Az ember, aki elkerülte a boldogságot

Gyakran pszichoterápiás keretek között is találkozunk olyan személyekkel, akik mindenféle társas kapcsolatot és helyzetet messziről elkerülnek, csendesek, visszahúzódóak, és vágynak ugyan a szoros, szeretetteljes kapcsolatra, de mégis kitérnek előle. Ilyen volt Balázs, akivel évekkel ezelőtt találkoztam.

Vágyott a boldogságra, tudta, mit kellene tennie – de mégsem tette.

Balázs következetesen elkerülte azokat a helyzeteket és élményeket, amelyek lehetőséget kínáltak volna arra, hogy boldog és elégedett legyen. Vágyott a boldogságra, tudta, mit kellene tennie – de mégsem tette. Joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy vajon miért?

A terápiás tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy a zavar hátterében egy olyan büntető, kritikus szülő vagy fontos más személy áll, aki az egyént gyermekkorában gyakran megalázta, bántalmazta és elutasította. Ennek köszönhetően a kisgyerek azt a meggyőződést alakítja ki önmagáról, hogy ő a rossz, megérdemli, ha bántják. Alkalmatlan arra, hogy szeressék, elfogadják, megbecsüljék. Vagyis ő alapvetően csökkent értékű, emiatt nyilvánvalóan el fogják utasítani – ez a meggyőződés vezérli az ilyen páciensek gondolkodását önmagukról és társas kapcsolataikról. Ezek alapján érthetővé válik, hogy az elkerülő személyiségzavarral küzdők – annak ellenére, hogy vágynak a szeretetre és intimitásra – miért kerülik el azt. Rettegnek az elutasítástól, ami gondolataikban könyörtelenül bekövetkezik, hiszen ezt tanulták meg gyerekkoruktól kezdve a közeli, fontos személyek reakcióiból. A kritizáltság és elutasítottság élménye olyan mértékű szorongással és szégyennel jár, amit az ilyen páciensek nagyon nehezen vagy egyáltalán nem képesek tolerálni, emiatt a kritikák és elutasítás minden lehetséges forrását igyekeznek elkerülni, megmenekülve ezzel a lehetséges megszégyenüléstől.

Hirdetés

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 4. számában olvasható