Vajon miért kell keresni az idealizált kép tökéletes, valódi megfelelőjét?
Hirdetés
Duett egy hangra. A nő.
Velem vagy nélküled?
Egyre többen vannak, akik fogamzásképes korukban sem választanak párt maguknak. Tényleg egyre többen vannak? Látszólag jól érzik magukat a bőrükben. Vagy sem. Talán azt mondják, jó nekik egyedül is. Vagy sem. Nem is különösen csúnyák vagy buták, ami megmagyarázhatná, miért nem vonzóak. Vagy igen. Egyedül akarnak élni. Vagy sem. Szóval…?
Nincs két egyforma ember és nincs két egyforma párkapcsolat, bizonyos jellemzők mégis szinte kortárs problémaként jelentkeznek századunk nőinek életében. Riasztó statisztikákat olvasunk, miszerint sokkal több a párját kereső nő, mint a magányos férfi. A kiábrándító hírek láttán sokan gondolhatják: ez valamilyen sorscsapás, az pedig, hogy összetalálkozik-e valaki azzal az emberrel, akivel hosszú éveket, akár évtizedeket is leélhet, szerencse kérdése. Vannak, akik úgy hiszik, a mázlistáknak minden sikerül, de aki az elején elrontott valamit, az már „rossz pályán fut”. Bizonyos szempontból ez igaz is – de persze nem olyan értelemben, mint egy társasjátékban, ahol kiesőként már csak lemaradók lehetünk. A társas érintkezés – s azon belül a párkapcsolatok – érzelmi működését a kora gyermekkori tapasztalatok, azon élmények (is) szabályozzák, melyekre felnőttként sokan már nem is gondolnak. Épp csak azt veszik észre, hogy nem jó az irány, hogy nincs egy „rendes férfi” – hogy sehol az a boldogság, amire minden nő vágyna. De ha ezek a problémák újra és újra megjelennek, érdemes elgondolkodni azon, mi a nő felelőssége abban, hogy kapcsolatai rendszeresen véget érnek? És bár könnyebb bűnbakot keresni a történtekért, jóval bölcsebb szembenézünk érzelmi döntéseinkkel – ez elindíthat a konstruktív változások felé.
Hirdetés
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2012. 3. számában olvasható
Hirdetés
Megrendelem
