Az én, illetve az éntudat kialakulásának els? lépcs?fokán saját mozgásunk és észleléseink segítségével azt éljük meg, hogy a testünk elkülönül a fizikai környezett?l, a külvilágtól, saját határokkal rendelkezik, vagyis az én és nem-én megkülönböztetés alapfoka – tehát az énélmény – testi szinten jön létre. Ez a testi én – illetve ennek a központi idegrendszeri, azaz agyi reprezentációja (leképez?dése) – mindig alapvet? bázisa marad az én élményének, még akkor is, ha ez nem tudatos. Ezt a környezett?l elkülönült „entitást” aztán képesek leszünk azonosítani és megnevezni, más szóval: felismerni – el?ször egyes szám harmadik személyben, majd Énként.

TEST és AGY: a fantomvégtag és a fantomvégtagfájdalom különös esete

A testsémával, ill. testképpel kapcsolatos izgalmas kérdés: érezhetünk-e egy olyan testrészt, például egy kart vagy lábat, ami valójában nincs, vagy érezhetjük-e azt, hogy ez a kar vagy láb mozog vagy éppen fáj. Jól ismert, hogy amputációt követ?en nem ritka, s?t inkább általános, hogy a páciensek úgy érzik, amputált végtagjuk még mindig a helyén van, s?t mozog, például integet. A páciensek egy része arról is beszámol, hogy ez a fantomvégtag – vagyis a már nem létez? végtagjuk – fáj. Ez a fantomvégtagfájdalom lehet ég?, szúró, vagy akár görcsös fájdalom is. Néhányan úgy érzik, hogy lebénult a fantomvégtagjuk, nagyon szeretnék megmozdítani, de nem tudják. Volt olyan páciens is, aki érezte az amputált végtagján a karóráját, vagy az amputál ujján a karikagy?r?jét. 

A jelenség értelmezésében az 1990-es évek elején nagy áttörést hozott V.S. Ramachandran, mára világhír?vé vált indiai származású amerikai neurológus munkája. Az egyik betegének egy balesetet követ?en amputálták a karját, s az operáció után 3 héttel neurológiai vizsgálaton vett részt. A vizsgálat során Ramachandran arra kérte a betegét, hogy csukja be a szemét, miközben egy vékony, vattafej? pálcikával megérintette különböz? helyeken a testét. A vizsgálat során különös dolog történt: a beteg az arca bizonyos pontjainak megérintésénél azt mondta, hogy nemcsak az arcán, hanem a hiányzó karján, azaz a fantomvégtagon is érzi az érintést.  Ramachandran, kísérletez? ember lévén, kipróbálta, hogy ha vizet csorgat a beteg arcára, az „végigfolyik-e a fantomvégtagon”. Igen, a páciens így érezte.

Hogyan lehetséges ez? Ramachandran szerint csak rá kell néznünk az agy testr?l készült szomatoszenzoros térképére. Más-más neuronok tüzelnek, azaz mutatnak aktivitást, ha az orrunkat, ha a lábunkat vagy a hasunkat érintik meg. Az ún. szomatoszenzoros kéregben az arc és a kar reprezentációja szorosan egymás mellett van. Normál esetben, ha az arcunkhoz érnek, csak azok a neuronok tüzelnek, amelyek az arcról érkez? jelzések regisztrálásában vesznek részt. Hasonlóképpen, ha a karunkhoz érnek, akkor normális esetben csak azok a neuronok tüzelnek, amelyek a karunkból érkez? jelzések regisztrálásában vesznek részt. Ramachandran azt feltételezte, s aztán ezt bizonyította is, hogy fantomvégtag esetén az agyban az arc megérintésekor nemcsak az arc jelzéseiért felel?s idegsejtek tüzelnek, hanem a kar jelzéseiért felel?sek is: vagyis a test agyi térképe átszervez?dött! 

A fantomvégtag-jelenség érdekessége részben abban rejlik, hogy rámutat arra: az agy fontos szerepet játszik a testkép megkonstruálásában. Pontosabban: egy testb?l származó jelzés értékelésében az agyi folyamatok dönt? szerepet játszanak. Képletesen szólva: az amputációig a beteg agya úgy tudta, hogy a testhez két kar tartozik, s továbbra is ekként m?ködött, mi több ennek megfelel?en észlelte a testet, a testi m?ködést. Id?re van szüksége az agynak, hogy megtanulja, változás történt. A fantomvágtagfájdalom esetében, különösen a görcsös jelleg? fájdalom esetében, hasonló mechanizmust feltételez Ramachandran. Vizsgálatai során azt találta, hogy görcsös fantomvégtagfájdalomról többségében azok a betegek számolnak be, akik az amputáció el?tt már jó ideje nem tudták mozgatni a kezüket. Vagyis mintha az agy megtanulta s így meg?rizte volna ezt az információt: s görcsbe merevedve fáj a (már nemlétez?) végtag.   

TEST és AGY: „sz?rés”

Ronald Melzack, a híres fájdalomkutató is amellett érvel, hogy a fantomvégtag-érzést ugyanazok az idegi folyamatok generálják, mint amik a normális testérzet kialakításában is részt vesznek – vagyis az agynak dönt? szerepe van abban, milyen testérzeteink vannak, illetve tudatosulnak. Az agy aktívan sz?ri a testb?l folyamatosan érkez? információkat, s jó részüket nem engedi tudatosulni. De id?nként észreveszünk valamit: fáj a fejünk, vagy éppen megdobban a szívünk, összeszorul a gyomrunk. A stresszel, érzelmi állapotokkal (pl. szorongás, szégyen, öröm, büszkeség) együtt járó testi jelzések általában – de nem feltétlenül – átjutnak a sz?r?n. Ez nem véletlen: ha egy esemény érzelmet vált ki bel?lünk, akkor az valamilyen szempontból – gyakorta tudatos vagy nem tudatos céljaink megvalósulása szempontjából – jelent?séggel bír számunkra. Gondoljunk csak például a szégyen érzésére: ez az érzelem arról tudósít, hogy nem sikerült megfelelnünk egy számunkra fontos személy vagy akár fontos személyek elvárásainak. Az érzelmek „informálnak” minket egy-egy esemény jelentésér?l s jelent?ségér?l, így hasznos lehet, ha az érzelmek testi komponensei „átjutnak a sz?r?n”.

A betegségekkel együtt járó testi m?ködésbeli változások is olyan jeleket generálnak, amelyek az agy sz?r?m?ködését befolyásolják. Gondoljunk csak egy „egyszer?” influenzára. A szervezet védekez? válasza során számos testi panaszunk lesz: fájnak a végtagjaink, de leginkább mindenünk, fáradtak vagyunk. De ez sem véletlen, ezek a tünetek arra késztetnek minket, hogy ágyban maradjunk, ne mozogjunk – vagyis a gyógyulási folyamatot segítik el?. 

Ezekb?l a példákból is kit?nik, hogy bizonyos esetekben a tudatosuló testérzetek és jelzések pszichológiai vagy biológiai szempontból nagyon is adaptív szerepet töltenek be. Felhívják a figyelmünket arra, hogy „m?ködésünk” szempontjából valami fontos, jelent?séggel bír. De mi történik, ha van egy testi jelzésünk, ami már nemcsak jelzés, hanem panasz, mert hosszabb ideje fennáll vagy nagyon intenzív, vagy éppen jelen?sen befolyásolja a mindennapi m?ködésünket – ám nem tudjuk, hogy jelez-e valami fontosat? Mit tehetünk? Min múlik, hogy mit teszünk: várunk, orvoshoz megyünk vagy éppen el?ször otthoni praktikákkal próbáljuk orvosolni a problémát? Mert már valamennyire problémának látjuk. Hol van a bizonytalanságt?résünknek az a határa, ami valamilyen tettre sarkall minket?

TEST és AGY: értékelés

Jól ismert mindenki számára a hipochondria jelensége. Joggal mondhatjuk, hogy a hipochonder személy bizonytalanságt?rése alacsony, hiszen kicsi, jelentéktelen vagy éppen ártalmatlan jelzést is komoly, az életét fenyeget? betegség jeleként értelmez. S ezzel eljutottunk egy kulcsmozzanathoz: bizonytalansági t?résünket, s így viselkedésünket is nagyban az fogja meghatározni, hogy mit gondolunk a testi jelzés okáról, hogyan értelmezzük. 

Az újabb vizsgálatok egyértelm?en amellett foglalnak állást, hogy a testi jelzés értékelésében nagy szerepe van a tapasztalatoknak. A szocializáció során családtagjainktól és tágabb szociális környezetünkt?l tanuljuk értékelni és magyarázni a testi jelzéseket. A testi jelzés/tünet/panasz lehetséges okainak elsajátítása mellett egyben arra is útmutatást kapunk, hogy mikor kell vagy érdemes egy-egy testi tünettel orvoshoz fordulni. Nagy valószín?séggel a visszatér?, elhúzódó vagy nagyon intenzív – pl. er?s fájdalom –, vagy éppen a szokatlan, furcsa vagy korábban nem tapasztalt jelzéseket tünetként, tehát betegség jeleként értelmezzük, s orvoshoz fordulunk.

Bizonyos mérték? egészséggel kapcsolatos szorongás tehát normatívnak tekinthet?, s?t bizonyos esetekben életment? is lehet. Gondoljunk például arra, hogy a daganatos betegségek jó részénél a betegség korai stádiumában való diagnosztizálás nagyobb gyógyulási esélyt ígér. De ha az egészséggel kapcsolatos szorongás túllép egy bizonyos mértéket vagy nem megfelel? helyzetben aktiválódik, akkor adaptivitását elvesztve jelent?s mennyiség? és tartós distressz forrásává változhat.

Az egészséggel kapcsolatos szorongás széls?séges formája a hipochondriázis – amikor a hipochonder nem képes a figyelmét a tünetr?l más tevékenység felé fordítani, kényszeresen azzal foglalkozik s folyamatosan monitorozza a testi jelzéseket, létrehozva egy tartós, testre irányuló figyelmi fókuszt.  Ez remek kiindulópontot képez egy önrontó körhöz: a tartós figyelmi fókusz miatt a hipochonder könnyebben fedez fel testi jelzéseket, és ezek a gyenge testi jelzések feler?södnek, amit az egészséggel kapcsolatos aggodalmak és elképzelések csak súlyosbítanak. Jól érzékelhet?, hogy ebben a folyamatban a normális testi érzetek kóros megélése érhet? tetten.