Az önbecsapásról és az üres beszédről

Azt mondom-e, amit igaznak hiszek? Azt teszem-e, amit helyesnek tartok? Látszólag értelmetlen kérdések, hiszen tudatos lényként gondolunk önmagunkra és úgy véljük, tudjuk, mi a helyes, mi az igaz – és e tudás alapján működünk.

Ha egy adott helyzetben túl nagy teher az önálló véleményformálás, akkor megtörténhet, hogy az illető ténylegesen megtiltja magának a gondolkodást

A kép azonban bonyolult, ugyanis képesek vagyunk akár legjobb meggyőződéseink ellenére cselekedni és beszélni. Sőt, képesek vagyunk elhitetni magunkkal, hogy így volt helyes. Az a legkülönösebb, hogy ilyenkor nem másnak hazudunk, hanem önmagunknak. Az önbecsapás jelensége sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk...

Azt mondom, amit gondolok?

Számtalan módja van annak, ahogy a tényleges beszéd elmozdul a gondolkodástól, vagy egyenesen befolyásolja a gondolkodást. A legegyszerűbb példa az, hogy többnyire nyelvi klisékben beszélünk... Észre sem vesszük, és a nyelvi klisék „beszélnek helyettünk”.

Hirdetés

Ennél bonyolultabb helyzet az, amikor azt mondom, amit a másik elvár tőlem, illetve amiről úgy vélem, hogy a másik elvárja tőlem. Ez lehet egyszerű udvariasság (nem értek ugyan egyet vele, de nincs kedvem kritizálni), lehet figyelmesség (nem akarom megbántani), de lehet puszta önérdek is (alárendelt helyzetben vagyok, és úgy gondolom, hogy nem szabad vitáznom a másikkal, mert az hátrányos helyzetbe hozhat). Ilyenkor minden további nélkül megmagyarázzuk magunknak, miért nem azt mondjuk, amit valójában gondolunk. És ez már az öncsalás előszobája: ha magától értetődően nem azt mondjuk, amit gondolunk, akkor onnét már csak egy lépés, hogy ezt automatizáljuk és engedve az öntudatlan motivációknak, azt is gondoljuk, amit valamilyen érdek mentén mondani kényszerülünk.

Az öncsalás akkor kezdődik, amikor az érdekeink vagy az érzelmeink által meghatározott gondolkodásunk felülkerekedik a logikus és a tényekre támaszkodó gondolkodáson. Amikor a valóságelvnél erősebbnek bizonyulnak a vágyaink...

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 3. számában olvasható