Nekimegyünk egymásnak?

Elég, ha piros lámpa után a vártnál lassabban indulunk az autóval, vagy a postán sort tévesztünk, máris megszólal a dudakoncert, jönnek az indulatos beszólások. Úgy tűnik, türelmi időnk 5-10 másodpercre szűkült, toleranciahatárunk pedig a nulla felé tendál.

a beszorított érzelmi állapot idézi elő az agresszióba torkolló indulatot,

Egy semmiség is elég ahhoz, hogy egymásnak ugorjanak az emberek. A „mit képzel?” szófordulatból is érezhetjük, mindenki folyamatos készenléti állapotban van, kimerevített antennáival folyamatosan pásztázza környezetét, szinte arra vár, mikor érkezik onnan valami célzottan rossz/bántó/öntelt/agresszív inger, s amikor ez bekövetkezik, villámgyors reakcióidővel robbannak ki az ugrásra kész indulatok.

Kierkegaard még úgy gondolta, a szorongás csak az ember sajátja, az állatok képtelenek rá. Ma már tudjuk, hogy az egerek is daganatot növesztenek, ha tanult tehetetlenség állapotában, kiszámíthatatlan ingerek között kell élniük. A fogyasztói társadalom, a médiával átitatott környezet meglehetősen szorongáskeltő, hisz nem tudjuk távol tartani magunktól a híreket, hozzá kell szoknunk a folyamatos változásokhoz. Voltaképp a magánélet területét kivéve szinte mindenhol a tehetetlenség érzését élhetjük át. Ez a beszorított érzelmi állapot idézi elő – a szorongás ellencsapásaként – az agresszióba torkolló indulatot, csökkenti az emberek közötti empátiát, s hogy aztán ördögi körként tovább növelje a szorongást, amitől pedig ismét nő az agresszió, ez pedig újból növeli a szorongást, s így tovább...

Hirdetés

Manapság egyre több társas kapcsolatnak ilyen a természetrajza. Elvárunk egymástól dolgokat, de azzal már nem törődünk, hogy vajon mindeközben a másik ember mit gondol. Villámgyorsan vonunk le következtetéseket, alkotunk negatív véleményt, és teremtünk olyan érzelmi helyzetet, amelyben azt érezhetjük: nem velem van probléma. Élvezettel nézzük és keressük a hibákat, a fölös kilókat, a boldogtalanság jegyeit, hogy megállapíthassuk, ő sincs jól, sőt! A „nem velem van a baj” attitűd kiegészülhet a „mindenki más olyan, amilyen” magyarázó elvével, és máris készen van az építmény, aminek a tetején egyedül ücsöröghetünk. Amikor saját érzelmi működésünket magyarázzuk, legtöbbször külső okokra hivatkozunk: a világra, a munkánkra, a tanárainkra, a pénzhiányra, a szüleinkre, a gyerekkorunkra... Ebben persze sok igazság lehet, de azért felnőttkorban némi önreflexióval már láthatjuk, hol van önmagunk felelőssége, különösképpen azt, hogy mit kezdjünk új keletű agresszivitásunkkal?

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2013. 5. számában olvasható