Szemben saját arcunkkal

A járvány hatására az online létmód vált a legfőbb szociális platformmá.  Problémát jelent viszont, hogy hiába fogadtuk el hétköznapinak, a tartósan monitoron keresztül kapott visszajelzés önmagunkról, a „képernyő-énünkkel” való szembenézés mégsem hétköznapi élmény.  Nemcsak hogy nem hétköznapi, hanem kifejezetten feszültséget, stresszforrást jelenthet, sőt szorongás forrásává válhat. A saját arcunk, reakcióink, testi adottságaink direkt szemlélése legtöbbünk számára merész elképzeléssel is legfeljebb percekben mérhető naponta. Szociális interakcióink többségében a helyzetre, a másik személyre vagy saját viselkedésünk tartalmi elemeire koncentrálunk. (Például arra, hogy megfelelő szóhasználattal vagy hangerővel közöljem a mondanivalómat, nem pedig arra, hogy amikor beszélek, azok a ráncok a homlokomon olyan előnytelenül barázdálódnak.) Képernyőn keresztül szemlélve magunkat nagyságrendileg többször kerülnek figyelmünk fókuszába az előnytelennek vélt vonások, gesztusok, apróbb testi hibák,  mint amit korábban megszoktunk. A fokozottabb észlelés hatására pedig könnyen negatív irányba torzulhat saját magunkról alkotott képünk.

„Önbemutatás” - kamaszkorban

A megfelelő megjelenés és énbemutatás az élet bizonyos területein – például az üzleti életben – kiemelt fontosságot kaphat. Japánban az online jelenlét megnövekedett jelentősége miatt külön szolgáltatássá nőtte ki magát a legelőnyösebb öltözködés, smink, frizura megtervezése és kivitelezése, melyben egy profi stylist segíti a képernyőn megjelenő ügyfeleket.

A jó benyomás keltése azonban nem csak az üzletemberek mindennapjainak sarokköve. Személyiségünk, testi-lelki adottságaink nyilvánosság felé mutatott képe egész életünk során talán kamaszkorban a leghangsúlyosabb – és egyben a legsérülékenyebb. A kamasz lesi, várja a többiek reakcióját hajszínére, új pulcsijára, gesztusaira, szóhasználatára, mindenre, ami belőle látszik – s folyamatosan építi, csiszolja magában énképét mindabból, amit társai reakciójából érzékel. A társas visszajelzés hangsúlyosabb ilyenkor, mint bármely más életszakaszban. A kamaszok egy nagyon érzékeny formálódási időszakon, „pszichológiai születésen” mennek keresztül, személyiségük és testképük képlékeny, még ők maguk sem tudják igazán, milyenek is valójában, és keresik a kapaszkodókat az állandó változásban. A legtöbb serdülő például önkritikussága ellenére meg tud nevezni egy vagy két dolgot, amit nem utál, jobb esetben akár kedvel is a megjelenésében, („A hajam dús, és ez egész jó.” „Szeretem, hogy kék a szemem.”), ami azért fontos, mert ezek a kis pozitív önérték-szigetek válnak majd az egészséges felnőtt énkép, testkép alapjaivá.

Önkritika és lájkgyűjtés

A képernyő-énnel való tartós szembesülés azonban folyamatosan középpontba állítja saját maguk kritikus szemlélését, („Hű de idétlenül mosolygok…”), ráadásul megterheli a társas jelenlétet, a kommunikációs és szociális ügyességet azzal, hogy megosztja a figyelem fókuszát. Időnként még felnőttként is érezhettük azt, hogy nincs erőnk, energiánk, kedvünk magunkra nézni a csetablakban, hogy már megint hogy nézünk ki, hogy áll a hajunk, milyen karikás a szemünk… Nem éppen kedvező körülmény ez  ahhoz, hogy egy stabil, pozitív énképet tartsunk fenn – a hiperérzékeny kamaszoknak pedig különösen nem az.             

Felmerülhet persze az Olvasóban, hogy nem kell félteni kamaszainkat a digitális önbemutatástól, hiszen eddig is ebben éltek, rengeteg képet töltöttek fel magukról a különböző felületekre. Fontos különbség azonban, hogy ezek a korábbi „digitális ének” legtöbbször beállított, gondosan elrendezett, szűrőkkel feldobott alkotások, ahol sok időt, energiát fordítottak arra, hogy a lehető legjobban nézzenek ki. Ezeknek a funkciója is az elismerő kommentek, lájkok, társas elismerések begyűjtése. Online matekórán viszont, amikor éppen próbálom megérteni a függvény lényegét, nem vághatok folyamatosan tökéletes arckifejezést, ráadásul úgy, hogy közben a világítás és a képkivágás is a lehető legelőnyösebb legyen!

Pandémia: sajátos fejlődési környezet

Ha egy kicsit kinézünk a képernyő mögül, azt láthatjuk, hogy a pandémia egyéb területeken is egészen sajátos fejlődési környezetet teremtett a mai kamaszok számára. A serdülőkor legfontosabb életkori feladatainak megélése sok esetben igen nehézkessé vagy lehetetlenné vált. Mindenki igyekezett átvészelni a hosszan tartó karantént, miközben a kamaszélet jó részére „átmenetileg zárva” táblát függesztett a járvány. Talán az egyik legnehezebb tapasztalat – felnőttnek és gyereknek egyaránt – a hosszan tartó társas izoláció és a mesterségesen szorosra fűzött családi élet megélése volt (ami, valljuk be, amúgy sem konfliktusmentes, különösen ebben az időszakban).

Miközben a serdülő életének központi hajtóereje a kortárskapcsolatok megélésében és a családtól való eltávolodásban rejlik, a világban ez idő tájt éppen az ellenkező irányba ható erők működtek. A kamaszok önállóságra törekvése jórészt szintén hibernálódott, hiszen szinte ki se léphettek otthonról, még a saját szabadidejük eltöltésének módjáról sem dönthettek kedvük szerint. Az egyetlen terület, amely felett aktív kontrollal rendelkezhettek, az iskolai teljesítményük volt. Ám ebből is hiányzott a társas összehasonlítás, a teljesítmény összemérésének lehetősége, ami a kamasz számára a képességek terén kijelöli a társakhoz viszonyított pozícióját. Ez utóbbi támpontokat adhat számára a jövőbeli célok és tervek kialakításához, de ha nem lehet biztos abban, mire is képes valójában, fokozódik a bizonytalansága és csökken a döntésképessége. Így viszont kvalitásai lassabban, nehezebben tudnak kialakuló identitásának fontos elemévé válni.

Elmaradt – pótolhatatlan – élmények

A kamaszkor határidőszak, a ki- és belépések időszaka is. A középiskola megkezdésével új közösségbe kerülnek – a személyes találkozások, élmények, a közös nyelv kialakulása, „bandázás” nélkül azonban jelentősen lecsökken a közösségformáló hatóerők köre. Úgy kellene együtt lenniük, hogy nincsenek együtt – amikor pedig eljön a nyitás, a személyes találkozás lehetősége, feszültség és hiány fűszerezi a hangulatot. A belépésnél is, ám a kilépésnél még hangsúlyosabb szerepe van a rítusoknak, szokásoknak, hagyományoknak. Az elmaradt szalagavató bálok, ballagások, a kihagyott bankettek élménye nem helyettesíthető. Lezárni lehet, de elmaradt a búcsúzás. Pedig búcsúzniuk kell, visszatekinteni, elengedni és továbblépni. A nyíló lehetőségek, a feltáruló kapuk, az új távlatok az izgalom mellett mindig ijesztők is. Mi is így voltunk vele, mondhatnánk ismerős, tudjuk, min mennek keresztül – de mindaz, amit gyerekeink az elmúlt közel két évben átéltek, még nekünk is teljesen új. Más utat, egy megváltoztatott utat jártak és járnak be. Még nem látható, mi lesz a vége, milyen hosszabb távú következményei, hatásai lesznek ennek a történetnek. Abban azonban reménykedhetünk, hogy azok a serdülők, akik kellő támogatást kaptak, megerősödött alkalmazkodóképességgel indulnak tovább!

Cikkünk utóélete:

https://noizz.hu/szines/kepernyoszorongas-sok-kamasznal-alakult-ki-onertekelesi-zavar-a-jarvany-okozta-online/v27rc3f

https://liner.hu/kepernyo-arc-szorongas-retteges-fiatal/

https://doktorgo.hu/betegsegek/mentalis-betegsegek-jelei/onertekelesi-zavar-covid

https://bdpst24.hu/unja-a-sajat-arcat-az-online-megbeszeleseken-kamasz-gye/

A cikk megjelent a Mindennapi Pszichológia 2021. 6. számában