Tekintetek párharca – a szemezés

A tekintetek egymáshoz feszülnek, hol a sajátom, hol a másiké szűrődik be inkább az észlelésembe, ide-oda tologatják egymást, anélkül, hogy bármelyiknek is végleg sikerülne tárgyiasítani a másikat. Egy apró figyelmetlenség, és máris totális vereséget szenvedek. Esetleg kitartásom következtében meghátrálásra késztetem a másikat.

Egy alak nélküli, eleven erő vonzásába kerülünk

Ha a tekintetre gondolunk, valahogy mindig a másik jut először eszünkbe: a másik ember felénk irányuló, hátunkon érzett, minket leleplező tekintete, egy fotón látható szempár szúrós tekintete… Úgy tűnik, hogy szemben tapasztalataink többségével, magával a tekintettel jellemzően mások jelenlétén keresztül találkozunk. Ez persze nem olyan meglepő, ha arra gondolunk, hogy a magunkét csak a tükörben láthatjuk… A fenti példákban nem csupán az az érdekes, hogy a tekintet egy másik embertől indult, de az is, hogy a másik tekintete rám vonatkozik, vagy rám vonatkoztatható. A tekintet voltaképpen tehát mindig kikerülhetetlen láthatóságunkkal és ebből fakadó kiszolgáltatottságunkkal szembesít: a többiek tekintetének mindig ki vagyunk téve – még ha álcázzuk is magunkat, bizonyos tekintetetek „átláthatnak” rajtunk. A tekintet, bár a szemhez és a látáshoz kapcsolódik, mégsem azonos vele. A rám szegeződő tekintetben nem szemgolyókat észlelek, vagy nem a látás aktusát konstatálom, hanem, ahogy Sartre, a neves francia filozófus-író is megjegyzi, a másiknak azt a törekvését, hogy vizsgálható tárggyá változtasson, minden részletében letapogasson – végső soron az ellenőrzése alá vonjon.

Hirdetés

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2011. 6. számában olvasható