De ki hallja meg a gyermek történetét?
Hirdetés
A világ összeomlik… A világ kettészakad - Gyermeki válás-narratívák
Mi, felnőttek már könnyen megfogalmazzuk életünk történetét: jó esetben érezzük, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal gyermekkorunktól egészen a jelenig. Fel tudjuk idézni gyermekkori élményeinket, emlékeinket, és azonosulni tudunk akkor énünkkel (legfeljebb már bölcsebbek lettünk bizonyos dolgokban). De ki hallja meg a gyermek történetét? A gyermekét, akiben saját élettörténete számunkra még láthatatlanul alakul, nem fogalmazódik meg, illetve csak az ő töredékes közléseiből rakhatjuk össze – ha egyáltalán képesek vagyunk meghallani a gyermek hangját, és valóban kíváncsiak vagyunk arra, mit akar mondani.
Hároméves kortól a gyermekben már kialakul a saját élettörténeti narratívájára való rálátás. Képes arra, hogy visszanézzen kisbabakorára, és saját identitását, létezésének élményét az időben átélje, megfogalmazza. Ebben a szülői háttér és kultúra segíthet azzal, ha közösen felidézik a „régmúltat”, azt, hogy milyen örömmel várták, milyen volt, amikor megszületett, hogyan gondozták, szerették, milyen szokásai voltak csecsemőkorában. A fényképek közös nézegetése elengedhetetlen segítség a gyermek számára ahhoz, hogy megfogalmazza önmagát, saját létezésének élményét egy történetbe foglalja, aminek ő a főszereplője. Ez az egészséges fejlődés nélkülözhetetlen feltétele.
Ha a gyermeket trauma éri, a történet megszakad, addigi élete összeomlik – ez egy katasztrófaélményhez hasonlítható az ő élményvilágában. Válás estén ez mindig megtörténik. A válófélben levő szülők gyermeke gyakran lejátssza ezt az élményt a terápiás szobában. Felépít dolgokat, amelyeket szisztematikusan, újra és újra lerombol. Olyan játékokat játszik, amelyben a szereplők földrengés áldozatává válnak, egy szörny lerombolja a házukat, vagy újra és újra egy szakadékba zuhannak. A katasztrófa-történések egymásba ágyazódhatnak, kombinálódhatnak, és megfigyelhető az, hogy a gyermek ezt spontán, a lelkének legbelső részéből érkező impulzus hatására játssza és újrajátssza Ez nála kísérlet az öngyógyításra, hiszen a benne levő élményt így megfogalmazza, „kiteszi magából”. A katasztrófaélmény, az összeomlás megélése szükségszerű – de nem mindegy, hogy ebben az élményben meddig marad benne a gyermek. A szülők odafigyelése és segítsége szükséges ahhoz, hogy ezt a krízis-szakaszt „túlélje,” és a legrövidebb időn belül túl tudjon lépni rajta. Egy hétéves gyermek a terápiában heteken át a Titanic elsüllyedését, ennek különböző fázisait rajzolta, így fejezte ki a benne levő katasztrófa-élményt. Aztán egyszer csak abbahagyta a Titanic-téma rajzolását, és ez már annak a jele volt, hogy túllépett az összeomlás szakaszán, elkezdődött a gyógyulás, önmaga felépítésének-felépülésének szakaszába lépett.
Hirdetés
A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 2. számában olvasható
Hirdetés
Megrendelem
