„Nem bírom elviselni, ahogy rágsz!”

Biztosan ismerünk olyan embert (vagy akár mi magunk vagyunk ilyenek), aki hihetetlenül érzékeny bizonyos hangokra, például amikor valaki hangosan rág, nyel vagy szuszog, és ezt hallván rendkívül feszült, ingerült lesz. Lehetséges, hogy a még kevésbé ismert jelenség, a mizofónia áll a háttérben.

A laikusok részéről megnyilvánuló óriási érdeklődés azt tükrözi, hogy e jelenség elég sok embernek okoz gondot.

Mit is jelent pontosan a mizofónia? Egyszerű, ártalmatlan, hétköznapi, legtöbbször emberek által kiadott – és nem is feltétlenül hangos – hangok (mint pl. a nyelés, rágás, cuppogás, szürcsölés, szipogás, tollkattogtatás) váltanak ki heves érzelmi választ, haragot, undort, sőt agressziót a mizofóniás egyénekből. A legtöbb ember kicsiben már átélhetett hasonlót, például amikor fém evőeszköz karistol a tányéron, valaki a körmét végighúzza egy üveglemezen, kréta csikorog a táblán, vagy amikor valaki hangosan csámcsogva rágózik, esetleg valaki a közelünkben zacskóval csörög a moziban. Mizofónia esetén azonban a hang érzékelése a szubjektíve kellemetlen érzelmi élmény mellett fokozott vegetatív arousal tüneteivel jár (feszültség és/vagy fájdalom érzése a fejben, mellkasban, felső végtagokban vagy az egész testben, fokozott izomfeszülés, légszomj, emelkedett pulzusszám, magasabb vérnyomás, verejtékezés, hipertermia). Ez az állapot a kiváltó inger elkerülésére, a helyszín azonnali elhagyására késztetheti az egyént. Előfordulhat, hogy késztetés ébred a panaszokat kiváltó (trigger)hangot kiadó személy megtámadására – és időnként a mizofóniás személy nem tud úrrá lenni e késztetésén. A probléma zavarhatja a munkavégzést, a tanulmányokat, társas konfliktusokat okozhat, súlyos esetben akár teljes izolációhoz is vezethet.

Hirdetés

Több szempontból is nagyon ellentmondásos a mizofónia helyzete. Hol fül-orr-gégészeti, hol pszichiátriai, hol pedig neurológiai betegségként említik – de egyelőre az is vitatott, hogy betegségről, tünetegyüttesről vagy pedig csak tünetről van szó. Óriási szakadék tátong az orvosi szakirodalom és a laikus érdeklődés között. Legyünk önkritikusak: az orvosképzésben nem jelenik meg ez a jelenség (tekintsük akár betegségnek, akár tünetnek), szakirodalom, mint láttuk, alig található róla, az orvosok, szakorvosok (és a pszichológusok!) nagy része egyszerűen nem is ismeri a mizofóniát!

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 3. számában olvasható