Sok beszédnek miért nem sok az alja?

A történetek – más szóval narratíva – átszövik mindennapi életünk eseményeit. A „Képzeld, mi történt…” kezdetű mondatok behálózzák a másokkal folytatott társas interakciót: a család apraja és nagyja történeteket szeretne mesélni a vacsoraasztalnál a nap eseményeiről, baráti társaságban sztorizunk legutóbbi kalandjainkról, kedves emlékeinkről, életünk sorsfordító eseményeiről.

legyünk érzékenyek a szavakon túli, az elbeszélés narratív jegyein alapuló rejtett üzenetre

A másokkal kapcsolatban megélt mindennapi bosszúságokat vagy súlyosabb konfliktusokat ugyancsak történetek formájában osztjuk meg ismerőseinkkel. Mi több, a történetek a csoportok életében is fontos funkciót töltenek be: a közös élmények történetként való megfogalmazása illetve átadása a csoporthoz való tartozás biztosítéka.

Gyakran azonban nem csupán a történet kimondott, konkrét tartalma hordoz jelentést számunkra, hanem az adott személyre jellemző történetszövési mód, illetve az egyedi élmény által előhívott sajátos elbeszélői forma rejt fontos információt. Ha például felidézzük kedvenc mesénket vagy filmünket, abban különböző szereplők meghatározott ok-okozati kapcsolatban álló cselekvéseket hajtanak végre adott helyszínen egy bizonyos időintervallumban. S van még egy kitüntetett jellemzője a történetnek, az, hogy kinek a nézőpontjából látjuk az eseményeket: a főhőséből, az áldozatéból, egy mellékszereplőéből, esetleg az elbeszélőéből. A szereplők és funkciók, az ok-okozati kapcsolatok, a térbeli elrendezés, az időkezelés, a nézőpont olyan kitüntetett jellemzői az elbeszélésnek, amelyek a kimondott szavakon túl rejtett pszichológiai információt hordoznak.

Hirdetés

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 2. számában olvasható