Sosem késő azzá válni, aki lehettél volna

Az vagy, ahogy élsz. Vagyis nem pusztán temperamentumunk, érzéseink, gondolataink határoznak meg minket, hanem legalább ennyire mindennapi cselekedeteink is.

„A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben.” (A. Lincoln)

Életstílusunk, ami az évek alatt kialakult, ami a sajátunkká vált, s amivel valójában formáltuk magunkat, határozza meg összességében, kik is vagyunk. De lehetséges, hogy a sor elején tényleg egy döntés áll: azért tart ma ott az életünk, azért olyan az önbizalmunk, önbecsülésünk, önértékelésünk, mert valamikor a múltban úgy döntöttünk –akár tudatosan, akár tudattalanul –, hogy ilyenné tesszük magunkat. Ha ki tudjuk mondani, hogy ez a mi döntésünk volt, vagyis a mi felelősségünk, az már jó jel, az már a változás első záloga. Ezzel szemben a legtöbben csak az ún. „4p-indexüket” növelik hétről hétre. (A 4p-index a puffog-pampog-picsog-panaszkodik összege a személy saját életére vonatkoztatva.) Ebből nem lesz változás, és sosem válunk azzá a személlyé, akivé válni kívántunk vagy válnunk kellett volna.

Hirdetés

Ha azt teszed, amit mindig is tettél, azt kapod eredményként eztán is, amit mindig is kaptál... Találhatsz száz módszert és ezer technikát, amik a szebb életet ígérik; mindez mit sem ér, ha a tegnapod „agyoncsapja” a mádat és a holnapodat.

Ezért olyan nehéz változtatni egy-egy régi-régi működésmódunkon. Sok esetben nem a szándékkal, a vággyal, az ambícióval, a lelkesedéssel van baj, hanem azzal, hogy alábecsüljük az ellenfelet, és készületlenül megyünk csatába. Képzeljük csak el, van egy rossz szokásunk, amit már 10 éve szeretnénk a múlt elfeledett ködébe száműzni, és egyszer csak erőt véve magunkon, az újévi pezsgő mámorában kijelentjük: „Abbahagyom! Soha többé nem teszem…!” Sajnos ebben a pillanatban elveszítettük az egész változási harcot. 10 év, vagyis 3650 nap beidegződése ugyanis annyira nagy erőt, olyan nyomatékot jelent, mintha azt mondanánk, egymagunk legyőzünk egy 3650 fős sereget. Ez lehetetlen, nem fog menni – s ez nem optimizmus vagy pesszimizmus kérdése...

A változás másik kerékkötője gyakran a magyarázkodás. „Nem én tehetek róla, mert olyan családom volt, nem járhattam jó iskolába, nincs kapcsolatrendszerem, nem vagyok elég tehetséges, rossz anyagi körülményeim vannak, az anyósom az őrületbe kerget, egyáltalán nincs szerencsém – és különben is, milyen rossz társadalmi viszonyok között élünk, hogy a munkaerő-piac árnyoldalairól már ne is beszéljünk…” Ezzel senki nem száll vitába. Ha így éled meg, akkor számodra ez a valóság...

Menjünk azonban még mélyebbre, és ejtsünk szót az ún. transzgenerációs téglákról. Nem a mi tégláinkat cipeljük, hanem korábbi generációktól, többnyire nagyszülőktől, szülőktől kapjuk, ráadásul tudattalanul. Számítógépes hasonlattal élve arról van szó, milyen operációs rendszer fut bennünk, ami meghatározza a világról alkotott képünket. Sokszor még annak sem vagyunk tudatában, hogy egyáltalán cipeljük ezeket a téglákat – és a problémák ebből fakadnak. Elolvashatunk rengeteg önsegítő könyvet, járhatunk előadásokra, szemináriumokra, tanfolyamokra, hogy azzá váljunk, akivé évek óta lenni szeretnénk –, de lehet, hogy mindez nem elég, mert nem tudjuk majd a megszerzett gyakorlati tudást „beépíteni”, ugyanis a belső séma, a belső minta erősebb.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 6. számában olvasható