Én bizalmam, te bizalmad, ő bizalma – a bizalom alakulása a családban

A családi titkok területe is hasonló az óvatosság és bizalmatlanság szűk határmezsgyéjéhez. Azok a családok, ahol büszkék arra, hogy senkinek nincs titka a másik előtt, mindent meg lehet osztani – könnyen belecsúszhatnak abba, hogy mindent meg is kell osztani, és már nem tudni, hol kezdődik az Én és hol végződik a Te… A túl sok titok pedig, noha a titok őrzőit összeköti, a családban inkább elválaszt, eltávolít, mérgez – de biztosan nem építi a bizalmat.

A bizalom mindig kétoldalú. Egyszerre vesz részt benne az, aki bízik, és az, akiben bíznak.

„Én nem bízom benned” – kiről szól ez a mondat? Rólad, aki ezek szerint megbízhatatlan? Rólam, aki ezek szerint bizalmatlan vagyok veled, és tán másokkal szemben is? Amikor ezt gondoljuk vagy kimondjuk, vajon belegondolunk ebbe a kettősségbe? A bizalom ugyanis mindig kétoldalú. Egyszerre vesz részt benne az, aki bízik, és az, akiben bíznak. Csak együtt hozható létre – és együtt játszható el… Időnként nagyon nehéz rálátni, hogy egy-egy helyzet létrehozásában mi hogyan vettünk részt – és hogy részt vettünk-e egyáltalán. A rendszerszemlélet arra hívja fel a figyelmünket, hogy magunknak segítünk azzal, ha az előbbi kérdést feltesszük magunknak.

Hirdetés

„Nincs egy barátja sem a gyermekünknek!” – panaszolta egy szülőpár egy neves családterapeutának, aki visszakérdezett: „És maguknak?” Ez a párbeszéd jól mutatja a családterápia szemléletét: a családi és személyes minták erejét, amelyek egyszerre jelentenek lehetőséget és felelősséget. A bizalmat is mintákon keresztül kapjuk – és mintaadással adjuk tovább.

A család alapja a párkapcsolat – a család gerincét alkotó szülőpár kapcsolata. A rendszerszemléletű családterápia szerint ez a kapcsolat folyamatosan változik – alakul, fejlődik, erősödik vagy gyengül, bizalmasabbá vagy épp felszínesebbé válik. A kapcsolatot több tényezővel jellemezhetjük: az intimitással, elköteleződéssel, annak érzelmi töltetével – és a felek egymás iránti bizalmával. Ahogy a család alapja a párkapcsolat, úgy a házaspár kapcsolatában megélt bizalom a család többi kapcsolatában létrejövő bizalom mintájává válik. Abban a családban, ahol felnőttünk, megfigyelhettük, hogy szüleink – és azok, akiket szüleink beengedtek a család terébe – milyen történeteket mesélnek a bizalomról... Szüleink egymással való kapcsolata és a férfi-női szerepek kinyilvánítása meghatározta, merünk-e később bizalommal tekinteni a másik nem képviselőire... A szüleink ráadásul megmutatták nekünk, hogy ők mennyire bíznak egymásban. Ellenőrizték-e egymást? Megkérdőjelezték-e olykor egymást? (Manapság sokszor számolnak be arról terápiába járó párok, hogy egyikőjük – vagy mindkettejük – bele-belenéz a másik telefonjába, elolvassa üzeneteit, megnézi a híváslistát, elolvassa az e-mailjeit. Ez olyan határátlépés, aminek a hozadéka nehezen igazolható...)

Ezenfelül szüleink velünk való kapcsolata is a bizalom elsajátításának terepe volt. Mivel lehetett elnyerni szüleink bizalmát és elismerését? Mi történt akkor, amikor például füllentettünk vagy rossz fát tettünk a tűzre? Szüleink hosszú időre megvonták a bizalmukat? Vagy épp ellenkezőleg: nem történt semmi, nem volt következménye a tetteinknek? Ezek az események valószínűleg sokkal mélyebben belénk ivódtak, mint szüleink vagy az idősek bölcs tanácsai a bizalomról és bizalmatlanságról.

Ezekkel a mintákkal léptünk be – valamennyire felnőtt fejjel – egy kapcsolatba, ahol azután a két fél gyakran eltérő mintáiból kezdünk kialakítani egy közös, a bizalomról szóló történetet.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2012. 4. számában olvasható

A szerző szeptember 30-án 10,00-18,00 óráig „Mindenki változik – miért pont a szeretteink maradnának változatlanok?” Fejlődés a párkapcsolatokban és a családban címmel műhelyfoglalkozást tart. (Részletek aktuális lapszámunkban, illetve weboldalunkon olvashatók)