dni a sejtek molekuláris felépítése iránt. Az általa kifejlesztett eszköz a világ összes laboratóriumában nélkülözhetetlenné vált. Segítségével a tudósok olyan pontossággal mérhették meg a riboszómákat és a vírusokat, ami korábban elképzelhetetlen volt. Az ebb?l ered? tudás alapjaiban változtatta meg a sejtek m?ködésével kapcsolatos felfogást.

John Fenn-nek semmi kedve nem volt emeritus professzorként tétlenül ücsörögni. Azon nyomban átköltözött a Virginia Commonwealth Egyetemre, ahol tovább dolgozott a témáján. Két évre rá jelentette meg azt a tanulmányát, amelyért 15 évvel kés?bb, 2002-ben megkapta a kémiai Nobel-díjat. Azt vallotta: a tudomány mindenekel?tt szórakozás kell hogy legyen, öröm, móka, és akinek nem ezt jelenti, az jobb, ha abbahagyja. Fenn soha nem tett így. Még halála el?tt pár héttel is szinte mindennap bement a laborjába. Utolsó cikkét 90 éves korában írta. 

Az írói és m?vészi kreativitás sem köt?dik a fiatalkorhoz. De mi a helyzet az üzleti világban? Ott is a fiatalok alapítanak inkább cégeket – de az id?sebbek, különösen a középkorúak azok, akik valószín?bben kezdenek bele sikeres vállalkozásba.

És ez még nem minden. A hálózattudomány új fejleményekkel is szolgál, amelyek fényében talán még Faust is gondolkodóba esett volna. Ismét csak rengeteg adat átfésülésével ausztrál tudósok immár magát az agyat mint hálózatot elemezték, és arra jutottak, hogy ebben a hálózatban az életkor el?rehaladtával lényegi átrendez?dés megy végbe.

Ne féljünk újat tanulni!

Az 50 év felettieknek még olyan szakmákban is lehetnek el?nyeik, ahol igen nagyra értékelik a fiatalságot. Az id?sebb jelentkez?k ugyan lassabban sajátítják el a korszer? eszközök használatát, viszont onnantól, ahogy ez megtörtént, már korántsem követnek el annyi hibát, mint a fiatalok. Tanulság: a kor el?rehaladtával nem kell kínosan éreznünk magunkat, ha egy új kütyüt vagy szoftvert nem tudunk rögtön használni. Tudatosítsuk, és ha kell, közöljük, hogy nekünk ehhez több próbálkozásra van szükségünk, de er?feszítéseink hamarosan megtérülnek!

Újrahuzalozás 40 felett

Egy ideje már ismert, hogy az id?s agyban is létesülnek új idegi kapcsolatok (szinapszisok). Most azonban kiderült, hogy e kapcsolatok más jelleg?ek, mint amelyek a fiatal agyban köttetnek. A váltás kitüntetett id?pontja átlagosan az élet ötödik évtizedére tehet?. Negyvenen túl hirtelen megn? az olyan szinapszisok száma, amelyek távoli agyterületeket kötnek össze, így e kapcsolatok egyre inkább behálózzák az egész agyat. A fiatal agyra jellemz? kis területeken belüli, s?r? hálózatok viszont kezdenek fogyatkozni.

A kutatók szerint ennek egyik oka, hogy fiatalkorban sok id?t fordítunk olyan részképességek gyakorlására, mint a nyelvek, a sportok vagy a zene. Vagyis nem csupán az agy van hatással az értelmi m?ködésekre, hanem azok is visszahatnak rá. A hosszú tanulóévekr?l újabban az is kiderült, hogy nemcsak a karriert mozdítják el?, hanem az agy fejl?dését is – olyannyira, hogy még egészen id?s korban is segítenek fenntartani a szellemi frissességet. Így már nem kell bánnunk, ha sok, látszólag haszontalan dolgot kell vagy kellett tanulnunk. Matek, nyelvtan, memoriterek: mind hozzátesznek valamit agyunk fittségéhez. Még az általános megvetésnek örvend? biflázás sem teljesen felesleges ebb?l a szempontból.

Mindazonáltal az edzett agy is átesik az említett „átkábelezésen” – csak valamivel kés?bb, mint kevésbé trenírozott társai. N? a hálózatokon átível? kapcsolatok száma, így az egész agy integráltabbá válik. És ennek megvannak a pozitív hozadékai.

Új nyelv – új világ?

A szerz?k szerint a túlnyomórészt jól begyakorolt folyamatokra vagy tapasztalatokra támaszkodó feladatokban az életkor el?rehaladtával javulhatunk. Gyarapítható például az általános tudás és a szókincs. De érdemes-e új nyelv tanulásába fognunk érett fejjel? Ellene szól, hogy a gyorsan fejl?d? fordítóprogramok folyamatosan csökkentik a nyelvtudás gyakorlati jelent?ségét. És könyörtelen tény, hogy egy nyelv fonológiáját 1 éves korunk, grammatikáját a pubertáskor után legtöbben már nem tudjuk tökéletesen elsajátítani. Az agyi rugalmasság id?ablakai e területeken igen hamar bezárulnak. Segíthet viszont, ha olyan nyelvvel kezdünk foglalkozni, amelynek nyelvtana hasonlít egy másik, általunk ismert nyelvéhez. Még jobb, ha nem várunk magunktól tökéletes mondatokat, hanem pusztán a kihívás és a kommunikáció kedvéért tanulunk, vagy például azért, hogy kedvenc zeneszövegeinket vagy költ?inket eredetiben is élvezhessük. 

Azon kevesek, akiknek id?sebb korukban nyílik lehet?ségük belecsöppenni egy új világba, új nyelvterületen, ett?l a tapasztalattól különös ajándékot kapnak: emlékez?képességüket mintha kicserélték volna. Tudjuk, hogy az id? el?rehaladtával az emberek hajlamosak sokat beszélni ifjúkori élményeikr?l. Ennek oka, hogy azok egyre gyakrabban jutnak eszükbe, néha váratlan élénkséggel. Az „emlékezeti csúcs” átlagosan a húszéves kor körüli id?szakra tehet?. Viszont akiknek új hazában kell feltalálniuk magukat, azoknál kialakul egy további emlékezeti csúcs – egy olyan bels? naptár, amelynek lapjait éppolyan élénk memórianyomok töltik meg, és éppolyan s?r?n, mint a legszebb fiatalság éveiben. És ezt a jelenséget nem kevesebb, mint a hetvenes éveikben járó embereknél figyelték meg.

Ha nem is ilyen drámai mértékben, de mindenféle új világ meghódítása így hathat az önéletrajzi emlékezetre. Míg a régmúlt felelevenítése az id?söd? agy csodálatos, többnyire magától létrejöv? képessége, addig az új élmények kódolása ebben a korban gyakran szórványosabbá válik. Akár hetek, hónapok történései t?nnek el nyom nélkül, aminek velejárója, hogy az id? mintha egyre gyorsabban repülne – nincsenek emlékek, amelyek kitöltenék. De miért olyan nagy gond ez? Mert végül az agy szinte semmilyen eseményt nem fog rögzíteni. Ezt kétféleképpen is kivédhetjük: egyrészt úgy, hogy szándékosan törekszünk mély benyomást kelt?, például szokatlan, katartikus élményekre; másrészt úgy, hogy hosszabb-rövidebb id?szakokról készítünk valamilyen visszanézhet? – olvasható vagy hallgatható – emléknyomot. Nincs mit feljegyezni, mert minden nap, hét, szezon egyazon rutin szerint zajlik? Néha csakugyan ez a helyzet. De még gyakoribb, hogy túlzottan átsiklunk azokon az érdekes részleteken, amelyek a napokat egyedivé varázsolhatják. Vagy épp túlzottan habzsoljuk az információt, a tudást, de azzal a balsejtelemmel, hogy egyszer csak elfogy a világ újdonsága. 

Kreativitás: a távoli kapcsolások kiaknázása

Ha szántszándékkal lelassulunk, jóval kevesebbet fogunk olvasni, kevesebb tudást magunkba fogadni, kevesebbet alkotni – és ez, mint Barabási Albert-László kutatásaiból tudjuk, csökkenti a siker esélyét. De míg a lassúság ellenlábasa a hatékonyságnak, támogatja a kreativitást. Igazán eredeti ötletek és m?vek nem születnek futószalagon. Id? kell hozzájuk. Hagyni kell az agyat, hogy elmerengjen, és bejárja azokat a távoli területeket összeköt? pályákat, amelyek egy részét szintén az id? hozza létre.

Békén hagyni az agyat: ez nemcsak ahhoz kulcs, hogy felszínre kerüljenek sosem látott összefüggések. Újabb eredmények szerint a puszta emlékezéshez is elengedhetetlen!

Pontitói emlék

Id?södve néha úgy t?nik, az agy újra és újra ugyanazokat a pályákat járja be – egyazon emlékek frissülnek minden beszélgetés, minden elkalandozás során. Ezek az emlékek mélyen személyesek: megtaláljuk köztük a sérelmeket éppúgy, mint a sikereket. Vannak, akiknél egyre-másra bukkannak fel kedvenc régi helyszíneik elfeledettnek hitt részletei, mintha a múlt újra össze akarna állni a maga darabkáiból egységes egésszé. S a köt?anyag ilyenkor a nosztalgia, amelyr?l kísérletek bizonyították, hogy fokozza a kreativitást.

Az alábbi sztori tanulsága azonban nemcsak ez, hanem hogy a bels? képi világ, az ihlet e különlegesen becses forrása milyen érzékeny a küls? hatásokra.

Franco Magnani 1934-ben született az olaszországi Pontitóban, egy Firenzét?l nem messzi kis hegyi faluban. Az itt él?k maguk termesztették élelmüket, és önellátóan éltek. A békés gyermekéveknek azonban hamar véget vetett, hogy Franco apja tragikus balesetben elhunyt, majd a háborúban a nácik betörtek Pontitóba, és kifosztották. Franco édesanyja a földekre ment dolgozni, míg ? négy testvérével együtt a f?zésr?l és a házimunkáról gondoskodott.

A háború után bútorkészít? és famegmunkáló lett, de a hanyatló Pontitóban nem tudott megélni. Sétahajókon próbált szerencsét szakácsként. Miután bejárta a Riviérát és a Karib-térséget, úgy döntött, hogy valóra váltja álmát, és megnézi a Golden Gate hidat San Franciscóban.

1965-ben megtette a hosszú utat Kaliforniába. A kemény éttermi munka és a bevándorlással kapcsolatos problémák azonban súlyosan megbetegítették a vékonydongájú férfit. Orvosa hosszabb pihenést írt el?. Ekkor támadtak szinte életh?en részletes álomlátomásai szül?falujáról, s az a sürget? érzés, hogy ezeket meg kell festenie. Döbbenten tapasztalta, hogy képes erre, holott semmiféle m?vészi képzésben nem részesült. Több száz „emlékfestményt” készített a háború el?tti Pontito utcáiról, épületeir?l és termékeny környezetér?l, a csak rá jellemz? perspektívával. Festés közben ugyanis elfordította a fejét, hogy különböz? szögekb?l „lássa” az egykori jeleneteket. Még a hangok és az illatok is megelevenedtek számára. 

M?veib?l rendezték meg Az emlékez? m?vész cím? kiállítást, amelyen festményei mellé az ugyanazokról a helyszínekr?l készült friss fényképeket is elhelyezték. Döbbenetesen hasonlóak voltak! 

Franco a neuropszichológus bestselleríró, Oliver Sacks Antropológus a Marson cím? könyvében is szerepel. Sacks leírja, hogy Francónak egyszer lehet?sége nyílt újra ellátogatnia imádott toszkán szül?falujába, amit?l rendkívül izgatottá vált. Azonban a hazatérés „nem volt misztikus megvilágosodás, extatikus csúcsélmény, de nem is rogyott össze holtan, vagy kapott szívinfarktust, pedig fel volt rá készülve. Csak elutazása után érték el a hatások.” De ezek sem voltak kellemesek, sokkal inkább összezavarták. Immár két Pontitót látott maga el?tt egyszerre, s ett?l úgy érezte, meg?rül: „Bárcsak sose mentem volna vissza! A fantáziám segítségével tudtam dolgozni. Most nem tudok.” Végül a nosztalgia ereje 10 nap alatt legy?rte az új Pontito hallucinációszer?en éles képeit, melyek nem kelhettek többé versenyre a régi Pontitóról ?rzött bels? felvételekkel.

Buzsáki György Brain Prize-zal kitüntetett agykutató (New York-i Egyetem) több évtizede foglalkozik az agyi elektromos aktivitás egy különleges mintázatával, az ún. éleshullám-fodrozódással. Mostani publikációja szerint ez a mintázat köti össze a nappalt az éjszakával – ami az emléknyomok bevés?dését illeti. Kiderült, hogy azok a nappali események maradnak meg a memóriában, amelyeket ezek az éleshullámok megjelölnek – s amelyek azután, ugyanilyen hullámok kíséretében, éjjel többször is újra lejátszódnak. A megjelöléshez azonban az él?lénynek meg kell egy kicsit állnia, relaxálni vagy rutincselekvést végezni úgy, hogy nem nagyon figyel semmire.

A lassúság dicsérete, ez a társadalomfilozófiai utópia így váratlan helyr?l, az agy fiziológiájától kap mélységes igazolást. 

Amennyiben érdekli a lapszám többi cikke, rendelje meg  online magazinként több, mint 10%-os kedvezménnyel!

Amennyiben nyomtatott formában szeretné olvasni, itt tudja megrendelni akár egy  csomagban  A kutya lelke cím? kiadványunkkal.