Én örökké szeretnék élni – eddig sikerült
Hirdetés
Egy hazai „tanulmányút” margójára
Utazás a billentyűm körül
Szakmai delelőjén minden magára adó orvos megpróbál megszervezni magának egy olyan tanulmányutat, amelyik illik szakmai fejlődésébe. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen én is ezt tettem, de már jóval túl a szakmai fejlődésem zenitjén, ráadásul ez a „tanulmányút” kényszer hatására történt, és szakmai palettáját néhány nem várt esemény alaposan kiszélesítette. S ami igazán különlegessé tette a „továbbképzést”, az az, hogy most a „másik oldalról” tapasztalhattam meg a hazai egészségügyet, a beteg oldaláról élhettem át az egyszerű, mindennapi problémákat.
Az történt ugyanis, hogy tudomásomra hozták: panaszom egyetlen megoldása a műtét. A helyzet kizárólag azért volt megnyugtató, mert nem kellett (nem lehetett) semmit mérlegelni, ilyen helyzetben a döntés egyértelmű. Az ember nyilvánvalóan fél a beavatkozástól, de engem igen jól felkészítettek: fájdalom nincs, legfeljebb nem ébredek fel, ami az akkori helyzetemben számomra elfogadható volt – a családom számára persze katasztrófa.
Műtét után: az intenzív osztály
Szörnyű egy hely – annak ellenére, hogy kedvesen, mosolyogva látnak el. Pihenni nem lehet. Folyamatosan ég a lámpa (éjjel csupán néhány órára kapcsolják le a villanyt), a nyolc monitor közül egy mindig megszólal. A személyzet állandóan jön-megy, tevékenykedik (szerencsére már nem mindig miattam), figyelnek mindenre és mindenkire, folyamatosan szervezik azt, hogy túlélhessük ezeket a napokat. Az osztályt egy kellemes, finom, de bizonyos témákban – a mi érdekünkben – igen kemény hölgy vezeti. A jól felkészült ápolók – akiket én csak GYÖNGY-nek nevezek – „12 óráznak”, maximális empátiával, pedig tudom (két hét alatt volt idő beszélgetni velük), hogy emellett szinte valamennyien máshol is dolgoznak. De személyes problémáikat mi betegek nem érezzük. Az orvosi ellátás mellett nekik köszönhetem, hogy eddig túléltem…
Hirdetés
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 2. számában olvasható
Hirdetés
Megrendelem
