Hogyan lehetnénk boldogabbak? 3.rész

A család légkörének melege, az apai erő és az anyai érzelem hozza létre bennünk a kapcsolatok fontosságának felismerését, a vágyat az ilyenfajta együttlét iránt. A szülői fészektől a barátságokon át a kiscsoportokig, a „csapat-tagság” odatartozás-élményéig, majd a saját párválasztásig halad a természetes fejlődés – az óvodától az iskolákon át a felnőtt „társulásokig”. Az érzelmi szövetségen alapuló társulások (informális kötelékek) és a formális (munkahelyi, hivatalos) kapcsolatok hálózatában, mint társas védőhálóban zajlik életünk, s ez a hálózat megvéd, segít, biztonságot ígér – és optimális esetben ad is – nekünk

Minél fontosabb, minél értékesebb számunkra valaki vagy valami, annál többet tudunk tenni érte.

Angyal András magyar származású amerikai lélekgyógyász alkotta az ún. szükségeltségi szükséglet fogalmát. A furcsa kifejezés bölcs üzenete: ha van valakid, akinek te vagy a legfontosabb, és kivételesen nagy szüksége van rád, akkor ez köt az élethez, és boldoggá tesz lényed fontosságának tudata. Süle Ferenc magyar pszichoterapeuta írta le a „van valakim” effektust, amely a bibliai Bethesda-példázatból ismert „nincs emberem” helyzetet is megidézi. Az a beteg, aki húsz éven át várta a fürdő közelében, hátha valaki segít, hogy béna teste bejusson a gyógyító vízbe, Jézus kérdésére így válaszolt: „Nincs emberem…” – azaz nincs segítségem. Ha van valakim, akkor ahhoz tartozom és kölcsönösen számíthatunk egymásra. Az anya-gyermek kapcsolati szimbiózistól kezdve zsigeri, testi és lelki kötelékek fűznek egymáshoz egész életünkön át. S noha a kötelék „másik végén” a személyek változhatnak, az alapkötés mintája (amit a pszichológia Bowlby nyomán kötődési munkamodellnek nevez) lényegileg nem változik.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2010. 4. számában olvasható