Elbeszélünk egymás mellett?

Mivel a veszekedések kirobbanása és lefolyása is szinte mindig azonos módon, ún. „viselkedéses láncokban” zajlik, közösen feltérképezhetjük, pontosan hogyan, mely ponton, milyen témában válik egy ártatlanul induló beszélgetésünk „vérre menő” ütközetté.

Vajon mi lenne, ha a külső problémák mellett ezeket a belső konfliktusokat is oldani próbálnánk?

A sértődések zöme abból adódik, hogy kőkemény és gyakran irreáliselvárásaink vannak a másikkal szemben, például: „mindig támogass, mindig tedd meg, amit kérek”. Általában párunk elvárásainknak való meg nem feleléséből születnek azok a frusztrációk, „helyzeti érzelmek”, amelyeket kiválóan tükröz a játszmás konfliktusviselkedés. Az elvárások rétege alatt azonban minden helyzet mélyén személyes vágyak élnek: voltaképpen ezek teljesülése vagy sérülése határozza meg a kapcsolati boldogságot. Fontosabb tehát a perlekedő elvárások helyett mélyebb vágyainkat keresni belül, és azokat kommunikálni őszintén. A konfliktushelyzetekben óriásit lépünk előre, ha a játszmák és elvárások kényszeres procedúrái helyett elő merjük hozni és megbeszélésre bocsátjuk mélyre temetett vágyainkat. Érdemes az ún. „kölcsönös kérések” módszerével konkrét, mérhető és teljesíthető formába önteni vágyainkat. Ne azt mondjuk, hogy „szeress!” vagy „törődj velem”, hanem kérjük azt, amiből ezt érezzük. Az ilyen elemi vágyak teljesülése gyakran egészen apró dolgokhoz kötődik...

Hirdetés

A problémákból általában úgy születik elhúzódó konfliktus, hogy egy egyszeri gondot rosszul próbálunk megoldani, a rossz megoldási minta pedig rögzül, s mi a jövőben is ezt a mintát erőltetjük.

Szerepeink sajnos egymást generálják: így jönnek létre ún. „szimmetrikusan eszkalálódó” konfliktusszerepeink. Mivel senki sem szeret kiszolgáltatott lenni, gyakori a kapcsolat irányításáért, a dominánsabb státuszért folytatott harc.

Tegyük fel, hogy a feleség szeretetigénye, kapcsolati vágyai sorozatosan nem teljesülnek, ezért a munkájából próbál önbecsülést meríteni. Ez erőt ad neki, megdicsérik, megerősítik, így büszkén, magabiztosan megy haza. Mintha minden rezdülése azt kommunikálná: „Ne gondold, hogy többé fontos vagy”. Mivel az egész úgy indult, hogy párja részéről visszautasítást élt meg, viselkedésében a csöndes megtorlást sejthetünk, legmélyebben pedig talán a vágyat kiszolgáltatottságának megszüntetésére. Lehet, hogy a férj kevésbé tudja kifejezni érzelmeit, viszont ő sem szereti a gyengébb fél szerepét kapcsolatukban. Ezért pillanatnyi megrökönyödését tévénézéssel palástolja. Másnapra baráti programot szervez magának, s ő is belemerül a munkába. Minél nagyobb erőt és függetlenséget akar mutatni az egyik fél a kapcsolatban, annál inkább ezt teszi – és ezt tükrözi – a másik. A végeredmény: két, munkájában rendkívül sikeres, párkapcsolatában viszont idegen és irritált, vagy ami még rosszabb, közömbös fél érkezik haza. Ha hazaérkezik.

Ez az egymást tükröző, folyamatosan növekvő konfliktus csak úgy csökkenthető, ha egyikük – még idejében – önvizsgálatot gyakorol: felismeri, hogy viselkedése provokálja párja válaszreakcióit. Így ráébred, hogy az egyedüli kiút, ha visszavesz törekvéseiből, és „megfordítja saját viselkedését”...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 1. számában olvasható