A féltékenység szemüvege – avagy lehetséges valóságaink

Ha például később egy barátnőmnek leírom a fenti jelenetet, felsorolom azokat a gyanús jeleket, amelyeket a kedvesem viselkedésén láttam: „hiszen látom”, hogy a viselkedése gyanús. Pedig a gyanú hozzám tartozik, én vagyok az, aki gyanakszom, de én mégis őt gyanúsítom.

Mindenki olyan világot észlel, olyan világban él, amit az határoz meg, ahogyan ránéz, amilyen „szemüveget visel”

Tegyük fel, hogy meglátom a barátomat egy vonzó nővel nevetgélve édelegni egy utcasarkon és iszonyú féltékeny leszek. Hiába győzködöm magam, hogy ez bizonyára teljesen ártatlan dolog, biztos csak munkatársak, a barátom hű hozzám, tudom, hogy soha nem csalna meg, és hiába reménykedem, hogy a vonzó nő voltaképpen jegyben jár, attól sajnos nem tudok elvonatkoztatni, hogy a nőt vonzónak látom, hogy édelegnek és hogy – akármennyire is küzdök ellene – a féltékenység szétmarja az agyamat... Különösen ezzel az utóbbival nehéz mit kezdeni, hiszen ebben az érzésben valószínűleg egy egész élettörténet minden tapasztalata, szorongása – és persze a jelenlegi kapcsolatunk zökkenői is megjelennek. Azonban amikor féltékenységem magas fokán a jelenetet megcsalásként diagnosztizálom, ez a sok összetevő mégsem tudatosul bennem. Azaz nem tudom felismerni, hogy abban, ami számomra megjelenik, nem a világ adja magát akképpen, amilyen, hanem abban, ahogy látom, egész addigi élettörténetem, önbizalomhiányom, féltékenységem stb. egyaránt kifejeződik.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 5. számában olvasható