Miért égessük el a régi naplóinkat – avagy miért ne?

Életünk bizonyos szakaszaiban hosszabb-rövidebb ideig – bár vannak olyan állhatatosak és elszántak, akik több évtizeden keresztül -– Bridget Jones vagy Adrian Mole nyomdokaiba lépünk.

Vajon az a régi valaki mit szólna a mostani önmagamhoz?

Van, aki dokumentációs célból írja, hogy nyomot hagyjon, van, aki azért, hogy kiadja magából az őt foglalkoztató, feszítő vagy nyomasztó érzelmeket, van, aki ezzel teremt struktúrát, rendszert, vagyis átgondolásra, szintetizálásra használja, s van, aki a naplón keresztül, annak segítségével emlékezik... A napló egyszerre segít létrehozni a saját narratívánkat, formálja az önképünket, támogatja és fejleszti az önreflektivitásunkat, ezáltal alakítja az élettörténetünket. Némiképp leegyszerűsítve nemcsak mi hatunk a naplóra, hanem a napló is miránk. Pontosabban a naplóírás maga...

Hirdetés

Hordoz-e a naplónk üzenetet a jövőnek (a jövőnknek), a tíz, húsz, harminc évvel későbbi magunknak? Később olvasva őket mennyire tudunk elnézőek, értőek és megértőek, szeretetteliek lenni azzal a fiatallal, akik valaha voltunk? Mert az emlékeink csalhatnak. Akár jótékonyan módosíthatják a múltat. Óhatatlanul el is felejtjük azt, amire nem szívesen emlékezünk. Vagy nem úgy. Ám a naplónk, miként a fényképeink, feketén-fehéren (vagy az utóbbiak színesen) megmutatják: valójában milyenek voltunk. Tükreink az időben, beléjük pillantva múltbeli énünk üzen jelen magunknak. Meglátjuk-e őt, meghalljuk-e vajon, vagy csak zavarba jövünk, pironkodva szégyenkezünk azon, hogy ilyenek voltunk, így éreztünk. Emlékszünk-e vajon, tudunk-e, merünk-e kapcsolatba lépni azzal a régi magunkkal, akinek szorongásai, félelmei, titkos vágyai, szerelmei, nehéz dilemmái az idő homályából egyszer csak napvilágra bukkannak? Tényleg én voltam? Ilyen voltam? Én voltam az, aki most vagyok? Ám nemcsak emiatt lehet felzaklató a régi naplónk olvasása, hanem abból fakadóan is, hogy kikerülhetetlenül feszeget olyan identitásformáló kérdéseket, amik arra vonatkoznak: vajon az a régi valaki mit szólna a mostani önmagamhoz. Így szerette volna, ilyennek tervezte a jövőt? Büszke és elégedett lenne, barátok lennénk, netán ciki lenne, szégyellné azt, akivé váltunk? Hol a kapcsolat, a folytonosság a régi és jelenlegi magunk közt? Hová lett az a régi… - sóhajtjuk, és ennek a mondatnak ahány ember, annyi befejezése lehet.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2021. 6. számában olvasható