Zaklatás vagy udvarlás?

Az utóbbi hónapok mélyen felkavaró eseményei sok indulatot váltottak ki. Bár a történteket számtalan aspektusból vizsgálták, úgy gondolom, az emberek fejében nem csökkent a zűrzavar.

Hogyan lehet úgy udvarolni, hogy az ne tűnjön zaklatásnak?

Nehezen feltételezhető, hogy bárki is egészséges felnőttként tudjon létezni a társadalomban visszajelzések nélkül, amelyek alapvetően fontos részei a személyiségfejlődésnek. Ezek alakítják ki énképünket, ezek adnak igazodási pontot a világban. Az erőszaktevők azt a bizonytalanságot használják ki, amelyet a visszajelzés vágya okoz! Ők vadásznak. Azt nézik, ki az, aki a legsebezhetőbb. Ki az, akinek a legnagyobb szüksége van arra, hogy pozitív visszajelzést kapjon, mert ezt korábban otthon vagy más szociális helyszínen nem – vagy rosszul – kapta meg. Különös érzékkel felismerik a „csordáról leszakadt” áldozatjelölteket. A könnyű prédára mennek. Hízelegnek, méltatják áldozatukat, elhitetik vele, hogy különleges. Kiemelik a többiek közül. Úgy manipulálják, hogy érezze a felé áradó figyelmet, megkülönböztetést, fals szeretetet...

Az erőszaktevők azonban gyakran ennek az ellenkezőjét, a megfélemlítést is használhatják – sokszor a hatalmukkal visszaélve –, hiszen tudják, ez része áldozataik mindennapjainak. Tudják, hogy a tényleges erőszak leblokkolja, megbénítja őket. Hogyan lehet akkor úgy udvarolni, hogy az ne tűnjön zaklatásnak? Vagy mit is nevezhetünk zaklatásnak? A válasz egyszerű. Mindent, amit a másik úgy él meg!! De honnan tudjuk, hogy a másik minek éli meg?

Hirdetés

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 6. számában olvasható