Ámor mámora: a határtalan boldogság

Többek leszünk a másik által, s mindeközben az én és nem-én megkülönböztetése is érvényét veszti. Boldogsága, boldogulása a sajátunkéval azonos fontosságúvá válik. A jelenség kísérleti bizonyítékaként szolgálhat, hogy az fMRI eljárással mért agyi aktivitás közel azonos mintázata jelenik meg a saját név és a szeretett személy nevének elhangzásakor – míg nagyban különbözik más, kevésbé közelálló személyekétől.

Lenni annyi, mint valaki más számára jelenteni valamit

Az intim együttlét misztikus megéléséhez, a megnyílni tudáshoz, önátadáshoz szükség van tehát az „ősbizalom” megtapasztalására, s kell hozzá még egy ősi, archaikus erő, a tudattalanunkból előtörő és megmagyarázhatatlan „jelölés”: a szerelem érzése, mely a másikat kiválasztottá teszi. További párhuzam a szerelem és az anya-gyermek kapcsolat között: a kizárólagosság, a másik le nem cserélhetősége. A szexuális egyesülésben a valódi „belső gyönyör” megélését e láthatatlan kötelékek, kötődések teszik lehetővé. „Megtaláltam a másik felem” – mondja a népnyelv; ugyanezt a jin és a jang egyesülésében fejezi ki a tao; a komplementer, kiegészítő ego fogalma pedig a kora gyermekkori differenciálatlan én állapotára utal, amikor a szülői empátia és igazodás magas szintje által a gyerek – összehangolt működésük folytán – a gondozót saját énje kiegészítéseként élheti meg. Később, a szerelemben azonban egy ennél szimmetrikusabb viszony válik lehetővé, amit Arthur Aron, a közelség, intimitás, s újabban a „sírig tartó szerelem” és a monogám kapcsolatok neves kutatója az énkiterjesztés jelenségében nevesít. Ennek lényege egy olyan mély azonosulás a szeretett személlyel, amelyben a másik énünk részévé válik, s ezáltal egyfajta növekedést, gazdagodást élhetünk át. Többek leszünk a másik által, s mindeközben az én és nem-én megkülönböztetése is érvényét veszti. Boldogsága, boldogulása a sajátunkéval azonos fontosságúvá válik. A jelenség kísérleti bizonyítékaként szolgálhat, hogy az fMRI eljárással mért agyi aktivitás közel azonos mintázata jelenik meg a saját név és a szeretett személy nevének elhangzásakor – míg nagyban különbözik más, kevésbé közelálló személyekétől.

Hirdetés

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 1. számában olvasható